baktimi

Pusztító vágy

 

1.

 

A Hokage meghalt.

 

Gyászom mély és sötét.

 

Hitetlenkedve, zsibbadt bénasággal próbálunk chounin társaimmal rendet teremteni a szétrombolt faluban, és értetlenül figyeljük a körülöttünk zajló eseményeket. Csak a pletykákból és elejtett megjegyzésekből kiburjánzó sületlenségek jutnak el hozzánk információ gyanánt, de még ezekből is kiszűrhető a lényeg.

 

Orochimaru.

 

A legendás sanninok egyike, aki missing nin lett. Azt hiszem, gyermekkoromban láttam egyszer, közvetlenül a száműzése előtti napokban. Nem rémlik a külsejéből sok minden... Magas volt, hosszú fekete hajú és hihetetlenül fehér, sápadt bőrű. Épp a Hokage-sama velem beszélgetett, amikor odajött hozzánk, és türelmetlenül félbeszakította beszélgetésünket. Kellemes hangja volt...

 

Ő ölte meg a Hokage-samát.

 

Lezajlik a szomorú temetés, és akkor látom utoljára Kakashi-senseit, a szeretőmet. ANBU vezérként bizonyára most bőven akad dolga, megértem de...  

 

Sasuke missing-ninné válva hagyja el a falut, nem tudom hol lehet... Egykori kis tanítványom sanyarú sorsa kihatott hát egész életére...

 

Narutot is elviszi a másik sannin, aki tanítványává fogadta.

 

Telnek a hetek, múlnak a nappalok...

 

Megérkezik a hír:

 

Új Hokaget avatnak ma fel a Tanácsosok. Kivonulunk a Hokage-toronyhoz, és egy szőke, magabiztos és energikus kisugárzású nő lép ki az erkélyre. Mély, erős hangján kiáltja világgá népének ki is Ő.
Átmelegedett szívvel figyelem. Sugárzik belőle az erő és a hatalom. Jó vezető lesz. Érzem.

 

Barátaimmal megünnepeljük az Ötödiket, és mind lenyugszunk végre. Borzasztó volt ez a bizonytalanság. Erős Hokage nélkül védtelen falu vagyunk csupán, prédája a többinek. Tudjuk jól.

 

Mindez szép és jó... de...

 

Hol van Kakashi-sensei?

 

Túl régóta nem láttam. A temetésen olyan távoli volt, és még csak hozzám sem szólt...

Lehetséges, hogy Orochimarut üldözi az embereivel?

 

Remélem nem esett baja...

 

Szörnyű érzés ez a tudatlanság és titokzatosság...

 

Mi lesz velem, ha nem láthatom többé...?

 

Ha baja esett...?

 

Azt képtelen lennék elviselni. Hiányzik...

 

 

*

 

 

Egy cirógatást érzek arcomon, és elmosolyodom. Kábán nyílnak fel szemeim. Még éjszaka van, hálószobám nyitott ablakából hűvös levegő áramlik be, ágyam mellett egy magas, sötét alak áll.

Azonnal éberré válok, és felpattanva kapom elő párnám alól kunai késemet, de egy erős kéz kicsavarja a csuklómat, fegyverem tompán koppan a puha szőnyegen.
- Csss... én vagyok az. - hallom a mély hangot. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és felpillantok a kerámia maszkra. Hát persze hogy Ő az. Melyik ANBU simogatna engem? Ha egy árnyékharcos, Konoha bérgyilkosa valakit éjjel meglátogat, annak felébredni sem lenne ideje, nem hogy kést rántani... Pláne ha maga az ANBU vezér az.

- Szia... - mosolygok rá megkönnyebbülten, és már nyakában is csimpaszkodom. Szorosan átölel, magához szorít, szinte présel.
- De jó újra itt... - sóhajtja. Mellkasába temetem arcomat, magamba szívva illatát és a szagokat. Megint harcolt... érzem. Vér és verejték...
Csendben öleljük egymást, hosszú percekig, és feltűnik valami, amit eddig még soha nem tapasztaltam.

Remeg...?

 

Chakrája feszülten vibrál teste körül, még a hátam is lúdbőrözik tőle. Miért van ilyen állapotban? Mi történt vele?

Az ANBU küldetésekről soha nem beszél nekem, így nem merem megkérdezni... de...

- Hiányoztam? - kérdezi hirtelen, mielőtt megszólalhatnék. Hangjában van valami furcsa... nem tudnám megmondani micsoda.

Ezt a részt sosem hagyja ki, pedig még egyszer sem válaszoltam rá. Kezdetben azért, mert egy aljas zsarolással kötött magához és tett szeretőjévé, később a bizonytalan érzéseim miatt, majd makacsságból.
De ez elmúlt. Kapcsolatunk oly régóta tart már, és annyi boldogsággal és szép percekkel ajándékozott meg, amelyek felülírták a sok borzalmat, amit velem tett kezdetben.

 

Nem tudom mit érzek. Nem tudom... azt hiszem szeretem.

 

Most először volt távol tőlem ilyen nagyon sokáig, és én lassan sorvadoztam. Nekem Ő olyan már, mint a levegő vagy a napfény. Nem élhetek nélküle...

 

Megmozdul, és ettől magamhoz térve pillantok fel rá. Lassan veszi le a maszkját, szép arca és tekintete komor. Ismét azok a kegyetlen arcvonások vannak rajta, amelyeket csak ritkán látok... és olyankor semmi jót nem jelent. Chakrája még feszültebben kering körülöttünk.
Nyugodj meg...

Gyengéden simítom arcára a kezemet, és megpuszilom szépen ívelt száját.

De jó hogy itt van... annyira hiányzott...

 

- Hiányoztál... - nézek a szemeibe szerelmesen mosolyogva. Nah, nem is volt nehéz kimondani. Nem szoktam hazudni, ezért nem is tudok.

Őszintén meglepődve néz le rám felemás szemeivel, és hagyja, hogy lesimogassam köpenyének csuklyáját a fejéről. Előbukkannak a dús, ezüst hajtincsek, és ujjaimat beléjük fúrva sóhajtok fel elégedetten. Istenem... tényleg nagyon hiányzott...!

Arcán a kemény arcvonások meglágyulnak, és elmosolyodva hajol le hozzám. Éhesen megyek elébe a csóknak, és ahogy nyelvével végigsimít ajkaimon, majd számba hatol, beleborzongok a vágyba, s halkan felnyögve simulok hozzá közelebb. 

 

- Hát megtört a jég? - súgja, lágyan megharapva ajkamat. - Ezért már érdemes volt hazajönni... Csak ezért. Miattad...

Lesimogatom róla az ANBUk fekete köpenyét, majd az alatta lévő könnyűpáncélzatot. Segít nekem, és amikor végre meztelenül összesimulunk, felsóhajt.

- Bűzlöm a vértől... - lemászik rólam, és a fürdőszobámba siet. Mosolyogva figyelem tökéletes testét a holdfényben. Hm...

- Megmoshatom a hátad? - követem mosolyogva, és már a csuklómra is kulcsolódnak hosszú ujjai, ahogy behúz magához a zuhany alá.
- Épp kérni akartalak rá.

Behunyt szemekkel támaszkodik a csempézett falnak, amíg én gyengéden beszappanozom csodás testét. Van rajta néhány új seb és forradás. Egyik kifejezetten csúnyán fest, és pont az oldalán húzódik végig, mint egy kardvágás...
Tekintetem kezeire siklik, rajtuk verekedések nyomaiként kisebb foltok, zúzódások és sebek...

Oldalról nézem szép arcát... olyan fáradt, nyúzott...


Lemossa a ránk zúduló víz az utolsó szappanmaradékokat is, és ráterítek egy nagy, puha törülközőt, majd magamra dobva egy köntöst ölelem át derekát.
- Gyere... feküdj le... biztosan fáradt vagy... - súgom lágyan. Átöleli vállam, és hagyja hogy a hálóba húzva nyomjam le az ágyba. Tényleg nagyon kimerült lehet... de él, és itt van velem, ez a lényeg.

- Köszönöm... - húz magához szorosan, nyakamba szuszogva mászik szinte rám, mint egy alvómacira. - Az elmúlt hetek borzalmai után másra sem vágytam csak erre... - súgja.

Hangja halk, mégis érzem, mennyire zaklatott állapotban van. Furcsa... még soha nem láttam ilyennek és a munkájáról sem beszélt eddig. Mi a fene történhetett vele...??? Egy érzéketlen és kíméletlen harcost mi viselhet meg ennyire?

Csillapítóan cirógatom meg a karját.
- Mi történt? - kérdezem hosszas hallgatás után. Megfeszül a teste egy pár másodpercre, végül elernyed.

- Kiirtottam egy falut. - közli szárazon. Elsápadva pillantok rá, de szemei behunyva, arca kifejezéstelen, csak néhány keserű arcvonás a szája körül.

 

Jézusom...

 

 

2.

 

Halk légvételeit hallgatva próbálok gondolkozni. Vagy legalábbis munkára kényszeríteni lebénult agytekervényeimet, annyira sokkolt amit mondott...

 

Miért? Miért? Miért?

 

Ha ő azt mondta, hogy megtette, akkor meg is tette. A „falu” szó nem csak egy település ninjáit foglalja magában. Nők és gyermekek... Istenem, könyörögöm ne...

 

Könnyeim forró kis patakokként szántanak végig arcomon, és ajkamba harapva fojtom vissza magamba a sírást.

 

Hogy tehette? Hogy volt rá képes?

Még ha valószínűleg nem is ő végezte el a legpiszkosabb munkát, akkor is...  

 

Mi szükség volt erre? Ez bizonyára az új Hokage parancsa volt. Ennyire kegyetlen lenne? Hát nem számítanak neki semmit az emberéletek?

 

És Kakashi-sensei...

Szinte soha nem beszél a munkájáról, de ezt már ő sem bírta elviselni. Látom rajta... még semmitől nem készült ki ennyire.

Hogyan képes ezt feldolgozni magában? Én képtelen lennék rá.

 

- Miért sírsz? - hallom halk hangját, és összerezzenve pillantok párnán nyugvó arcára. Már nem alszik. Engem figyel felemás szemeivel, arca kifejezéstelen. Letörlöm könnyeimet, és megrázva fejemet fordulok el tőle, de kezével megragadva államat fordít vissza magához, s mélyen a szemembe nézve hajol közelebb. Megcsókol és ujjaival letörli könnyeimet. Fanyar mosollyal húzódik el tőlem, könyökére támaszkodva fürkészi tovább arcomat.

- Vicces... - mondja mély hangján.

- Tessék? - nézek fel rá értetlenül.

- Egy egyszerű chounin az egyetlen, aki képes felfogni ennek a dolognak a lényegét... Még a Hokage sem képes erre. Csak kiadja a parancsokat, de nem látja, nem érzi milyen az, amikor egy könyörgő, síró nő szemébe nézve lendíted a levegőbe kunai késeidet...

- Hagyd abba! - kiáltom hirtelen, és ellökve őt magamtól pattanok ki az ágyból. - Hogy vagy képes ezt ilyen érzéketlenül kimondani...?

Remegve szorítom ökölbe kezeimet, és könnyezve rázom a fejem, hajam arcomba hullik, hogy elrejtse előle mennyire megrázott amit mondott.

Nem válaszol, csak felülve támaszkodik meg kényelmesen az ágytámlában, karjait összefűzve széles mellkasán.

 

Néhány hosszú másodperc múlva megnyugszom végre, és letörlöm arcomról könnyeimet, hogy ránézhessek. A hold ezüst fényében arcvonásai és csillogó haja olyan távolinak, valószínűtlennek tűnik...

- Gyere ide - utasít halkan, ridegen. Rossz emlékeket idéz vele. Kapcsolatunk elején beszélt így velem... mégis szót fogadok, mert hiába változott meg a viszonyunk, még mindig félek tőle.

Kinyújtott kezébe csúsztatom félénken remegő ujjaimat, és ernyedten hagyom, hogy magához rántva teperjen le, majd rám nehezedve nézzen közelről szemembe.  

- Szerinted egy érzéketlen szörnyeteg vagyok? - súgja kifejezéstelen arccal.
- Nem! - vágom rá azonnal. Tudom, hogy nem az, hiszen ismerem. Az utóbbi néhány hónapban olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy tudjam... őt is megviselte. Kegyetlen, kíméletlen harcos... de nem egy kődarab. Ha nem tudnám, akkor elég lenne csak rápillantanom. Fáradt, nyúzott, majd szétrobban a belső feszültségtől. Érzem chakrájának vibrálását, és tudom, hogy dühös, még ha arca és tekintete kifejezéstelen, akkor is.

- Sajnálom... - töröm meg a hosszú csendet.

- Mit sajnálsz? - vág közbe felmorranva. Összerezzenve fordítom el az arcomat.

 

Mit sajnálok? Mindent. Mindenkit. Téged...

 

Ha ezt kimondanám, a reakciója kiszámíthatatlan lenne, ezért hallgatok inkább, mert hazudni nem fogok és nem is tudok.

Hajamba markolva fordítja maga felé az arcom, és dühösen villannak a szemei. Ahogy a szemembe néz, elkomorodik és összeszorítja száját. Nem ostoba. Nála intelligensebb férfivel még nem találkoztam. Pontosan tudja mire gondoltam, és ha ez nem elég, valószínűleg az is elég lenne önmagában, hogy a szemembe néz. Tekintetem sajnos túlságosan kifejező, tudom.

 

Chakrája már szinte égeti a bőröm. Tennem kell valamit, mielőtt még jobban bedühödik...

 

Kezemet felemelve simogatom meg szép arcát, és ő behunyva szemeit sóhajt fel. Szereti ha simogatom, tudom. Megőrül értem, ahogy én is őérte.

Másik kezem is rásimítom, fejemet felemelve lágyan megcirógatom szépen ívelt száját ajkaimmal. Felsóhajtva temeti arcát a nyakamba, rám nehezedve présel magához. Csendben tűröm.

Szinte csontjaimban érzem ahogy kezd feloldódni a benne felgyülemlett feszültség. Behunyt szemekkel hallgatom leszaggatott pizsamám anyagának reccsenését, és ahogy belém hatol, mély hangján felnyögve, az enyhe fájdalommal nem törődve ölelem Őt át karjaimmal, lábaimmal. Úgy szorít magához, olyan erősen, mintha fuldokolna. Fejét egy pillanatra sem emeli fel nyakamból, csak durva lökéseit, és combomat, hajamat markoló kezeit érzem.

Fáj...

Mégis jól esik. Itt van velem, él és érez.

 

Végigsimítom hátát, és ahogy az oldalán végighúzódó friss seb felett is elsuhan kezem, összerezzen a fájdalomtól. Nyakamba hörögve harap erősen bőrömbe, és fájdalmasan felnyögve hunyom be szemeimet. Mintha olajat öntöttem volna szenvedélyének heves tüzére...

Veszettül gyors tempóra vált, és olyan keményen esik nekem, ahogy eddig még soha. Beledöngöl az ágyba. Ez már nem szeretkezés vagy szex. Kemény dugás.
- Ez fáj...ne...ne csináld... - nyögöm, amikor elérem a tűrőhatárt, és vállába markolva próbálom eltolni magamtól, de hasztalan minden erőfeszítés. Pokolian erős.

 

Egy újabb durva lökés, és fájdalmas sikolyomhoz csatlakozik mély, kéjes hörgése...

 

 

*

 

 

Az ablak függönyén keresztül beszűrődő napsugarak arcomba tűzve mossák ki szememből az álmot, és ahogy oldalra pillantok, már csak az üres párnát látom. Elment.

Felülök, hogy fájdalmasan felszisszenve zuhanjak vissza a párnára. Nyakam pokolian fáj, és altájon sem éppen rózsás a helyzet.

Pár percnyi pihegés után felkelek. Ugyan már, egy shinobinak ez meg sem kottyan! Gyerünk Iruka, pattanj ki az ágyból!

Erőt gyűjtve cammogok ki a fürdőszobába. Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. Közel is állok a dologhoz...

Mégis, úgy gondolom, hogy megérte.

Miután elélvezett múlt éjjel, és mellém fekve magához tért, gyengéden átölelve bújt hozzám ahogy szokott, és teljesen lecsillapodott. Levezette a benne tomboló feszültséget. Ez a kis harapás és enyhe fájdalom igazán nem számít. Máskor is harapott már meg, és volt durva az ágyban, amit én is élvezek általában ha elvakít a szenvedély, de tegnap nem voltam olyan lelkiállapotban...

Amikor megpillantom nyakamat a mosdó feletti tükrömben, kihullik kezemből a fogkefe döbbenetemtől. Nagyon csúnya harapás, és még mindig vérzik. Befáslizom, és a hálószobába lépve nézem meg tüzetesebben az ágyamat. Tiszta vér a párnám is... Jézusom.

 

 

*

 

 

- Ne kérdezzen semmit - mondom halkan a medi-ninjának, amikor leveszem nyakamról a gézpólyát. Voltam már nála, amikor Kakashi keresztülszúrta kezeimet a Hokage miatt. Középkorú, kissé túlsúlyos nő, kedvesen mosolygós fajta. Azonban ahogy jobban megvizsgálja a nyakamat, felszisszen. Szótlanul idézi meg gyógyító jutsuját, és zöldesen felizzó kezeit nyakam fölé helyezve lát hozzá a sebem gyógyításához. Felsóhajtok, ahogy a hűs fuvallathoz hasonló chakra-áramlást megérzem, és behunyom a szemem.

 

- Köszönöm - búcsúzom tőle miután már csak halvány piros foltra csökkentette a ronda sebemet. Biccent, és ahogy a kilincset megfogom, hirtelen megszólal.

- Iruka-san...

Megtorpanva fordulok meg, kérdő tekintetemtől kissé elbizonytalanodik, végül feláll a székről, és határozottan néz a szemembe.

- Hozzám bármikor eljöhet, ha segítségre van szüksége...

Gyengéden mosolygok le rá, és biccentve intek búcsút.

Nem valószínű, hogy találkozunk még.

 

 

*

 

 

Tanítás után nem az otthonom felé visznek a lábaim. Mire feleszmélek, már a harcban elhunyt ninják emlékműje előtt állok. Miért van az, hogy ha valami komolyabb lelki problémám van, azonnal idevezetnek a lábaim?

Jól emlékszem még arra, amikor kisfiúként itt sírdogáltam, és a Harmadik megvigasztalt. Szavai örökre bevésődtek a szívembe... mégsem adtak enyhülést. Magányos voltam. Sokáig...

Azt hittem, ez mindig így lesz majd. A Hokage kinevezett tanárnak, és ez az érzés enyhült. Jött a kis Naruto...

És Kakashi.

Amikor megismertem, hajszálon függött az életem, és ő megmentett.

Aztán hipnotizált és megerőszakolt. Kitörölte az emlékeimet, és fél évvel később újra jelentkezett. Megzsarolt, maga mellé kényszerített, végül én lettem a szeretője. Természetesen kézzel-lábbal hadakoztam ellene, de neki komoly meggyőzőereje van.

Telt múlt az idő, és mire feleszmélten, elvesztem.

 

Szeretem.

 

Ezt a szemétláda, piszok zsarnokot!

Múlt éjjel végre elég bátorságot gyűjtöttem, hogy tudassam vele... a magam módján. Hát sosem tudtam jól időzíteni... ráadásul több eszem is lehetne. Miért pont Ő?

 

 

De...

 

 

Vajon hány gyermek és nő... szülő... vére szárad a kezén?

És a Hokage... hogy tehetett ilyet? Miért tette? Ez olyan borzasztó...   

 

 

 

Valaki mellém lép. Ő az.
- Szia - köszön halkan. Csak biccentek, és letörlöm könnyeimet. Most vettem észre, hogy sírtam.

- Iruka... - húz magához csuklómat megfogva. Nem ellenkezem, úgysincs értelme. Lehúzza maszkját, és úgy folytatja. - Ha tudom, hogy ennyire megvisel, sosem árulom el.

Könnyeimet nyeldekelve rázom meg a fejem. Képtelen vagyok megszólalni, és amikor megcsókolna, elfordítom az arcomat de államat megfogva kényszerít, hogy ránézzek. Éhesen tapad szája remegő ajkaimra, Azonnal végigcikázik a bizsergés rajtam, szívem szaporán kezd zakatolni és elgyengülök. Testemben még élnek a múlt éjszakai emlékek, de karjaim mégis nyaka köré fonódnak, és engedelmesen simulok hozzá. Azonban amikor egyik kezével fenekembe markol, akaratlanul is összerezzenek. Elhúzza a fejét, hogy szemembe nézhessen.

- Tudom, hogy jártál a kórházban. - mondja halkan. Nem lep meg, hiszen ő mindenről tud ami a faluban zajlik. Az én lépéseimről pedig különösen. Nagyon féltékeny típus, és ha küldetésen van, valószínűleg figyeltet, mert néha feltesz nekem különös kérdéseket, amiről nem tudhatna elvileg.

Végigsimít ujjbegyeivel nyakamon, amin már csak egy kis piros folt jelzi harapásának helyét.

Megremegek, mert még ez az ártatlan érintés is hatással van rám. Ezért tudott magához láncolni... kezdetben legalábbis ezzel. Később már több alakult ki közöttünk, de nem zavarja egyikünket sem.

 

- Csúnyán megharaptál... - suttogom. Magához ölel szorosabban, és belecsókolva nyakamba sóhajt fel.

Apró puszit kap a foltom. Ez egy bocsánatkérés...

Tudom, hogy ennél többre nem számíthatok tőle, mégis elérzékenyülök, és ezüst hajába bújtatom ujjaimat. Szeretem amikor ilyen...

Ellágyulva viszonzom sóvár csókját.

 

- Menjünk... - súgja.

 

 

*

 

 

Kilépve a fürdőszoba ajtaján, az ágyamon heverő férfira pillantok. Amióta csak hazaérkeztünk és megvacsoráztunk, erre a pillanatra vártam, most mégis elbizonytalanodtam.
- Gyere... - nyújtja ki a kezét értem. Mély hangja lágy és simogatóan érzéki. Végigborzongatja gerincemet, és térdeim beleremegnek. Ilyen hatással van rám... elképesztő.

Lecsúsztatom vállaimról a köntöst, és hagyom a földre hullani. Közben az arcát nézem. Vágyakozva figyel, ajkába harapva. Szinte lángolni kezd a bőröm ettől a pillantástól... Rugalmas léptekkel indulok felé, ő pedig falja szemeivel a látványt, ahogy én is. Észbontóan fest meztelenül a kék ágyneműn... Az éjjeliszekrényen világító kislámpa halvány fénye csak még szebbé teszi sápadtan ragyogó bőrét, jóképű arcát, ezüstös, csillogó haját.

 

Kakashi-sensei...

 

Hosszú hajamba túrva pillantok le rá, majd lassan fölé mászva mosolygok rá érzékien. Imádom hogy ennyire fel tudom húzni... Kapkodja a levegőt, és ahogy hozzádörgölőzöm, már teljesen kemény pénisze hasamhoz nyomul. Beleremegek a gyönyörűségbe, és behunyt szemekkel felsóhajtva adom át magam cirógatásának. Gyengéden simítja végig arcom, nyakam, hátam, combjaim, majd hajamba túrva húz le magához egy szenvedélyes csókra. Nyelve számba csusszan, és már viszonzom is. Egyik kezemen megtámaszkodom, másikkal pedig lágyan végigkarmolom mellkasát, mert tudom hogy imádja. Összerezzenve mordul fel mély hangján, amitől végigcikázik rajtam a zsibbadó bizsergés, fejem búbjától a nagylábujjamig...

- Iruka... - sóhajtja ajkaimba. - ...olyan vagy mint a drog... soha nem elég belőled... Csak egyre több és több kell...
Válasz nélkül hagyom, csak kap egy gyengéd csókot. Egy igazit...
Remegve ölel magához, és ahogy merevedésem az övéhez ér, felnyög mély hangján. Elszakadok szájától, és finoman végigharapdálom és csókolom nyakát, mellkasát és hasát, gondosan kikerülve a friss sebeket. Azokat csak akkor veszem majd számításba, ha bevadulunk. Olyankor a fájdalommal kevert gyönyör teljesen eszét veszi, ahogy nekem is. De most nem. Most szeretkezünk.

 

Hangosan felnyögve markolja meg a lepedőt, ahogy számba veszem, és kényeztetni kezdem behunyt szemmel. Tudom, hogy figyel. Imádja nézni az arcomat közben, és ha felpillantok rá, akkor zavarba jövök. Ennyi idő után is. Hát ez van.

Amikor már hörögve vergődik alattam, vágytól remegő végtagokkal mászom fölé, és egy éhes csókkal nehezedem csípőjére, magamba fogadva őt. Ujjainkat összefűzve segít megtámasztanom magam, és hátravetem fejemet ahogy belém csusszan.

- Ah istenem... - sóhajtom, ahogy az enyhe fájdalommal fűszerezett kéj végigzsizseg rajtam, és péniszemben összpontosul.

- Iruka... - hörgi, kezemet elengedve ragadja meg csípőmet. Nem engedi hogy megmozduljak. Türelmesen várom, hogy lecsillapodjon, és arcát figyelem... behunyt szemeit, a különös de szép fintort, amit csak ilyenkor látok, az orgazmus árnyékában.

 

Enyhül csípőmön a szorítás, és lágyan megringatva csípőmet simítom végig arcát, nyakát és mellkasát. Kezem után kap ajkaival, és behunyt szemekkel csókolgatja tenyeremet. Halkan felnyögve gyorsítom a tempót, ujjainkat újra összefűzzük...

 

Szeretkezünk...

 

Minden mozdulatunkból árad a kéj és a vágy. Csókoljuk egymást, ugyanazt a lélegzetet vesszük... bódítóan érzéki, kesernyés illata betölti orromat...

Remegése fokozódik, nemsokára... ahh már én is kocsonyaként rázkódom...

 

- Iruka... - kiáltja, és abban a pillanatban rajtam is végigvág jeges ostorával az orgazmus. Hátravett fejjel sóhajtom a nevét akadozva, és lebegek a gyönyörűséges fehér semmiben. Csak tompán érzékelem, ahogy aláhanyatló testemet erős de gyengéd kezek elkapják, lefektetnek és Ő szorosan hozzám simulva temeti arcát nyakamba. Ziháló légzése csiklandozza érzékeny bőrömet...

Remegő karjaim nyaka köré fonódnak...

 

Forró szerelmem szétárad bennem, és olyan intenzív az érzés, hogy könnyeim is kibuggyannak.

 

Kakashi-sensei...

 

Puha ajkak csókolják le arcomról a sós cseppeket, de nem nézek föl. Tudom, hogy arcomban gyönyörködik, s azonnal kiolvasná tekintetemből... Nem szabad megtudnia, mert nem érdemli meg, mégsem tudok parancsolni szívemnek.

 

Borzalmas vagyok... Olyan férfit szeretek, aki nem érdemli meg.

 

Egy kegyetlen gyilkost.

 

 

3.

 

ZENE

 

 

 

- Parancsoljon Hokage-sama - teszem le elé az íróasztalra a sok tekercset. Egész délelőtt az irattárban mazsoláztam, hogy előkutassam neki. Már két napja, hogy másodasszisztensként kell délutánonként nála dolgoznom, és nagyon élvezem. Shizune-san is boldog, mert rengeteg terhet veszek le a válláról. Egyenesen ő volt az, aki engem kért maga mellé, hiszen az előző Hokagenak is nagyon sokat segítettem az adminisztrációkban.

- Köszönöm Iruka, még ezt a néhányat keresd meg nekem, és aztán hazamehetsz - válaszolja az Ötödik. Felém nyújt egy cetlit, én mélyen meghajolva fordulok az ajtó felé és a kopogás nélkül belépőbe futok kis híján.

Hatalmasat dobban a szívem, és elpirulok... Ő az!

 

Már egy hete nem láttam...

 

Csillogó szemekkel nézem a fekete maszkból kilátszó sápadt arcot, szívom magamba a látványát... Legszívesebben a karjaiba vetném magam, de itt ezt nem tehetem, így csak egy halk szia és egy félénk mosoly jut neki. Ő csak néz engem komoran csillogó szénfekete szemeivel.

- Kakashi - morran a Hokage-sama. - Miért jöttél vissza ilyen hamar?
Oh nekem itt semmi keresnivalóm. Észbe kapva surranok az ajtó felé, de Kakashi-sensei oda sem nézve ragadja meg a csuklómat, fél szemét egyenesen Tsunade-sama szigorú tekintetébe fúrva.
- Ő mit keres itt? - szólal meg halkan, szinte kedvesen, és megtévesztő lenne, de én már ismerem ezt a hangsúlyt, ráadásul a chakrája is olyan dühödten vibrál... Falfehéren nézek én is a Hokagéra, és a dühösen összehúzott szemöldökét látva a levegő is belém reked. Két iszonyatosan erős és félelmetes ninja...

 

- Ööö... - makog közbe Shizune-san sápadtan. - Iruka-san nekem segít az irattárban... átmenetileg... Tudod Kakashi-sama, ilyenkor év végén a nagy leltározás időszakában nagyon sok a...

- Hallgass! - morran fel hirtelen, és nem csak Shizune, hanem én is összerándulunk a rémülettől. Jaj de utálom amikor ezt csinálja!

- Kakashi... - figyelmezteti őt a Hokage-sama, és lassan felállva tenyerel az íróasztalra.

- Megmondtam. Ő az enyém, és csak az engedélyemmel bízhatod meg. Próbálgatod a határvonalat, Tsunade-san? - kérdezi lágyan, de chakrája körülhullámzik testén, és már égeti is a csuklóm érzékeny bőrét, ahol fogva tart. - Azt ajánlom ne húzd ki a gyufát.

Jól ismerem ahhoz, hogy ne merjek megszólalni, így mást nem tehetek, csak lélegzetvisszafojtva figyelem a jelenetet, ahogy farkasszemet néznek egymással.

 

- Shizune! - csattan fel hirtelen a Hokage. - Kérlek kísérd ki Irukát. Szeretnék négyszemközt beszélni Kakashival.

Érzem ahogy elereszti a csuklómat, de én aggódva lépek közelebb hozzá. Nem... nem akarom egyedül hagyni. Ösztönösen érzem, hogy...
- Menj ki - hallom Kakashi halk hangját. Ó hogy én mennyire utálom amikor parancsolgatnak nekem! Sápadtan biccentve fogadok szót, és ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, Shizune az érdes fafelülethez dőlve lassan lecsúszik. Sápadt és levegőért kapkod. Gyanítom én sem festhetek jobban...

Nem szólalunk meg, csak feszülten figyeljük a kiszűrődő hangokat, de semmi.
- Beszélgetnek - tátogja némán Shizune, és felsóhajtva vetem hátamat a falhoz. Ez meleg helyzet volt. De a neheze még csak most jön, amiért elvállaltam ezt a munkát az engedélye nélkül. Félelem szorítja össze a gyomromat, és egy kis hideg gombóc akadályozza meg torkomban a nyelést.

 

Figyelem ahogy Shizune hallgatózik, és rosszallóan rázom meg a fejem. Nem okos dolog többet tudni, mint amit az orrunkra kötnek... Én csak tudom. Kakashi csak egy kis információmorzsát hintett nekem múlt héten, és a mai napig képtelen vagyok kiheverni.

Egy kunai fúródik az ajtón keresztül kifelé, pontosan Shizune arca előtt, és ő felsikkantva ugrik hátra. Na igen, Kakashi-senseit nem lehet csak úgy kihallgatni ha ő nem akarja.

 

Egy jounin közeledik a folyosón lassú, megfontolt léptekkel, és ahogy közelebb ér, alaposan megnéz minket. Vállig érő barna haján fejkendő, egy nagyobb fogpiszkáló van a szájában, tekintete komor, félelmetes. Kisugárzása is fullasztó... na igen, a jouninok. De nem mind ennyire félelmetes, csak néhány. A nagyágyúk... Rémlik az arca a chounin vizsgáról. Azt hiszem ő volt a harctéri felügyelő.

Bekopog az ajtón, és bemegy.

Ajkamba harapva figyelem a kilincset, amely végtelen lassúsággal mozdul meg, és kilép az ajtón Ő. Mélyen a szemembe nézve lép közelebb. Önkéntelenül is a falhoz simulok, és sápadtan sütöm le szemeimet. Félek... érzem haragját.

 

 

„Az engedélyem nélkül nem vállalhatsz el küldetéseket sem.”

 

 

 

Megszegtem az egyik főszabályt.

 

 

- Este... - mondja nagyon halkan, kesztyűs kezével gyengéden kisöpörve egy tincset az arcomból. Nagyot nyelve biccentek, és Ő halk pukkanással tűnik el.

 

Zihálva rogyok térdre.

 

Egész testemben remegek...

 

- Iruka... - hallom, és ahogy felpillantok, Shizune szomorú tekintetével találom szembe magam.  

 

 

 

*

 

 

 

Bekopogok, és az idős szolga nyitja az ajtót.
- Üdvözlöm Iruka-san - mosolyog kedvesen. Kérdésemre, hogy hol van Kakashi-sensei, a hálószoba felé mutat csontos, aszott kis kezével. Nagyon öreg...
Ahogy a lépcsőhöz lépve felpillantok, hirtelen végtelenül hosszúnak és félelmetesnek tűnik... Lassan elindulok felfelé, remegő kezemmel a korlátban kapaszkodom meg. Legszívesebben elszaladnék...


Benyitva az ajtón sötétség fogad. Csak az ablakon szűrődik be némi halvány fény.

 

 

A fakón sugárzó hold is ma éjjel felhők mögé menekült.

 

 

Annyira félek...! Úgy félek tőle...

 

Hiába éltünk az elmúlt hónapokban szerelmespárként, ez most nem érződik. Most csak a fojtogató félelem izzik bennem, és úgy érzem hogy fázom. Jeges hideg kígyózik lábaimból és karjaimból a szívem felé...

 

Összerezzenek, ahogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, és kibontakozik a sötétből meztelen felsőteste.

 

 

- Szia... - köszönök halkan, egész normális hangon, de nem mozdulok. Nincs értelme sem elmenekülni, sem bocsánatot kérni vagy könyörögni. Csak egy dolgot tehetek... elviselem.

Ahogy állunk egymással szemben, és rettegve figyelem minden mozdulatát, nem érzem azt amit legutóbbi szeretkezésünkkor. Mintha egy teljesen másik emberre néznék.

Most nem Kakashi-senseit látom, akivel élvezem az együtt töltött idő minden percét.

Most a félelmetes ANBU vezért látom.

 

Felém lép, és én ösztönösen hátrálok, pedig nincs értelme. De agyam akaratom ellenére működteti izmaimat. Minden lélegzetem, szívdobbanásom a menekülést segítené, izmaim is megfeszülnek.

Láthatja rajtam, mert megtorpan.

 

Nem látom az arcát...

 

Nem látom...

 

Nem látom!

 

Annyira félek...!

 

Behunyom a szemem, és már érzem is ahogy mellényemnél fogva felemel, és erősen a földhöz vágva nehezedik rám. Felnyögök ahogy belenyilall az égető fájdalom a hátamba.

- Nyisd ki a szemed - hallom lágy hangját. Ne hagyj... hagyj... félek...

Emlékeim olyan élesen élnek bennem, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna minden. Fémes villanás, és az égető fájdalom, amikor a kunai kés áthatol a tenyereimen...

Mozdulatlanul fekszem, nem védekezem. Csak legyünk már túl rajta...

 

Nem történik semmi, csak saját zihálásomat hallom, és könnyeim forróságát érzem arcomon. 

 

- Ha nem az lennél aki... - suttogja, és érzem száját ajkaimhoz súrlódni beszéd közben. - ...már halott lennél, amiért megszegted a szabályaimat.

- Tudom - válaszolom, alig hallhatóan. Hangom olyan, mint a szélben borzolódó száraz faágak.

 

Nem magyarázkodom.

 

- Tudom, hogy nem szegülhettél ellen a Hokage parancsának, ezért vállaltad el. Nem voltam melletted, hogy megvédjelek tőle. - folytatja ridegen. - Azonban nem vagy te buta Iruka...

Cirógatja meg az arcomat lágyan, és keményen megragadja az államat, de nem nézek föl rá. Behunyt szemekkel hagyom magam...

- Kérhettél volna haladékot vagy gondolkodási időt, amíg velem nem beszélsz. Ahogy szoktuk.

- Igen. - válaszolom. Így szoktuk... de most nem ezt tettem. Hogy miért? Ki tudja... óvatlanná váltam, mert talán azt hihettem egy röpke pillanatban, hogy szerelmem elég ahhoz, hogy Ő megváltozzon... és lazaságom következményeként maga a kénköves pokol izzik rám szemeiből. Szinte érzem arcomon haragjának perzselését...

Rég nem bánt így velem...

 

...ezért most duplán fáj.

 

A legszörnyűbb pedig:

 

Rettegek tőle, félek és mégis... testem reagál az övére, bőröm szinte lángol ahol csak hozzám ér.

 

- Nyisd ki a szemed! - markol durván a hajamba. Hangja mélyről morajló, idegen. - Nézz rám, ha hozzád beszélek!

Szereti nézni az arcomat és szemeimet szex közben és utána is. Valószínűleg miközben alaposan megkínoz, ugyanezt fogja tenni.

 

Ha nem teszem, megtorolja szófogadatlanságom. Nem tehetek mást...

 

 

- Tudod mi következik most? - kérdezi ahogy elmerül szigorú, kegyetlen és jéghideg tekintete az enyémben. Rettegésem és félelmem görcsösen rántja össze a testem, ösztönösen védekeznek kezeim, de erős kezek szorítják le a földre.

Félek! Annyira félek!

 

Könnyeim megállíthatatlanul záporoznak, és egész testem minden izma küzd ellene de hiába. Behunyt szemekkel zokogok fel ahogy meghallom a tokból kihúzott kunai kés halk szisszenését.

 

- Neeee... - sikoltom zokogva.

4.

 

- Ne tedd ezt velem... - zokogom, és tovább küzdve megváltozhatatlan sorsom ellen, próbálok alóla szabadulni. Vergődésemnek semmi eredménye, csak még inkább belelovalom magam a kétségbeesésbe. Lerántja a fejpántomat és villan a penge...

Tompa hasadással adja meg magát a mellényem, és az ingemet felrántva tekeri csuklóm köré, majd a késsel a földhöz szegezi. Csinálta már ezt, de akkor szeretkeztünk. Most az lesz a cél, hogy ne tudjam megvédeni magam... Mindez olyan gyorsan történik... Nem látok mást, csak kifejezéstelen arcát, és hideg tekintetét. Hogyan képesek ezek a szemek így nézni rám?! Amelyekből szinte mindig sütött a gyengédség szeretkezés közben és utána is...

Hasra ránt, és ahogy tekeredik az ingem a csuklóm körül, belemar a bőrömbe. Ez a fájdalom elenyésző, a lelkemben tomboló kínhoz képest.

                                   

Az töri össze a lelkemet, akit mindennél jobban szeretek...

 

Újabb fémes szisszenés, és előkerül egy másik kunai. Veszettül vergődök alatta, de ő feltérdel és rám ül, csípőmet a földhöz szegezve súlyával.
A hideg penge végigsiklik hátamon, szinte gyengéden cirógatja bőrömet... Másik kezének meleg érintése... simogatása...

Zokogva ejtem fejemet a puha szőnyegre, hajam arcomba hullik és behunyt szemekkel remegek tovább. Nincsenek illúzióim. Bántani fog...

 

- A szabályok azért vannak, hogy megvédjenek. - mondja halkan, kifejezéstelen hangon. - Nem csak engem, hanem téged is. Megszegésükkel veszélybe sodorsz engem és magadat is. Ha másképpen nem vagy képes ezt megtanulni, akkor az agyadba vésem.
Éles fájdalom hasít a hátamba, és belesikoltom a számra szorított kezébe rémületem. Nem fáj annyira amit csinál, de a lelkem mintha darabokra szakadna...

 

 

Bánt engem...

 

 

- Szó nélkül engedelmeskedsz, bármit kérek tőled. - mondja halkan, ridegen a már ismerős szöveget..

Újabb fájdalom.

- Nem beszélhetsz rólam senkinek, csak elismerheted, hogy a szeretőm vagy, semmit több. - sorolja tovább.

Égető, maró kín.

- Az engedélyem nélkül nem vállalhatsz el küldetéseket sem. - sorolja tovább kíméletlenül, miközben én behunyt szemekkel, némán zokogok. Kezének szorítása enyhül a számon, és lassan elveszi onnan, látva hogy már nem sikoltozom.
Meleg vérem folyik le hátamról az oldalamra...

- Kizárólag hozzám tartozol. Az enyém vagy. - fejezi be a leckét, miközben egy utolsó vágást ejt rajtam lassan, fájdalmasan.

Minden egyes seb szinte a szívemig hatol, annak ellenére, hogy felületes karcolás csupán...

 

Hogy tehetted ezt velem?

 

Hogyan voltál rá képes?

 

Könnyes arcomat felemelve fordítom fejemet felé, hogy vállam felett nézhessek a szemébe, mert látni akarom azt a férfit, aki képes erre. Lelkem úgy fáj, hogy szinte beleőrülök...

 

Megölöd a szerelmet, amit érzek irántad...

 

Megölöd...

 

 

Nézi könnyes arcomat, mélyen a szemembe néz jegesen csillogó felemás tekintetével... Némán gyönyörködik bennem.

 

 

 

 

 

Tompán koppan a véres kunai kés a puha szőnyegen ahogy kihullik kezéből.

 

 

 

 

 

- Iruka... - suttogja, szemeiben különös érzelmek kavarognak. - ...olyan gyönyörű vagy...

Kisimogat néhány hajtincset homlokomból remegő kezével, és kiszabadítja kezeimet.

- ...megőrjítesz... - sóhajtja, és ernyedt testemet megfordítva mászik fölém. Csókja forró és szenvedélyes, érintései perzselőek és izgatóak. Hátam alig fáj. Semmiség ahhoz képest, amit belül érzek.

 

Végigcsókolja mellkasomat, hasamat.

- ...annyira szép vagy... - húzza le rólam a nadrágomat, és ahogy lábaimat széttárja és merevedését a bejáratomhoz illeszti, tekintetem a plafonra szegeződik.

 

 

Olyan üres vagyok...

 

 

 

 

Megtört bennem valami...

 

 

 

 

Üres tekintettel, ernyedten hagyom hogy belém hatoljon, és mozogni kezdjen.

 

 

 

Nem érzek semmit...

 

 

 

...csak a testem. Érzi Őt, reagál rá és a vágytól remegni kezd...

 

 

 

...de a lelkem... a szívem...

 

 

 

Feljajdulok, ahogy testemen végigsöpör a gyönyör.

 

 

 

 

*

 

 

Sokáig fekszünk így a földön. Én alul, ő rajtam, engem ölel. Fejét mellkasomon pihenteti, forró könnyei bőrömet csiklandozzák.

Ha érdekelne, lepillanthatnék és megnézhetném milyen az, amikor a hatalmas ANBU vezér sír...

 

...de nem érdekel.

 

Csak bámulom a plafont, és a bennem lassan elcsituló háborgó viharra figyelek. Ahogy a hullámok leülepednek, úgy simul ki lelkem tükre. Kiürül belőlem a fájdalom, a szeretet, szerelem és minden más.

 

Végtelen órákkal később gyengéd karok emelnek fel, a puha ágyra fektetnek, és oldalra fordulva hagyom hogy betakarjon. Medi-jutsu hűvös bizsergetését érzem a hátamon, ahogy begyógyítja sebeimet...

   

Csak nézek magam elé. Üresen.

 

- Elrontottam mindent... - suttogja hajamat simogatva.

 

- Igen... - válaszolom halkan.

5.

 

Némán figyelem ahogy a felhők lassú, végtelen útjukat követve úsznak el a távolba. Szél fújja arcomba kibomlott hajam tincseit, de nem zavar.

Az ég ragyogó kékségébe belefájdulnak szemeim, és lepillantok az alattam elterülő épületekre. Szeretem a falut innen nézegetni. Kedvenc helyeim egyike a Hokage emlékmű.

 

 

 

 

Fázósan húzom össze magamon mellényemet.

Képtelen vagyok elfelejteni, amit velem tett. Hiába volt utána annyira gyengéd...

Hajnalban felöltöztetett és a házamba teleportált. Nem szólt hozzám, és én sem hozzá, csak azt vártam, hogy menjen el...hogy hagyjon békén...

 

Amikor az ajtóhoz lépett, megtorpant, és a kilincset megfogva állt hosszú másodpercekig. Úgy tűnt mondani akar valamit, de nem tette. Úgysem lett volna értelme...

 

 

 

- Iruka-san...! Végre megtaláltalak! - hallom a lágy, női hangot. Shizune? - Úgy aggódtam érted...

Nem nézek rá. Aggódott értem? Ugyan minek.

- Mit... mit...? - dadogja, ahogy maga felé fordítva belenéz a szemembe. - Úristen, mit művelt veled? - suttogja sápadtan.

- Hagyj magamra kérlek - mondom halkan, és elfordulva tőle meredek ismét a távolba.
Meleg test simul a hátamhoz, és gyengéden ölelnek át puha karjai.

- Iruka-san.... úgy éreztem, hogy ebből baj lesz... Tegnap láttam a szemedben... de Tsunade-sama azt mondta, hogy ne aggódjak, Kakashi-sama nem bánna veled úgy, ahogy az embereivel. Tévedett! Pedig te olyan törékeny, finom lélek vagy... - zokogja. - Hogy lehetett erre képes?

- Hol bántott? Meggyógyítom, enyhítem a fájdalmaidat... - kezdi rólam hisztérikusan leszaggatni a mellényemet, de megfogom kezeit és magamhoz ölelem.

- Semmi baj... - súgom halkan a fülébe. - Nincsenek a testemen sebek.

 

A lelki sebeimmel pedig úgysem tudna mit kezdeni.

 

Csendben állunk, egymást ölelve, és ő lassan elcsitul. Nem értem miért borult ki ennyire, hiszen alig ismer. Igaz, hogy ahányszor csak beszéltem vele, mindig elpirult.
Szerelmes belém...

Hát sajnos rossz választás vagyok.

- Köszönöm Shizune-san. - bontakozom ki a karjaiból, és elfordulva tőle elindulok haza.

 

Az élet nem áll meg, forog tovább. Vár a tanítás.

 

 

*

 

 

Egy hónapja nem jelentkezett.

 

Egy hónap. Észre sem vettem az idő múlását, hiszen csak múltak egymás után a monoton napok. Üresen és érzelemmentesen.
Barátaim kezdetben próbáltak közeledni hozzám, vagy beszélgetni velem. Értetlenül figyeltek, hisz fogalmuk sincs semmiről még a mai napig sem. Nem engedtem közel magamhoz senkit.

 

 

Gyűlölöm, ha hozzám érnek vagy vállon veregetnek, ezért elhúzódom tőlük, így lassan kezdik megérteni mit szeretnék.

 

Nyugalmat.

 

*

 

Kopognak.

Kinyitva ajtómat meglepetten nézek a kis Konohamaru könnyes szemeibe. Már genin, de még mindig olyan nagyon gyermeteg...

- Mi történt? - kérdezem meghökkenve, és ő bújik hozzám, hogy megöleljem ahogy régen.

- Iruka-sensei... elestem! - rikkantja.

 

Elönti lelkem a melegség, és újra érzem hogy élek.

 

 

- Hát ezért sírsz? - mosolyodom el, és gyengéden beleborzolok sűrű, barna hajába.

- Vérzik a térdem... - néz fel rám, és már mosolyog is. - ...és mivel itt történt a környéken, hát ide jöttem. Van sütid? - húzódik huncut Narutos vigyorra a szája.

- Szóval innen fúj a szél - terelgetem beljebb. - Talán akad itt valami... De előbb lássuk el a sebed.

- Ramenre is meghívsz?

 

 

*

 

 

Kényelmesen tempóban sétálunk a rameneshez, és hosszú idő óta talán most először érzem ahogy visszazökken bennem valami a helyére. Jó érzés.

Természetesen Konohamaru-kunnak ezúttal sem áll be a szája, csak mesél és mesél... Barátairól, senseijéről és a küldetésekről. Kis genin, és már harcolt is. Egy macskával.

Hangos méltatlankodása ellenére összeborzolom a haját, és rendelünk Ichirakutól. Kis idő múlva csatlakoznak hozzánk csapattársai, és végül Ebisu-sensei is. Furapók, de kedves.

 

 

Távoztunkban, kilépve a ramenestől azonnal észreveszem Őt. Egy magas, sötéthajú, szakállas jouninnal beszélget. Ezüst haja lágyan csillan meg a napfényben, szép magas termetével kitűnik környezetéből. Még most is sugárzik belőle a hatalom és az erő, pedig csak lezserül zsebre tett kezekkel ácsorog egyszerű jounin viseletében.

 

Valami hiányzik. Igen, ilyenkor dobbanni szokott a szívem és elpirulok, de most csak a gyomrom rándul össze, és ettől megszédülve kap el az ideges émelygés.

 

Legalább él.

 

Oldalt áll nekem, nem vesz észre.

Ha itt van a faluban és még nem jelentkezett, akkor ezek szerint vége. Majd talál magának valaki mást, én pedig el fogom őt felejteni.

 

Ugyan, ezt nem gondolhatom komolyan! Soha de soha nem fogom őt elfelejteni. Soha...

 

- Jól vagy? - hallom a halk kérdést, és meglepetten pillantok oldalra. Ebisu-sensei áll mellettem, napszemüvege fölött komoran vizsgálva arcomat.

- Persze - kapok észbe. Mióta állhatok így? - Mennem kell.

- Elkísérlek - vágja rá. Hát jó. A gyerekek elköszönnek, és én merőben ellenkező útvonalat választok, mint amit akartam. Akkor el kellene mennem mellette... Így inkább kerülőt teszek.

 

- Mind tudjuk mit tett veled - hallom Ebosu halk hangját, és meglepetten pillantok rá. Jól tudom mire céloz, nem vagyok ostoba.

- Az összes jounin? - hajtom le a fejem. Na szép. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. Fél Konoha tudja...

- Nem.

Ja értem. Kakashi-sensei emberei. Nem lep meg hogy Ebosu is ANBU, hiszen erős jounin.

- Miért mondod el ezt nekem? Tilos erről beszélgetnünk, amúgy pedig megbocsáss, de ez magánügy.

- Nem az. Mindannyiunkat érint. - válaszolja. Meglepetten torpanok meg. Mi köze nekik ehhez? - Azóta velünk kegyetlenebb és komiszabb, mint valaha.

- Értem - indulok el újra, és zsebembe dugom kezeimet, hogy ne lássa remegésemet. Már csak az is, ahogyan beszél róla annyira felzaklat... - ...de miért mondod el ezt nekem? Térj a tárgyra.

 

Előttem megállva néz le rám letolt napszemüvege felett. Komoly az arca. Túlságosan is.

- Igazságtalanság, hogy Konoha egyik legszebb ukéjét megkapta és így bánik vele... pedig te nem vagy ANBU, hogy „az” a módszer hasson rád. Nem tudta, hogy teljesen összetör téged... de mi igen. - mondja alig hallhatóan, szinte saját magának, miközben mutatóujjával finoman végigcirógatja arcomat. - Még a helyettes is próbált beszélni vele, hogy megállítsa Tsunadevel együtt, de rá nem lehet hatni. Rá senki sem tud hatni csak te, ezért amíg minden rendben volt köztetek, nyugalmunk volt nekünk is. Aggódunk érted...

 

Bevillan egy kép. Amikor a folyosón vártam Shizune-sannal, egy jounin ment be az irodába. Ezek szerint Ő is ANBU, és Kakashi-sensei helyettese is.

 

Csendben várok, miközben folytatjuk az utunkat.  

 

Valamit akar tőlem. De mit?

 

Hogy érti azt, hogy aggódnak értem?

 

- Csak figyelmeztetni akarlak, hogy készülj fel. - böki ki végül, hosszas hallgatás után.

 

Jézusom!

 

Lesápadva torpanok meg a házam előtt.

 

- Mi-mire? - nézek rá dermedten.

- Már nem bírja sokáig, ezért hamarosan jelentkezni fog. Ja, és egy jó tanács: ne dühítsd fel. Te nem tudod milyen akkor...

- Ezt hogy érted? - kérdezem, de ő csak int nekem és továbbhalad, válaszra sem méltatva.

 

Egész testemen eluralkodik a jeges hideg, és fázni kezdek. Nem... nem fázom. Félek.

 

Most mit csináljak?

 

6.

 

- Rendben, akkor mára végeztünk - teszem le a krétát a tábla alján lévő kis padkára és végigpillantok diákjaimon. - Holnap reggel az első órán számonkérés lesz, úgy készüljetek.

A méltatlankodó hangokat eleresztve fülem mellett intek búcsút, és a tanári felé veszem lépteimet. Nincs mára már semmi teendőm, mégsem szeretnék még hazamenni. Ez egyfajta önvédelem számomra, pedig tudom hogy nincs értelme.

 

„Már nem bírja sokáig, ezért hamarosan jelentkezni fog.”

 

Végül, miután az íróasztalomat immáron huszadszor is rendbe raktam ezen a héten, elindulok. Ruruka mellett elhaladva érzem ahogy néz engem, de már megszoktam tőle amióta megromlott a kapcsolatunk Kakashi-sensei miatt. Mindig csak bámul de nem szól hozzám. Sajnálom... de féltem őt, ahogy mindenki mást is, saját magamat is beleértve.

 

Elköszönök a többiektől, és elindulok haza.

 

Amióta Ebisu-sensei tájékoztatott, azóta minden délután ez van.

 

Félek? Valóban félnék? Mitől?

 

Kakashi-sensei nem ölne meg soha, ezt tudom, hisz ismerem. Ez ostobaság... csak hittem azt, hogy ismerem. Amikor szeretkezés közben egymás szemébe néztünk, láttam tekintetében a vágyát, imádatát... Soha nem hittem, hogy képes lenne bántani engem, és egy ANBU módszerrel megbüntessen. Miért lenne másképp, ha az életemről van szó?

 

*

 

Ahogy megérzem az ismerős, feszülten vibráló chakrát, kiesik kezemből a tányér, amit az imént mosogattam el. Hangos csattanással törik ezer darabra... Nem fordulok meg, tudom hogy az ajtóban áll, csak lehajtom a fejem, és remegésemen próbálok uralkodni.
Félek tőle, és nem a fizikai fájdalom miatt amit okozott..., hanem a terror, a félelem miatt amit átéltem addig, amíg a Hokage irodájától el nem jutottam az első vágásig. Azt a rettegést soha életemben nem leszek képes kitörölni magamból. Szinte jeges marokként szorítja össze a szívem... még most is.

 

Leteszem a konyharuhát, és megfordulok. A konyhaajtóban áll, hanyagul az ajtófélfához dőlve, karba tett kezekkel, teljes ANBU felszerelésben. Nincs rajta a fekete köpeny sem.

- Szia - köszön mély hangján, de nem mozdul. Chakrájának feszült vibrálása apró tűszúrásokkal karcolja bőrömet.
- Szia - válaszolom halkan, és önkéntelenül is megkapaszkodom a konyhapultban.

- Nem tűnsz meglepettnek - hallom, de a kerámia maszktól nem látom az arcát, ami még idegesebbé tesz. Megrázom a fejem. Tudja jól, hisz mindent tud, nincsenek titkaim előtte. Nem is lehetnének...
Hallgatok, mert nincs mondanivalóm, és nem hinném hogy képes lennék kinyögni bármit is.

- Ó igen, tudod hogy tudom - mondja, és hangjáról felismerem hogy mosolyog. - Ha rólad van szó, nincs semmi amit ne tudnék...

 

Ellöki magát az ajtótól, és felém kezd közeledni lassan. Torkomban dobogó szívvel figyelem ruganyos lépteit, magas, izmos termetét... félelmetes férfi. Lassan kikapcsolja alkarvédőit és egy hanyag mozdulattal hajítja az asztalra. Összerezzenek ahogy a hangos koppanás visszaverődik a falakról. Utána dobja a kesztyűit, végül megtorpan előttem. Testének közelségétől, chakrájának feszült vibrálásától teljesen elgyengülök, és levegőhiánnyal küszködve pillantok fel rá. Feltolja a kerámiamaszkot a feje tetejére, egy félmosollyal nézve a szemembe. Sharingaja pirosan villan... hátranyúl, és megfogja a hátán rögzített kardot.

 

Remegni kezdek...

 

 

 

 

 

Félek...

 

Látja rajtam...
- Csak leveszem - mondja halkan, és az asztalra hajítja azt is. - Tudod miért vagyok itt ugye?
Bólintok.
- Hogyne tudnád... - mosolyodik el, újra felém fordulva. - Akkor miért nem jössz ide és teszed a dolgodat?


Néhány másodpercig tartó erőgyűjtögetés után egy tétova lépéssel áthidalom azt a fél méternyi távolságot ami köztünk van, és hozzásimulok. Keze derekamra simul, lehajol hozzám de nem várja meg hogy én tegyem, mohón csókol meg. Nyelve durván a számba hatol, és felnyögve ránt szorosan magához. Ismerős illata, íze, csókja és érintései kitöltik tudatomat. Testem pontosan emlékszik rá, és reagál... ágyékát enyémhez dörzsöli, és felmordulva markol fenekembe, majd zihálva szakítja el tőlem a száját. Most jön a szokásos kérdés.
- Hiányoztam? - súgja. Válasz nélkül fordítom el az arcomat, de erős kezével fájdalmasan megszorítva állkapcsomat fordít vissza, és jegesen csillogó felemás szemeivel elmerül az enyémekben.
Csak csendben viszonzom pillantását. Hazudni nem fogok és nem is érdemes, hiszen ő pontosan tudná.  

 

Érzem ahogy fellángol a chakrája, és haragja növekedni kezd. Ilyenkor mindig tettem valamit, hogy lecsillapítsam, de most nem merem... ki tudja hogyan reagálna.

Államat fogó keze elenged, és az arcomra simul. Végigsimítja arcvonásaimat, ajkaimat, orromat és a kis heget, majd hajamba túrva szabadítja ki tincseimet a hajgumi fogságából. Gyönyörködik bennem, ahogy szokott. Hosszú percekig csak nézeget, és hajamat, arcomat simogatja. Lesütött szemekkel hagyom neki...

 

- Nézz rám - utasít halkan. Szót fogadva pillantok fel rá, kifejezéstelen, szép arcára, csillogó rubintvörös és fekete szemeibe. Nem látszik rajta semmi, de chakrája olyan dühödten lángol már, hogy fájdalmasan marja a bőrömet. Hátrálnék, de derekamra fonódik egyik karja és magához ránt.
- Nézz rám. Nézz rám úgy... ahogy régen! - morogja.

- Nem tudok többé már úgy nézni rád - suttogom a leheletnél is halkabban. - Akkor éjjel megölted a szerelmet amit éreztem irántad... Méltatlan voltál rá.


Hirtelen megfagy a levegő, és szinte érzem ahogy jeges zúzmara marja végig a bőrömet.

 

Arcára kiül az őszinte döbbenet. Nem ezt vártad igaz? Pedig ez az igazság... Szerelmes voltam beléd.

 

- Iruka... - suttogja, forrón megcsókol, szinte magába présel. Olyan erővel ölel magához, olyan hévvel tapasztja ajkait az enyémekre, ahogy eddig soha. Testem szinte lángol az érintéseitől...
Karjaiba kap, lábával berúgja a hálószoba ajtaját és az ágyra dob. Csendben, mozdulatlanul tűröm hogy letépje rólam a ruháimat, és ő is levetkőzve, meztelenül simuljon hozzám, mély hangján felnyögve. Tágítás, előjáték nélkül feszíti szét a lábaimat és hatol belém mélyen, felkiáltva a kéjtől. Zihálva csókol meg újból, és én remegve ölelem magamhoz. Testem szinte elemésztik a lángok... a vad vágy... lábaim indaként fonódnak derekára, és felvéve ritmusát öntudatlanul egymást csókolva, harapva, marva párzunk, mint két fékevesztett dúvad... Újra és újra elmerül testemben kemény hímvesszője, és én hol a fájdalomtól, hol pedig a gyönyörtől sikoltok és jajdulok fel...

 

Istenem, de csodálatos...

 

- Iruka... Iruka... - nyögi, kiáltja és nyakamat csókolgatva, harapdálva dug meg őrülten és hevesen. Kéjesen karmolom végig hátát, és ajkamba harapva fojtom magamba élvezetem csodás hangjait... mert hallani akarom Őt... ahogy az én nevemet nyögi.

 

Imádom hallgatni még most is.

 

- Mindegy hány szajhát, nőt és férfit dugtam meg... - zihálja szinte önkívületben a nyakamba. - ...csak te jártál a fejemben. Téged láttalak, hallottalak és éreztelek... könnyes, szépséges arcod, fahéjszínű bőröd, finom illatod és ízed... sikolyaid...


Elképedve hallgatom, és még lángoló vágyamról is elfelejtkezem egy pillanatra. Erőteljes döfésekkel mozog bennem, majd hirtelen megragad és hasra ránt. Újra belém hatol, és csípőmet erős kezeivel megfogva folytatja tovább.
- Nem bírom tovább... nélküled... - nyögi a vállamba harapva. - Álmaimban újra és újra megdugtalak... és minden reggel arra ébredtem, hogy beleőrülök, ha nem vagy az enyém...
- Kakashi-sensei... - nyögöm kábán.

 

Szavai szinte késként sebeznek...

- Csak te jártál a fejemben folyton... mindig csak érted harcoltam, hozzád sietem és csak veled akartam lenni... és ez most sincs másképp. - zihálja, és államat megfogva kényszeríti hátra fejemet egy vad és éhes csókra.
- Kérlek... ne mondd ezt... - nyöszörgöm a könnyeimmel küszködve. Azt hittem ennél több szenvedést nem tud okozni nekem.

 

Szeret...

 

Szerelmes belém...

 

És mégis azt tette velem. Képes volt úgy bántani engem.

 

­- Iruka... hát nem érted? - mondja akadozó hangján, és érzem forró könnyeit a vállamra cseppenni. Behunyt szemekkel fekszem alatta, és ahogy a vad ritmus lágy ringatózássá szelídül, a lepedőbe markolok.

 

Én ne érteném...? Könnyem kicsordulva indul hosszú útra, hogy a lepedőre csöppenve ejtsen sötét foltot...

- De igen... - suttogom. - Ne folytasd kérlek... már vége.

 

- Nem, nem lesz vége! Sosincs vége... - kiált fel elkeseredetten, és chakrája olyan ősi, elemi dühvel lángol fel, hogy felsikoltok a fájdalomtól ahogy végigmarja testemet. Vad vágtába kezd, és szinte beledöngöl az ágyba...

Egyszerre kiáltunk fel, ahogy végigsöpör testünkön a gyönyör....

 

Elmerülök a lágyan ringó óceán puha, langyos habjaiban...

Szívünk ismét egyszerre dobban...

Csodálatos...

 

 

 

*

 

ZENE

 

 

Gyengéd cirógatást érzek arcomon, nedves és meleg. Lenyalja a könnyeimet. Lélegzetvételeit érzem bőrömön...


Mellém fekszik és szorosan magához ölel. Bújok hozzá, és mélyen magamba szívom ismerős, finom kesernyés illatát. Hevesen dobogó szívvel, zihálva próbálom lecsillapítani felzaklatott érzékeimet, testemet, lelkemet.


Ahogy csillapodik le a bennünk háborgó vihar, lágyan végigsimítom mellkasát. Beleborzong érintésembe...
Állam alá nyúlva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Fogsz még valaha vajon... ? - suttogja elgondolkodva, talán saját magának, és behunyt szemekkel fekteti vissza a párnára fejét. A hold ezüst félhomályában figyelem szép arcát, keserű arcvonásait, ezüstösen csillogó dús haját. Valaha mindennél többet jelentett nekem ahogy nézhettem őt így. Most olyan üresnek érzem magam...   


- Amikor a szemedbe néztem... - mondja halkan, de nem néz rám. - ...és felfogtam mit tettem veled... belehaltam majdnem a gondolatba, hogy többé nem fogsz már úgy nézni rám. Olyan gyengéden és kedvesen... ami mindennél többet jelentett nekem.

Elhúzódom tőle, és felülve karolom át felhúzott térdeimet.
- Szavaiddal már nem tudok mit kezdeni... pedig néhány hónappal ezelőtt a világot jelentették volna számomra... - válaszolom, és könnyeimet elrejtve előle hajtom előre fejem, hogy hajtincseim mögé rejthessem fájdalmam.
Érzem az ágyam ringásán hogy felül, és hátamhoz simulva ölel magához. Jólesően borzongok bele bőrének érintésébe...

Istenem, még mindig milyen hatással van rám...!

- Iruka... még nem késő - súgja.

 

- De igen... Mégis hogy képzelted..? Azok után amit tettél velem... - sírom halkan. - ...megölted a szerelmemet... abban a pillanatban, amikor a szemembe nézve vetted elő a kést...


- Iruka... ne csináld... - hallom kétségbeesett hangját, de nem jut el tudatomig.

 

- ...hogy tehetted azt velem...? - temetem arcomat kezeimbe. - ...soha...soha többé nem foglak szeretni... soha....

 

Felhördülve ragadja meg a vállaimat és ernyedten hagyom hogy hátamra lökjön durván. Olyan erős dühöt érzek belőle áradni, amilyet még soha... levegőt sem kapok...

 

- Ha nem vagy képes többé szeretni, akkor gyűlölni fogsz... - mondja halkan, fenyegetően, jegesen. - ...mert még ez is több mint a semmi. A gyűlölet és a vágy lesz a mi kettőnk köteléke. A kötelék, amelyre szükségünk van.

 

Kötelék...

 

...amelyre szükségünk van...

 

A mi kötelékünk.

 

7.

- Kötelékünk... - ismétlem halkan.

 

Feltérdel, és chakrája erős vibrálásba kezd. Pecséteket formál, olyan gyorsan, hogy követni sem tudom. Egy kunai villan a kezében, és elkerekedő szemekkel figyelem ahogy belevág tenyerébe.

- Mit csinálsz...? - makogom döbbenten, és mire felocsúdok, fájdalom nyilall a bal kézfejembe. Finoman, épphogy csak belekarcol a bőrömbe ugyanazzal a késsel. Egy bonyolult pecsétjel alakul ki rajta, és ő rákeni a vérét, s perzselő forróság árad szét a kis szimbólumból kiindulva egész testemben. Riadtan kapnám ki kezéből az enyémet, de erősen tartja. Végül a saját kézfején is megismétli, és egy ugyanolyan pecsét alakul ki őrajta is.

- Mit műveltél...? - lököm el magamtól, de nem tudom. Vállaimnál fogva nyom le az ágyra, és fölém mászik. Arca kifejezéstelen, felemás szemei semmitmondóak.

- Ne foglalkozz vele... - súgja. - Talán majd egyszer megtudod. Remélem soha...

Puhán megcsókol, és lemászik rólam. Ezüst hajába borzol ujjaival és a földről kezdi felszedegetni ruháit.
Kézfejemet nézem, és szemem sarkából látom ahogy öltözni kezd. Egy kis fekete szimbólum. Ismerem a pecséteket, de nem olyan jól... ez valamilyen különleges formájú...


Kimegy, és mire visszajön, már a hátán csillog kardja, és feje búbján ott van az elmaradhatatlan kerámia maszk. Lassan az ágyamhoz sétál. Istenem, milyen szép férfi... és menyire gonosz.

Fölém hajol, hajamba markolva rántja az arcomat maga felé.

- Majd jelentkezem... - súgja a számba. Csókja durva és önző, mégis beleborzongok forró nyelvének simogatásába.

Lassan felnyitom szemeimet, és már sehol sem látom, csak a nyitott ablakban lengő fehér csipkefüggöny árulkodik arról, hogy merre távozott.

 

Tompa aggyal bámulom a beszűrődő holdsugarakat... a ma éjjel történteken vívódva.

 

Ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk. Nem, rosszabb... sokkal rosszabb.

 

Párnámra vetem magam, és a puha, meleg takaróba burkolózva bámulom könnyes szemekkel a kézfejemet. Mi a fene ez, hogy azt reméli, sosem tudom meg? Őt ismerve semmi jó...

 

Kitör belőlem a feszültség, és elbőgöm magam. kicsire összekuporodva, mint gyermekkoromban. Önmagamat ölelem ahogy akkor is, mert senki más nem tette meg... Most sem, ezért magányomat kétszer olyan fájdalmasnak érzem... olyan kiszolgáltatott vagyok... neki.

 

Hát bármit megtehet velem?!

 

 

*

 

Lassan, nehezen ébredek. Keveset aludtam a sok sírás miatt, és ez most megbosszulja magát. Bevánszorogva a zuhany alá, kábán próbálom felfrissíteni magam a hűvös vízpermettel, majd később a konyhában egy nagy bögre kávéval. Legszívesebben ma egész nap ki sem mozdulnék, de nem tehetem. Tanár vagyok, és a diákok várnak rám. Nem hagyhatom cserben őket, és különben is... már csak ez maradt nekem.

 

Csak ezt az egy dolgot nem tiltotta el tőlem Kakashi-sensei. Ha megtette volna, akkor céltalanul, önmagam árnyékaként bolyonganék és ezt ő is tudja.

 

Elmosogatom a csészémet, és tekintetem bal kézfejemre téved. Elkomorulok. Ez nem maradhat így, mert kellemetlen kérdések lennének a következményei. A hálószobám szekrényéhez sietek, és rövid keresgélés után meg is találom az ujjatlan, fekete kesztyűt. Kakashi hasonlót hord, de az enyémen nincs fémlap. Felveszem, és dühösen belecsapok öklömmel a falba.

Mi a francot művelt? Mi ez a pecsét? Nem chakra-lezáró, azt érezném... de akkor mi?

 

 

 

Az első tanítási órán ahogy ígértem, számonkérést tartok. Hogy ne maradjak magamra sötét gondolataimmal, inkább feleltetek, mert addig is a nyöszörögve szenvedő diákokkal foglalkozom. Feszültségem és fáradtságom ellenére nem terhelem le a gyerekeket, és jóindulatúan osztályozok. Nem szükséges, hogy ők igyák meg a levét az én problémáimnak. Akik rosszul teljesítenek, azok úgyis a délutáni korrepetálásomra járnak.

 

Ebédszünet. Kollégáimmal néhányan a rameneshez megyünk. Látják rajtam, hogy szokatlanul szótlan vagyok, de azért igyekszem kedvesen mosolyogni és ez megnyugtatja őket. Ezúttal Ruruka is csatlakozik hozzánk. Nem szól hozzám, de időnként elkapom pillantását ahogy engem néz. Kellemetlen...  

- Nézd, ott jön Kakashi-sensei - súgja egyik barátom, és elsápadva fordulok meg. Jounin viseletben közeledik, egyedül. Kezeit lazán a zsebében tartva torpan meg előttünk, és jouninokra jellemző felsőbbrendűséggel biccent a társaságnak.
- Szia Iruka. Beszélhetnénk? - fordul oldalra, és alig észrevehetően int fejével hogy kövessem. Sápadtan biccentek, és szabadkozva búcsúzom a többiektől.

- Bocs fiúk... majd máskor - erőszakolok ki magamból egy halvány mosolyt.

- Persze, persze... menj csak! - intenek barátságosan, és folytatják útjukat. Besorolok a kényelmesen lépkedő szeretőm mellé. Mit akarhat vajon? Hát van néhány tippem...  

Néma csöndbe burkolózva lépkedünk, végig a főutcán. Elsétálunk Ebisou-sensei mellett, aki kifejezéstelen arccal, falhoz dőlve áll. Eszembe jutnak szavai... kissé elbizakodottság volt részéről azt állítani, hogy csak én tudok Kakashi-senseire hatni. Butaság. Néha meg tudtam fékezni a dührohamait, a testemet felhasználva. Ennyi.

 

- Hova megyünk? - kérdezem halkan, holott pontosan tudom a választ, de nem bírom ezt a néma hallgatást. Régen ilyenkor mosolyogva meséltem neki a napomat, a gyerekek csintalanságait, pletykákat... hallgattam beszámolóit azokról a küldetésekről, amelyekről tudhattam... Rég volt. Nagyon rég.

 

- Hozzám - válaszolja óceánmélységű hangján. 

- De...de nekem most erre nincs időm... óráim lesznek... - dadogom megtorpanva. Csak megvonja a vállát, és oldalról villantja rám éjfekete tekintetét. Tudja jól, hogy úgysem mondhatok ellent neki. Amúgy pedig, ilyenkor mindig szól a Hokagénak, és gondoskodnak helyettesítésről.

Lehajtott fejjel, megadóan lépkedek mellette. Szomorú, de ezentúl mindig ez lesz... Az a reményem sincs, hogy rám unva szakít velem, hiszen szerelmes belém. Legalábbis valami hasonlót érez... erős birtoklási vágyat inkább mint szerelmet. Hogy honnan tudom? Ha szeretünk valakit, nem bántjuk, de ő megtette. Ennyi. Pedig néhány hónapon keresztül úgy gondoltam... ő is úgy érez ahogy én. Sajnos tévedtem. Gyakran előfordul hogy emberismeretem csődöt mond. Nem ő az első ember, akiben csalódtam, de mind közül ez volt a legfájdalmasabb...

 

Csendben követem a hálószobába, és ő ezúttal nem esik nekem vadul és éhesen ahogy szokott, hanem rám sem pillantva vetkőzni kezd. Felbukkan szép arca, amelyről ezúttal is képtelen vagyok elszakítani tekintetem. Szikrázó vércseppként pirosló sharinganja megvillan ahogy felém fordul, és meztelen felsőtestének látványától bizseregni kezdenek ujjaim. Szeretném megérinteni... szívem hevesen dobog, lélegzetem elakad a vágytól, a vad vágytól... ágyékom már forrón lüktet... de nem mozdulok. Mellém lép, és nyakamba csókolva szabadít meg fejpántomtól, kibontva hajamat játszadozik tincseimmel, lehúzza rólam a mellényemet. Vágyom rá, de nem teszek semmit... a testem érte lángol, de belül ürességet érzek.

Valami hiányzik... valami annyira hiányzik... legszívesebben sírnék, de előtte nem akarok.

Mögöttem áll, úgy gombolja ki ingemet és lassan, finoman húzza le vállaimról. Lehelete forrón perzseli bőrömet, majd egy halvány puszit érzek.

 

 

Összerándulva húzódom el tőle.

 

- Bosszant a makacsságod... - sóhajt bosszúsan. Összeszedem magam.
- Mit szeretnél? - teszem fel a szokásos kérdést halkan, engedelmesen. Érzem chakrája vibrálásán, hogy bedühödik. Megszorítja karomat, majd ellép tőlem és az ablakhoz lépve dől a párkányhoz, karba tett kezekkel néz rám. Arca kifejezéstelen.

 

- A munkám miatt ritkábban járok hozzád, mint szeretném, ezért kitaláltam egy megoldást a problémámra - mondja mély hangján, szemei enyémekbe fúródnak. Ez semmi jót nem jelent... Levegőmet visszatartva figyelem őt. Rossz előérzetem van.

 

- Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha ideköltöznél hozzám, és az akadémiát is otthagynád.

 

Megtántorodva, falfehérre sápadva viszonzom pillantását.

 

- Ne kérlek! Ne tedd ezt velem...! - suttogom.

 

Hosszú másodpercekig áll ugyanúgy, komor tekintetével arcom rezdüléseit fürkészve. Látja rajtam dühömet, fájdalmamat...
Hogy lehet ennyire gonosz? Elvenné tőlem az utolsó dolgot, mi még tartja bennem a lelket...amitől még érezhetem hogy én is ember vagyok... és élek. És összeköltözni vele... azt nem bírnám elviselni. Minden éjjel csókoljon és öleljen, miközben a bennem lévő üresség felemészt teljesen amíg már semmi sem marad belőlem... csak valami árnyék.

 

- Miért? Nem lenne jó, ha te és én folyton együtt lehetnénk amikor Konohában vagyok? Holnap beszélek is a Hokagéval - folytatja tovább kíméletlenül.

- Kakashi-sensei... - nézek rá könyörögve. Ne tedd velem kérlek... kérlek ne... Szemeimben minden benne lehet, mert tekintete elsötétül. Érzem haragját, de nem érdekel hogy megbántom vele.

 

- Nos, rendben. Győzz meg... ha ügyes vagy, akkor még meggondolom - morogja.

Biccentek.

Tudom jól, hogy nem hazudott, csak azért hogy kicsikarja belőlem az együttműködést. Ő soha nem beszél a levegőbe.

 

Remegő ujjakkal kigombolom ingem legalsó gombját, és hagyom a földre hullani, elvégre ő már szinte teljesen lesimogatta rólam. Látom ahogy elakadó lélegzettel néz végig rajtam, s lágyan a hajamba túrok, fejemet félrehajtva, csábítóan nézek rá félig lehunyt szemeimmel, és ujjaim pillekönnyedén siklanak végig nyakamon, kulcscsontomon.

 

Levegőért kapkodva ereszti le karba font kezeit, és az ablakpárkányba markol. Ujjai elfehérednek, olyan erővel szorítja.

 

Tudom, hogy megőrülsz értem.

 

Végigsimítok mellkasomon, hasamon...

 

Régen ez volt a kedvenc játékunk.   

 

Akkor még tudtam mosolyogni is közben.

 

Őrjítően lassan kigombolom nadrágom felső gombjait, majd az ágyhoz sétálok. Ellöki magát az ablaktól, de nem veti rám magát ahogy régen. Ez nálunk egyfajta akaratpróba volt. Én incselkedtem, és ő bebizonyította mennyi önuralma volt. Ritkán jutottunk el teljesen idáig, mert ő rám vetődött, és én kuncogva öleltem magamhoz.

 

Felmászom az ágyra, és a háttámlához dőlve ülök le kényelmesen.

 

Még mindig csak áll ott, és zihálva kapaszkodik az ágyrácsba. Hát jó... Ujjaimmal körözni kezdek lassan a hasamon, és újabb csábító oldalpillantást kap.

 

Egy kurva lettem, aki eladja a testét... Hát nem borzalmas? Mégis, úgy érzem... megéri. Csak maradjon meg nekem az illúzió, hogy van életem. Saját életem.

 

Ujjaim nadrágomba csusszanva merevedésemre kulcsolódnak. Nem hagy hidegen ahogy néz engem vad vágyakozással... még most sem...

 

- Te kis bestia... - hördül fel, és már felettem is terem, bokámnál fogva ránt lejjebb, hogy rám nehezedve csókoljon meg vadul. Viszonzom parázsló csókját, és lágyan végigkarmolom hátát, karjait. Felmorranva harap ajkamba, ágyékát enyémhez dörzsöli és én halkan felnyögve hunyom be szemeimet, s hátravetett fejjel kínálom fel nyakamat. Végignyalja, harapdálja, majd mellkasomra térve folytatja érzéki ingerlését. Sóhajtozva, nyöszörögve élvezem... Csípőmet megemelve segítek, hogy lehúzza rólam a nadrágomat és alsómat. Vágytól izzó tekintetével végigsimogatja testem. Gyakran megtorpan szeretkezés közben, hogy csak bámuljon ahogy most is. Ilyenkor halkan dicséri a bőrömet, szépségemet, de most nem mond semmit, mégis pontosan tudom mire gondol, és ha nem tudnám, csak elég lenne az arcára néznem. Csodálat és rajongás.

 

A testem iránt...

 

Néha elgondolkozom azon, hogy hogyan alakult volna az életem, ha nőnek születtem volna, vagy... csúnyának.

 

Lágyan végignyalja merevedésemet, és én felnyögve kapaszkodom meg vállaiban. Szájának forrósága körülölel, és nyelvével szinte csodákat művel velem... Nyöszörögve kapaszkodom görcsösen a lepedőbe, lángolok, égek és fejemet dobálva fogom vissza kéjes sikolyaimat. Hajam arcomba hullik... Őrület mennyire kívánom, vágyom rá...
Az orgazmus előtti utolsó másodpercben hagyja abba a kényeztetésemet, és fölém mászva csókol meg. Remeg és zihál a vágytól. Térdével szétfeszítve lábaimat fészkelődik be közéjük, merevedése bejáratomhoz feszül, de feljebb kúszom, hogy kimásszam alóla.

 

Nem akarom... még ha megőrülök is érte. Képtelen vagyok rá! Lealacsonyítom magam ezzel... közönséges kurvává...

  

- Ne húzódj el tőlem! - nyögi, és visszaránt a csípőmnél fogva. Szorosan behunyt szemekkel fordítom el tőle az arcomat, és teljesen elernyedek, mint egy rongybaba. Hát tessék... dugj meg. Én nem veszek részt ebben a kegyetlen kis játékban...


- Iruka... - hallom suttogását. - ...olyan kegyetlen vagy...

 

Mellkasomra hajtja a fejét, és végtelen percekig hallgatom zihálását. Chakrája égeti bőrömet ahogy nő benne a harag. Nem teszek semmit hogy megfékezzem vagy csillapítsam. Ez az... bánts megint... másra már úgysem vagyok jó. Egy ócska lotyót csináltál belőlem...

 

Istenem...

 

- Nem vagyok kegyetlen - mondom halkan, kezeimmel görcsösen a lepedőt szorítva. - Nekem is nehéz, de akkor sem vetem alá magam akaratodnak. Maradt még bennem önbecsülés...

 

Felcsattan hangos nevetése, de ez cseppet sem jókedvű. Összerándulok, ahogy államat megfogva néz a szemembe.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel bármit is elérhetsz, csak feldühítesz! - sziszegi vicsorogva. Megragadja a karomat, és kilök az ágyból. A puha szőnyegre esem, de mire felpattanhatnék, már előttem áll, és hajamba markolva néz le rám, arcán jeges harag. Remegve figyelem. Egy mozdulattal ránt hímvesszőjéhez, és én behunyt szemekkel hagyom hogy ajkaim közé csusszanjon. Mély hangján felnyögve nyomja rá mélyen a fejemet.

- Szopj rendesen te kis ribanc... - dörren rám. Összerándulva fogadok szót, és könnyeim forrón folynak végig arcomon. - ...ó igen... ez az.én Irukám... - suttogja lágyan, és elengedve hajamat bújtatja ujjait finoman tincseim közé. Szívom, nyalom és kezeimmel, ajkaimmal masszírozom. Pontosan tudom hogyan szereti.
- Iruka... - hörgi, és egész testében összerándulva élvez ajkaim közé. Hangtalanul sírva engedem ki a számból, és kicsorduló nedvét kézfejemmel letörölve hajtom le fejem, előrehulló hajam mögé rejtve könnyes arcomat.

 

Összetörten markolom görcsösen a szőnyeget, úgy fogom vissza magam, hogy ne zokogjak fel.

 

- Miért sírsz? Örülnöd kéne, mert sikerült meggyőznöd... - csattan fel hidegen.

Faképnél hagyva kezd öltözni, és felém dobálja az én cuccaimat is.

 

- Most elmehetsz - veti oda nekem foghegyről, ahogy remegő kezeimmel végre sikerül felöltöznöm. Ő csak az ágyon ül, kényelmesen keresztbetett lábakkal, és szórakozottan játszadozik egy kunai késsel.

Könnyeimet letörölve biccentek, és szó nélkül, köszönés nélkül lépek az ajtóhoz.

- Iruka... - hallom. A kilincset fogva megtorpanok, de nem nézek rá.

 

Mi a fenét akar még?

 

- Gyűlölsz már? - kérdezi halkan.

 

Válasz nélkül lépek ki az ajtón, és hangtalanul csukom be magam után.

 

 

 

 

 

 

A lépcsőn lefelé lépkedve, könnyezve hallgatom ahogy őrjöngve veri szét hálószobájának berendezését...

 

 

 

 

 

ZENE

http://www.youtube.com/watch?v=penmcXr0k5Q&feature=related

8.

- Sajnálom Iruka... nem segíthetek.

Döbbenten pillantok a Hokagéra.

- Miért nem segíthet? Olyan nagy kérés ez? - kérdezem halkan.

- Elképzelésed sincs, Kakashi hogyan reagálna, ha megtenném.

Megrázom a fejem, és behunyom szemeimet.

- Őrjöngene, tudom... de nekem már nincs vesztenivalóm. Azt is tudni fogja, hogy beszéltünk és mit kértem.

Komoran húzza össze barna szemeit, és összeszorítja a száját.

- Már rég megszabadultam volna tőle, de nem tehetem... - mondja nagyon halkan. - Sajnos Konohának szüksége van rá, és nekem is. Túl sokan támogatják őt... ha velem történne valami, ő lenne a következő Hokage.

Döbbenten pillantok rá. Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen Kakashi-sensei kegyetlen és kíméletlen.

 

Aztán eszembe jut a nyers igazság is. A jelenlegi Hokage is az. Ki más lenne képes kiirtatni egész falvakat?! Nőket és gyermekeket...

- Sajnálom, hogy az idejét raboltam - hajolok meg udvariasan, és az ajtóhoz lépek.

- Iruka... - állít meg a hangja. - Ha úgy döntesz, hogy egy hosszabb küldetést elvállalsz, van valamim a számodra.

Visszafordulok, és a felém nyújtott tekercsre pillantok.
Nem vállalhatnám el, tudom. Elveszem és felbontom. Felderítő feladat, határozatlan időre, egy személy számára. Azonnal végrehajtandó.

Belém reked a levegő.

Tehát elmenekülhetek innen, és soha többé nem kell visszajönnöm. Nem kell missing-ninné válnom.

- Csak ennyit tudok segíteni... - mondja nagyon halkan. - Azonnal indulj!

 

Egyik pillanatról a másikra kell magam mögött hagynom mindent... mindent...

 

- Isten önnel, Hokage-sama - biccentek.

 

*

 

A kapuőr elolvassa a tekercset. Ismer engem, és jó szerencsét kívánva búcsúzik mosolyogva. Komoran igazítom meg hátizsákomat, amit sebtében pakoltam össze. Minden perc számít...

 

- Hát elmész? - hallom a mély hangot, és oldalra kapom a fejem. Ebisou-sensei áll a falnak támaszkodva, kifejezéstelen arccal néz engem.

- Igen.

- Tudod ugye, hogy most meg kéne állítanom téged...?! - mosolyodik el szomorúan.

- Lehet, hogy meg tudnál - biccentek komoran, és várakozóan pillantok rá.

- Sok szerencsét Iruka. Ne állj meg pihenni sehol, és jobban teszed ha dél felé haladsz, de légy óvatos a fű-ninják területén - válaszolja halkan, kezét pecsétre formálva. Halk pukkanással válik köddé.

 

 

Nagy sebességgel haladok. A térképről már kinéztem egy kis falut, amit ha egész éjjel úton vagyok, reggelre elérek.

 

Néha letörlöm könnyeimet, és a feltörő emlékképek a torkomat szorongatják... mindent hátrahagytam. Az életemet, amihez olyan keményen ragaszkodtam. Mindent.

 

Csak illúzió volt azt hinnem, hogy az az én életem volt. Csupán csak valami, amit meghagytak nekem, engedték hogy éljem.

 

Tanítás... a barátaim... diákjaim... Naruto... a kis Konohamaru... Senkitől sem tudtam elbúcsúzni.

 

Hiányozni fognak, de jobb így. Keresek egy kis falut, és a helyi iskolában fogok tanítani. Néha elvállalok majd küldetéseket a helyi Daimjonak... és szabad leszek.

 

Szabad.

 

A magam ura.

 

Elfelejtem a múltamat, és Őt...

 

Hogy mi vár rám?

 

Magány... Szabadság és magány.

 

 

 

 

*

 

 

Kimerülten rogyok térdre. Hiába, eltunyultam az utóbbi időben. Muszáj megállnom egy kis időre... csak pár perc...

Levegőt kortyolva hunyom be szemeimet, miután alaposan körülnéztem.

 

- Ah francba... - zihálom, ahogy megérzem. Kilépnek a fák közül, a hold ezüstös fényét a fák lombjai csipkézik, de még így is tisztán láthatom a homlokpántjukat. Fű-ninják. Kunai késeik már kezükben csillognak, egyikük kezében dobótűk...

 

Remegésemet leplezve állok fel, esélyeimet latolgatva.

 

Egyszerre lendülnek támadásba, és én félreugorva a felém repülő pengék és tűk elől mérem fel a terepet. Egy gyors genjutsu, és a két másodpercnyi előnyt kihasználva gyártok három klónt. Rájuk támadok, és kettőt sikerül komolyan megsebeznem shurikenjeimmel.

 

Közelharc.

 

Pokolian erős az, amelyik állva maradt, és a másik kettő is kezdi összeszedni magát. Bajban vagyok...

 

Több, kissebb sebből vérezve ugrom hátra, és zihálva támaszkodom egy fatörzsnek.

 

Végem van.

 

Ekkor történik valami. Csak fémes villanásokat látok, és mindhárom ninja holtan rogy össze. Értetlenül pillantok körbe, és ekkor...

 

 

A lassan közeledő alak körvonalai felderengenek a hold fényében. Kivont karddal, nyugodtan közeledik, ANBU páncélzatán megcsillannak a harmatcseppek... kerámia maszkjának fehérsége ridegen dereng a sötétben, és ezüst hajába lágyan borzol a szél.

 

Ő az.

 

Utolért...

 

Chakrája dühödten örvénylik körülötte...

 

Elgyengülve csúszom le a fatörzs mentén. Nincs menekvés... előle nincs. Leguggol elém, és arcomba hajol. Nem látom szemeit a maszktól, de érzem pokoli haragját.

 

Lassan félrehúzza a maszkját, és kifejezéstelen, szép arcában ragyog dühös tekintete.   

 

 

Nem mond semmit, csak komoran fürkészi arcomat. Elfordítom róla tekintetem, és lenyelem keserű könnyeimet...


- Nem megyek vissza - suttogom halkan, mert képtelen lennék hangosabban beszélni. Félek tőle... és ez annyira fáj. Régen imádtam őt... és most... most félek.

- Inkább ölj meg.

 

Hangosan felnevet, és én ijedten rezzenek össze. Cseppet sem jókedvű vagy vidám nevetés ez... inkább... félelmetes.

 

- Visszajössz velem, és ezentúl nem leszek veled olyan kedves mint eddig. Véget értek a kedves és rózsaszín idők, Iruka... - cirógatja meg kesztyűs kezével az arcomat. Ellököm a kezét.

- Soha! - nyögöm, és a fatörzsbe kapaszkodva tápászkodom fel. - Inkább...

- Inkább? - szakít félbe ridegen. - Mit inkább? Megölöd magad?

 

Összeszorított ajkakkal figyelem ahogy fölém magasodva áll fel, egyik szemöldökét finoman felvonva.

 

- Elég volt! Inkább meghalok, de nem tűröm, hogy újra megalázz és meggyötörj...- suttogom. - Nem tudok így élni...

 

Mellényemet erősen megragadva szorít a fához, arcomba hajol. Piros szeme szinte felparázslik.

- Tedd meg...- sziszegi. - ...tedd meg, és én követlek a halálba is!

Ledermedek.

- Mi? Miről beszélsz...? - csak nem lenne öngyilkos...

Letépi kezemről a kesztyűt, és bőrömön a fekete pecsét szinte életre kel a sápadt holdfényben. Mintázata mintha lassan tekergőzne, akár egy apró kígyó.

 

- ...a pecsét... - suttogom.

 

Könnybe lábadnak szemeim, ahogy kezd megfogalmazódni bennem, mi is ez.

 

- Mit műveltél? - lehelem alig hallhatóan.

 

- Ez egy kapocs. A mi kötelékünk - válaszolja mély hangján, és kezemnél fogva ránt közelebb magához. - Ha egyikünk meghal, a másik azonnal követi. Megmondtam: nem menekülhetsz előlem, bárhová követlek. Akár a halálba is.

 

Dermedten tűröm, hogy szorosan átöleljen, arcát a nyakamba temesse. Érzem leheletének bizsergető cirógatását bőrömön, és finom remegését.

 

- Eressz el... - nyöszörögöm. - Te őrült vagy!

 

Hangosan felnevetve veti hátra a fejét. Keserűsége szinte árad belőle.

 

- Igen... őrült vagyok! - néz a szemembe zavarodott tekintettel. - Őrülten szeretlek...

 

Csendben figyelem az arcát, megszállottan csillogó szemeit, és most először nyilall belém a felismerés... Ez a férfi nem épelméjű... Halálosan veszélyes...

 

Levegőért kapkodva próbálom ideges émelygésemet uralni. Istenem... ez borzalmas.... hová jutottunk... Azt mondja őrülten szeret... őrülten...

 

- Miért mondod ezt? Nem igaz... - hebegem.

 

- Hazudtam én neked valaha? - kérdezi, és halvány mosollyal simogatja meg arcomat, ujjai forradásom ívét is finoman végigkövetik.

 

Szeretne? Nem... ez nem szerelem.

 

- Te nem szeretsz engem. Birtokolni, uralkodni akarsz rajtam csupán... - suttogom.

 

- NEM! - kiáltja hirtelen, és én összerezzenek. - Nem igaz! Miért akarnám, hiszen az enyém vagy...

Erősen présel magához, és hajamba temetett arccal motyog tovább összefüggéstelenül.

- Minden porcikád, hajszálad az enyém... csak az enyém... az enyém...senkié csak az enyém... az erdőben...amikor először megláttalak...akkor is már... az enyém voltál... az enyém...   

 

 

 

 

 

Könnyeim kicsordulnak, és fájdalmam szétárad bennem amikor végre tudatosul bennem minden.

 

 

 

 

 

Ez az ember... annyi szörnyűségen ment már keresztül.

 

 

 

 

 

Nem maradt neki semmi más, csak egy aprócska szalmaszál segített rajta, hogy elméjének épségét megőrizhesse...

 

 

 

 

 

 

...és az én voltam.

 

 

 

 

Elmondta nekem számtalan módon, de nem értettem akkor.

 

 

 

„Te vagy a gyengepontom...”

 

„Mondd hogy hiányozni fogok...”

 

„Hiányoztam?”

 

„Iruka... Iruka...”

 

„Erre vágytam mindig...”

 

„Mert kellesz nekem. Még soha nem vágytam így semmire, és most hogy megszereztelek, teljesen magamnak akarlak. Csak magamnak...”

 

„Imádlak!”

 

„Ezért már érdemes volt hazajönni... Csak ezért. Miattad...”

 

„Csak te jártál a fejemben folyton... mindig csak érted harcoltam, hozzád sietem és csak veled akartam lenni... és ez most sincs másképp.”

 

„Nem bírom tovább... nélküled... minden reggel arra ébredtem, hogy beleőrülök, ha nem vagy az enyém...”

 

 

 

Felzokogva ölelem magamhoz, és hallgatom halk motyogását, összefüggéstelen szavait... érzem forró könnyeit nyakamra cseppenni...

 

- Csssss... - suttogom. - Itt vagyok... semmi baj...

 

Gyengéden cirógatom selymes, dús ezüst haját, széles hátát, mint oly sokszor tettem már a síró gyermekekkel. Térdre rogyunk együtt, úgy kapaszkodunk össze kétségbeesetten...

 

Fogalmam sincs, mennyi ideig öleljük így egymást, nem érzékelek semmi mást, csak őt. Rá figyelek minden porcikámmal, idegszálammal, s behunyt szemeim előtt felderengenek a szép emlékek...

 

 

Hallom a hangját, ahogy a nevemen szólított...

 

„Iruka”

 

Ezerszer, és ezerféleképpen... mindig máshogy... szeretettel, imádattal, dühösen, boldogan...

 

 

 

„Iruka...”

 

 „Iruka...”

 

„Iruka...”

 

 

 

Hagyom, hogy finoman hanyatt döntsön a puha fűben, viszonzom sóvár csókjait, simogatását, remegő kezeinek tétova érintéseit...

 

Újra érzem... a forró, simogató, keserédes szerelmet...

 

Oly sok borzalmon mentünk együtt keresztül, és mégis képes vagyok rá. Hihetetlen...

 

 

 

 

Még mindig szeretem.

 

 

 

 

 

- Iruka... - suttogja lágyan, és én felnyitom szemeimet. Gyengéden törlöm le könnyeit az arcáról, felmosolygok rá.

- Itt vagyok... - lehelem, és ő forrón csókol meg újra. Lesimogatjuk egymásról a ruhákat, szelíden szeretkezünk a holdfényben. Összefonódó testünknek, sóhajainknak csak a csillagok tanúi.

Ringatózunk, csókjainkat csak akkor szakítjuk félbe, amikor egymás nevét susogjuk kábán a gyönyörtől...

 

A beteljesülés lágy hullámai körbeölelnek minket...

 

 

 

Hátamra nehezedve sóhajtja nevemet, és ujjai mélán játszadoznak hajtincseimmel.

 

- Velem maradsz?

 

- Veled maradok.

 

 

 

Ki más védhetne meg téged, szerelmem... csak én.

 

Örökké csak te és én.

 

Hozzon bármit a jövő, melletted maradok, és támogatlak.

 

 

 

 

A hajnali napsugaraktól felderengő égbolt új nap, és új jövő ígéretét hozzák... és mi keserédes boldogsággal fogadjuk, egymást átölelve, csókolva.

 

 

 

 

Kakashi-sensei...

 

 

 

VÉGE