baktimi

Pusztító vágy extra

 

 

 

- A hold... gyönyörű ma este nem igaz? - kérdeztem egykor tőle, és képtelen voltam elszakítani szememet róla.

 

Akkor, az erdőben találkoztam vele először, és első pillantásra letaglózott a szépsége. Véres volt, sáros, arcán félelem és könnyek...

 

Gyönyörű volt.

 

Nagyon nehezen fogtam vissza magam, mert ha ilyen erős vágyat érzek tétovázás nélkül megbaszom, bárki is legyen az. De ez a fiú...

 

Rám pillantott világosbarna szemeivel, és úgy érzetem egy pillanatra, hogy a lelkemig belém lát. Aztán tűnt csak fel, hogy tekintete kapkodó, nem rögzül semmire, és rájöttem. Mérgezett dobótű. Vakság.

 

Még jobb! - gondoltam akkor. - Hisz akár könnyedén leszoríthatnám a földre és kész.

 

Mégsem tettem, helyette barátságosan megfogtam karcsú kis kezét, és hosszú ujjait homlokpántomra vezettem, hogy elnyerjem bizalmát.

 

Izgatottan pihegett, és én majd beleőrültem a vágyba, hogy azonnal leteperjem. Helyette adtam neki inkább ellenanyagot és loptam egy csókot tőle. Bemosott nekem egyet, és én kuncogva tértem vissza néhány röpke pillanatra gyermekkoromba, a boldog csínytevések időszakába. Üdítő változatosság volt.

 

A dühtől szikrázó szempárt látva csak mosolyogni tudtam.

 

Mindenki más ezért már rég halott lett volna, de hosszú-hosszú évek óta akkor először éreztem egy kis jókedvet, és nem akartam bántani. Jól szórakoztam.

Később is, amikor a gyönyörű szemekben már rettegés csillogott, miután elárultam mi vagyok.

 

Élvezem ha félnek tőlem. Én ilyen vagyok.

 

Végül nem bírtam magammal, és megbasztam.

Jó volt. Nagyon jó.

Életemben nem volt ekkora orgazmusom még. A sápadt holdfényben egyszerűen gyönyörű volt a szép arca, hosszú, selymes, illatos haja... és a hangja... uhh.

Általában ha végeztem, elvágom a torkukat, és a késem már eszméletlen teste fölé emeltem, mégsem tettem meg. Helyette végigcirógattam újra mellkasát, lapos hasát, és megcsókoltam.

 

Az enyém vagy. Mindened az enyém. 

- Az életed most már a kezemben van... - súgtam mosolyogva. Bármikor megölhetem, ha úgy tartja kedvem, de nincs rá különösebb okom. Semmire sem fog emlékezni, nem jelent rám veszélyt, hogy látta az arcomat, hála sharinganomnak.

 

Felálltam, és hosszan néztem meztelen testét, combjain csillogó spermámat, kába kis arcát. Észbontóan szép volt.

 

Felhúztam nadrágom sliccét, és maszkomat felvéve hagytam magára.

 

 

***

 

Hónapokon át kísértett álmaimban szép arca, nyögései, sóhajai és csodálatos teste.

 

Akartam.

 

Vágytam rá, és már bántam, hogy a nevét sem kérdeztem meg tőle, pedig akkor könnyedén megtalálták volna az embereim. Így azonban csak tűt kerestem volna a szénakazalban.

 

Amikor újra megláttam őt, perceken át csak dermedten álltam, mint egy sóbálvány. Kedves mosollyal az arcán beszélgetett chounin társaival a Hokage tanácstermében, ahol a vizsgára jelentkeztünk geninjeinkkel.

Szívem a torkomban dobogott, és kezeim is megremegtek. Elképedve figyeltem saját testem reakcióját, amelyről eddig azt hittem, hogy oly élettelen, mint kardom hideg acélja.

 

Felém fordult, egyenesen a szemembe nézett, szívem pedig kihagyott egy dobbanást.

 

Soha nem éreztem még ilyet.

 

 

 

Feldühített.

 

És amikor mellém lépett, és az általam vizsgára benevezett geninek miatt replikázott, dühöm csak tovább nőtt.

 

Iruka...

 

Milyen szép név.

 

De ha még egy szót szól, elvágom a torkát.

 

 

 

 

A Hokage védelmébe vette, és én végre felocsúdtam. Mi a franc volt ez? ANBU vagyok bassza meg! Nekem nincsenek érzelmeim, azokat kiöltem magamból, amikor életemben először nem csak ninjákat, hanem gyermekeket és nőket, ártatlanokat mészároltam a vén bolond parancsára. Akkor mi volt ez most? - döbbentem le saját magamon.

 

 

Még aznap lenyomoztattam, és mindent megtudtam róla. Egy ANBU jelentés sem hozott még ennyire lázba. Szívtam magamba az információkat.

 

Szüleit a Kyuubi ölte meg, nincs senkije, és a Hokage egyik leghűségesebb embere. Az akadémián tanít... ó igen, Naruto sokat emlegette, mint imádott pótapját, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az én kis szépségemről beszélt. Ó ez remek... tehát Naruto a gyengepontja - konstatáltam a jelentést olvasva.

 

Napokon át törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Jól tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne nála, ha a hagyományos módon közelednék felé. Nem is tudnék, hiszen soha nem volt még normálisnak mondható kapcsolatom senkivel. Ami kellett, azt elvettem. Férfit, nőt, kurvát... nekem egyre ment, hisz mindegyiken volt luk. Ha szépségükkel felizgattak, megbasztam őket, aztán elvágtam a torkukat. Akit életben hagytam, annak pedig töröltem az emlékeit. Soha nem voltak gátlásaim.

 

 

Napokon át észrevétlenül követtem, és csodáltam őt. Finom mozdulatait, kedves mosolyát, lágy, dallamos hangját.

 

Nem hiszem, hogy van szebb uke Konohában... - gondoltam rajongással.

Végül megszületett a terv. Nagy pazarlás lenne egy dugás után megölni. Rá akartam unni, mert már kezdett a rögeszmémmé válni. Egy darabig magam mellé kényszerítem, és kész. Még úgysem volt szeretőm.

 

Persze tiltakozott, ellenszegült, de nem érdekelt. Felőlem sikoltozhatott, sírhatott ahogy csak akart.

 

Egyszerűen csodásan festett a jounin lakásom ágyában. Azt a kis lukat csak alibiből használtam, hogy ne jöjjenek rá jounin társaim milyen jómódú vagyok, csak egy szürke embernek lássanak, maguk közül valónak és kész.

Kikötöztem, és olyan keményen állt már a farkam, hogy...... de sajnos csak az ellenállásának megtöréséig jutottunk, megdugni már nem volt időm. Mennem kellett.

Sebaj, annál jobb lesz, ha majd visszatérek - gondoltam akkor.

 

Úgy is lett.

 

Ott tepertem le ahol rátaláltam, mert még dolgozott bennem az adrenalin. A könyvtárban.

 

Nem sokkal előtte hatalmas mészárlásból jöttem vissza, és lázban égett mindenem. Egész végig a küldetés alatt másra sem tudtam gondolni, csak arra a csodás, puha testre, ami rám vár otthon. A várakozás izgalma kitöltötte gondolataimat, és a gyilkolás unalmas perceit. Szokatlan jókedvemre még harcosaim is felfigyeltek, de nem szóltak.

 

Nem mertek.

 

A róla írt jelentések igazán megmosolyogtattak. Az én kis drágám egy könyvmoly. Rengeteget olvas, és idejének jelentős részét a könyvtárban tölti. Igazi kis finom fiúcska.


Letepertem a könyvtár közepén, mert már nem bírtam kivárni, hogy hazaérjünk. Majd utána is fogom... hajaj!
Gyönyörű volt az a félénk kis arca, amikor hátrálva menekült előlem. Feléledt bennem az ösztönös reakció, ami általában, de elfojtottam magamban. Ha bántom, akkor soha nem fog önként és dalolva az ágyamba bújni, aminek így sem volt sok esélye, pedig erre vágytam. Érzéki mosolyát, kéjes sóhajait akartam.

Puha, édes ajkai közé akartam élvezni, ezért megtanítottam neki, hogyan kell szopni. Pont úgy, ahogy én szeretem. Amikor mélyen elpirulva figyelt, egyszerűen képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem, annyira szép volt...

Összefonódó, izzadt testünket, gyönyörünket, illatát... bőrének meleg bársony tapintatát örökre az emlékezetembe véstem.

 

Le sem akartam mászni róla, teljesen elmerültem testének élvezetében, de sajnos elszólított a kötelesség.

 

 

*

 

 

A küldetés során végig magamon éreztem az illatát, amely olyan volt számomra, mint egy megnyugtató, balzsamos parfüm.

 

Higgadtabb és kevésbé lobbanékony voltam.

 

 

 

Ha mészárlás során egy emberem ellenszegül parancsaimnak, vagy képtelen végrehajtani, azonnal meghal. Szinte mindig én metszem el a nyakukat.

Akkor is, egyik harcosom kezéből kiesett a kunai amikor egy síró nőre emelte. Egy gyors mozdulattal hajítottam el shurikenjeimet a nő felé, és ezúttal a harcosom életét megkíméltem, pedig ilyenkor általában a haszontalanná vált ninjám is követte áldozatát.

 

Embereim döbbenten kapták fel a fejüket, és én csak továbbsétáltam az égő házak között, újabb túlélőket keresve.

 

Siettem, mert már nem vágytam másra csak egy forró fürdőre, és szeretőm fahéjszínű, puha testére, hogy elfelejthessem ezt a mocskot ami rámzúdult..

 

 

***

 

 

Hogy a vetélytársakat kiiktassam, nemes egyszerűséggel besétáltam hozzá fényes nappal a Hokage épületbeli csarnokba tudván, hogy szombaton és vasárnap jelentések iktatását végzi ahogy a többi oktató chounin.

Egyik emberemet a Hokagehoz küldtem az üzenettel: Iruka hétvégére elfoglalt lesz, sajnos nem állhat szolgálatára.

 

Kár hogy nem láttam a képét amikor elolvasta.

 

Kakashi-jouninként jelentem meg előtte, és invitáltam ebédelni. Annyira vágytam már rá, hogy alig bírtam magammal. Amikor végre a folyosón a falhoz szorítva megcsókolhattam, úgy éreztem magam, mintha hosszú szomjazás után valaki megkínált volna egy pohár friss forrásvízzel. Ittam magamba... látványát, ízét, illatát... Hiányzott.

 

- Hiányoztam? - kérdeztem tőle halkan.
- Természetesen nem - vágta a képembe dacosan és gyönyörűen. Csak nevettem.

 

 

 

A fürdőházat embereim kiürítették, így nyugodtan kettesben maradhattam vele. Ahh már alig vártam... Úgy megbasztam, hogy a lábán sem tudott megállni. És ez még csak a kezdet kicsim... - gondoltam, miközben kába arcában, ragyogó szemeiben gyönyörködtem.

 

 

Orgazmus után, úgy ragyogtak a szemei, mint az üvegben aranyló barna méz, melyen keresztül sütnek a nyári napsugarak. Annyira szép volt...  

 

 

 

Hazavittem őt, a házamba. Még senkit nem engedtem be oda... az életembe.

 

 

A hálószobámba belépve tovább ellenkezett, és én begurultam.

 

Mi az, hogy én olyan kiváltságokban részesítem, amiben még senkit, és Ő elhúzódik tőlem...?! - gondoltam akkor dühösen.

Egy kést szorítottam a torkának.

 

- Mit akarsz csinálni? - nyögte lágy hangján rémülten, és félelmének fanyar aromája keveredett testének finom, bódító illatával. Mélyen magamba szívtam, és minden haragom elszállt, csak a forró, őrjítő vágy maradt, amelyet még senki iránt nem éreztem ennyire intenzíven.

- Megbaszlak az ágyamban - válaszoltam őszintén. - Ezt akarom csinálni.

 

Egy jól begyakorolt, szakszerű mozdulattal nyisszantottam le róla a ruháját, és ellenkező nyöszörgése csak tovább szította bennem az elolthatatlanul lobogó lángokat.
Mosolyogva gyönyörködtem szépséges, reszkető testében... Krisztusom... annyira gyönyörű volt akkor!

 

 

- Most nem ellenkezel? Félsz? - néztem bele mézbarna szemeibe elégedetten. Imádom a félelem ízét. - Félj csak...

Megnyaltam puha ajkait, és a szavak önkéntelenül törtek fel belőlem:

- Hónapok óta erre vártam... - súgtam a szájába. - ...hogy itt lássalak a szobámban...

Ágyamba lökve folytattam tovább.

- ...és az ágyamban. Gyönyörködhessem olajbarna bőröd, és a bordó lepedőm kontrasztjában...


Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy az ágyamban fekszik... arcán álomszép kifejezés, pír és a szemeiben csillogó félelem... ahh istenem! Remegő kis zsákmányállatként figyelt, mint törött szárnyú veréb a felé közeledő vadmacskára.

Fölé térdeltem, és kiegyenesedve felette, domináns pózban pillantottam le rá, mélyen a szemeibe nézve, majd vetkőzni kezdtem. Higgadt hangom nem árulta el izgatottságomat, s hogy mennyire tombolt bennem a vágy...

- Mától itt alszol, ha hívlak - kezdtem sorolni neki a szabályokat. - Szó nélkül engedelmeskedsz, bármit kérek tőled. Nem beszélhetsz rólam senkinek, csak elismerheted hogy a szeretőm vagy, semmit több. Az engedélyem nélkül nem vállalhatsz el küldetéseket sem.
- Ezt nem kérheted tőlem... - suttogta remegve. - Ha a Hokage-sama...

Grrr...

Az utolsó pillanatban fogtam vissza magam, hogy ne üssem meg... és akkor még kegyes is lettem volna. Soha, senkitől nem tűrtem el a Hokagén kívül, hogy szembe merjen szállni velem.

- Hallgass - utasítottam fenyegetően halkan. - Nekem még ő sem mondhat nemet!

Figyelmeztetően szorítottam meg fél kezemmel a nyakát.

- Jól jegyezd meg amit mondok - morogtam. - Kizárólag hozzám tartozol. Az enyém vagy.

 

Úgy bizony kicsim.

 

Hagytam neki néhány másodpercet, hogy döbbenetén túltegye magát, és szemeiben csillogó érzelmeket, arcán átsuhanó gondolatok rezdüléseit figyeltem. Nagyon kifejező arca van.

Látom, kezded érteni - biccentettem elégedetten. Na akkor még néhány fontosabb információ:

- Minden lépésedről tudni fogok. Bármit is teszel, előbb utóbb a fülembe jut, ezt ne feledd! - mivel egy ANBU-m folyton őt figyeli, egy másik pedig mákomra még a kollégája is civilben.


Túljutottunk a kötelező kis leckén, úgyhogy végre jöhet az élvezet - gondoltam. Levettem az utolsó ruhadarabot, és mosolyogva hajoltam ajkaihoz.
- Ha a játékszabályokat betartod, akkor nincs mitől félned, még tőlem sem. Kedves leszek veled és gyengéd... - duruzsoltam lágyan, és félelemtől remegő, puha ajkaira vetettem magam. Szomjasan csókoltam... ahh soha nem elég belőle.

Ja igen, a lényegről majdnem elfeledkeztem.

- Viszont... - súgtam szájába. - ...ha csalódom benned, kiirtok mindenkit, aki fontos számodra, és te végignézed. Aztán könyörtelenül megkínozlak és megöllek. Megértetted?

- Igen... - lehelte egész testében remegve, és behunyt szemeinek dús, sötét szempillái alól néhány csillogó könnycsepp csordult ki.

 

Ó istenem, de gyönyörű volt!

 

Letöröltem könnyeit, és szép arcát csókolgatva remegtem bele a kéjbe, amikor belegondoltam, mennyi élvezetet fogok még lelni benne. Könnyei nem akartak apadni, hát a füléhez hajoltam.
- Ne sírj - súgtam a fülébe lágyan. - Nem lesz olyan szörnyű, majd meglátod... Tudok ám nagyon kedves is lenni.
- Miért csinálod ezt? Miért...? - nyöszörögte a lepedőbe kapaszkodva finom ujjaival. Ahhww...

 

Megcsókoltam, és elkábulva szépségétől, illatától, testének forróságától susogtam szájába a színtiszta igazságot:

- Mert kellesz nekem. Még soha nem vágytam így semmire, és most hogy megszereztelek, teljesen magamnak akarlak. Csak magamnak...

  

És ha ez megtörténik és végre rád unok, megöllek - gondoltam akkor.

 

Képtelen voltam betelni testével. Faltam, habzsoltam és csókoltam minden hajlatát, zegét-zugát... illata mint bódító méreg, úgy homályosította el tudatomat. Mélyen benne lenni, kisajátítani őt, és figyelni ahogy rajtam lovagol... mint egy megvalósult vágyálom.

 

Nem volt, és soha nem is lesz szebb látvány annál, mint amikor kipirult arccal, vágytól ködös szemekkel nézett rám.

 

Figyeltem rajtam lovagló, vonagló testét, bőrén csillogó izzadtságcseppeket...

Vadul perdítettem meg, és magam alá teperve dugtam meg olyan csodálattal, ahogy még senkit.

-Ahh... Kakashi-sen...sei... - nyöszörögte, és hosszú, illatos haja lágyan úszva lebbent hátravetődő feje után. Mámorító... Édes nyögései, sóhajai csak fokozták a bennem tomboló kéjt.
- Jó érzés? Mondd - súgtam a fülébe, zihálva és hörögve.
- Jó... érzés... - sóhajtotta, és ez... ez már...

Nevét nyögve élveztem belé, és behunyt szemekkel, zihálva hallgattam ahogy követett engem...

 

Iruka...

 

Csókoltam és simogattam, ittam magamba meseszép arckifejezésének és szemeinek látványát.

 

*

 

 

Kilépve a fürdőszobából, megtorpantam. Az ablaknál állt, takaróba burkolózva, és az ezüstösen ragyogó holdat figyelte. Egyik válláról lecsúszott a lepel, és bőre bársonyosan csillogott a sápadt ezüstös fényben.

 

Eszembe juttatta azt az éjszakát ott az erdőben, amikor először megláttam. Éreztem valamit...

 

Akarom... Mindennél jobban kell nekem... - gondoltam.


Hátához simultam, magamhoz szorítottam, hogy enyhítsem a bennem tomboló furcsa érzést. Összerezzent, de nem húzódott el, és én mélyet sóhajtottam ahogy a feszültség kezdett feloldódni. Milyen különös élmény volt... eddig csak a tombolás, verekedés vagy a vad, durva szex volt képes így lecsillapítani.

 

- Nem vagy éhes? - kérdeztem tőle. Hiszen alig evett valamit ebédre, és nem is vacsoráztunk. Én már hozzászoktam az ilyen életmódhoz, de ő csak egy kis oktató-chounin.

Nem volt éhes. Remek.

- Gyere, bújjunk ágyba - súgtam, gyengéden magammal húztam, betakargattam és alvómaciként öleltem magamhoz.

 

Életemben először aludtam együtt valakivel.

 

Finom illata, testének puha melegsége... jól esett.

 

Iruka...

 

 

***

 

 

Vér... gyermeksírás...

 

Zihálva tértem magamhoz.

 

A szokásos.

 

Életem első ártatlan áldozata örökké fog álmaimban kísérteni, mert akkor halt meg bennem a régi Kakashi.

 

Egyszerű ANBU voltam akkor. Talán 10 éves lehettem, a legfiatalabb sötét harcos Konohában. Megöltem... egyszerű falumészárlás volt, ami akkoriban szinte mindennaposnak számított. Izgatott voltam és lelkes, mert akkor először vittek engem ilyen komoly küldetésre. Amikor szembesültem a borzalommal, a belém nevelt alázattal, robotként végeztem a feladatomat. Akkor még fel sem fogtam mit teszek.

 

Aztán csak álltam a sok tetem és vér felett, és végigpillantottam magamon. Apámtól örökölt gyűlöletes tőröm véresen csillogott a kezemben, mindenem piroslott a vértől. Férfiak, nők és gyermekek vérétől. Egymagam megöltem a fél falut.

 

Addig álltam ott bénán, amíg Jiraiya-sama meg nem szorította a vállamat. Akkor még ő volt az ANBU vezér.

 

Még öt évig. Aztán átvettem a helyét.

 

Halk szuszogás térített magamhoz komor emlékeimből, és elmosolyodtam. El is felejtkeztem róla, hogy van már egy hálótársam is. Visszadőltem a párnára, és könyökömre támaszkodva figyeltem arcának körvonalait. Testének melegsége úgy vonzott, mint téli hidegben a kandallótűz.

Vajon hogyan szerezte azt a kis forradást az orrán? Egyik jelentés sem írt erről. Még ez is olyan jól állt neki... gyönyörű arcát csak még jobban kiemelte, és egyfajta huncuttságot is kölcsönzött számára.

 

Egy laza mozdulattal rántottam le róla a takarót, és végignyaltam mellkasát. Érzékien felsóhajtott álmában.
- Iruka... - leheltem, majd visszanyomtam az ágyba amikor magához térve fel akart ülni. Nyugi. Folytattam tovább, és aprócska mellbimbóit nyalogatva, szívogatva fokoztam benne a vágyat. Egyre lejjebb csusszanva rajta, megéreztem merevedését és elmosolyodva simogattam végig formás combjának lúdbőrös felszínét. Remegett és nyöszörgött... jaj nekem. Hajamba túrva sóhajtotta remegve a nevemet, amikor már farkát masszíroztam.

Fölé mászva figyeltem szép arcát, behunyt szemeit. Arcára árnyékot vetettek hosszú, sötét szempillái, amelyekre még egy nő is büszke lehet.

- Mit szeretnél? - súgtam mosolyogva. - Mondd ki.

 

Élveztem, hogy taníthatom, formálhatom, mint egy gyurmát. 

Természetesen nem válaszolt, csak zavartan elvörösödött. Még a holdfényben is tisztán láttam, és kuncogva folytattam a játszadozást vele. Élveztem, hogy ilyen hatást gyakoroltam rá.


Sebaj kicsim, leszel te még ennél közvetlenebb is. Bemocskollak teljesen... és élvezni fogod - gondoltam.

2.

 

- Uram! - térdelt le elém egyik ANBU-m, és azonnal felkaptam a fejem. Ezt bíztam meg Iruka figyelésével.

- Halljam - morogtam. Ahogy mesélni kezdett, azonnal fellángolt a dühöm, pedig tudtam jól, hogy erre számíthatok. - És Iruka mit válaszolt a Hokagénak?

A választ hallva megnyugodtam. Nem vállalta el, de óvatlan volt, és hagyta hogy rájöjjön milyen is a mi kettőnk kapcsolata. Kellemetlen. Még a végén kitalálja a vén szaros, milyen sokat jelent nekem Iruka.

 

 

*

 

 

Kegyetlenül megbüntettem Irukát, miközben a Hokage engem figyeltetett. Tudtam jól mit csinálok, nem tettem komolyabb kárt benne. Számomra ez nem volt probléma, hiszen az ilyettén nevelési módszerek ANBU körökben mindennaposak. Velem is megtette sokszor Jiraiya-sama, és én is a harcosaimmal.

Amikor tenyerébe vágtam a kunai kést, gyönyörű, rettegő szemekkel nézett fel rám.
- Ahh... Miért büntetsz...? Nem tettem semmi rosszat! - mondta remegve. Komoran néztem le rá.
- Ez egy előleg Iruka... - súgtam. - ...hogy tudd, mire számíts tőlem.

Elé térdelve gyönyörködtem benne. Még így, véresen, könnyes szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal is észveszejtően gyönyörű volt. Mézbarna szemeiben ragyogott a fájdalom és a harag... ahhw...
- Te szemét! - köpte dühösen, és én lazán szájba vágtam.

Más ezért már halott lenne... kezdek elpuhulni... - gondoltam akkor, mégis elképzelhetetlen volt számomra, hogy megöljem. - Nem. Miért tenném? Hisz a szeretőm. Halott szeretővel mihez kezdenék?

 

Egyik kezét kiszabadítva lendítette felém, de könnyedén elkaptam. Türelmem végtelen, ha kínzásról vagy vallatásról van szó.

- A saját embereiddel is így bánsz? - dühöngött. - Mert akkor nem én leszek, aki hamarabb el fog téged árulni...
Ejnye kicsi Iruka...
- Az embereim... - susogtam lágyan, mélyen a mézbarna szemekbe nézve. - ...hűségesek hozzám, és halálosan rettegnek tőlem, ahogy te is. Ez a titka a hatalmamnak, amit a Hokage soha sem fog tudni megérteni, és megrendíteni sem.
 Finoman megmozgattam tenyerében a tőrt közben, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Kedvenc módszereim egyike, ahogy a csonkítás is, de...

- ...te többet jelentesz számomra, ezért veled kedves vagyok, de a türelmem nem végtelen. Ezt jól jegyezd meg - tettem hozzá hidegen.


Mára elég is volt ennyi neki szerintem.

 

Kihúztam kezéből a kést és gyógypuszit is kapott a sebére. Látod milyen gyengéd és figyelmes is tudok én lenni? - gondoltam elégedetten.

- Ezúttal megúsztad ennyivel... - csókoltam meg reszkető, puha ajkait, majd maszkomat a helyére igazítva pillantottam vissza rá az ajtóból.

 

- Ma este várlak a házamban - tettem hozzá, elmosolyodva a maszkom alatt. Ah már alig várom! Legszívesebben most is megdugnám, de nincs rá időm... El kell beszélgetnem a vén szarossal - gondoltam csalódottan.  

 

 

***

 

 

Alig vártam már az estét. Olyan izgatott voltam, hogy még a késő délutáni ANBU gyakorlatozást is csak néztem, és nem avatkoztam közbe, pedig általában aktívan részt szoktam venni benne.

- Végzett a kórházban - súgta fülembe egyik harcosom. Oh remek.

Végre beesteledett, és én hazasiettem. Szolgám elkészítette a vacsorát, szépen meg is terített. Ezt már szeretem.
Egy forró zuhannyal mostam le magamról az aznapi mocskot és vért, majd egyszerű fekete nadrágban, ingben fogadtam az idő közben megérkező kis szeretőmet.

Ehhez hozzá tudnék szokni... - gondoltam, miközben az asztalhoz vezettem, és kisgyermekként bánva vele megetettem. Jó kis szórakozás volt egy ilyen törékeny játékszerrel szórakozni. Nagyon is.

 

Amikor vele foglalkoztam, elfelejthettem arra a kis időre a sok problémámat, nem láttam magam előtt lépten-nyomon a hullatömeget és vért...

 

Mintha bebocsátott volna engem a saját kis védett, gondtalan, tiszta világába... a meleg kis burkába, kagylóhéjába.

 

Csak ő és én.

Leültem mellé az ágyra, és ő összerezzenve fordította el tőlem sápadt kis arcát.
- Rettegsz tőlem - állapítottam meg halkan. Lehet hogy túlzásba vittem a kis büntetést? Hisz ez meg sem kottyan egy ANBU-nak... mondjuk ő nem az.
- Sa...sajnálom... - motyogta. Olyan gyönyörű volt... Annyira oda voltam érte, hogy hajlandó voltam neki megmagyarázni, miért tettem.

 

Ez nem csak neked szólt kicsike... hanem a vén szarosnak. Ha csak téged kellett volna megleckéztetni, szimplán megbaszlak, ahogy én szeretem. Durván és őrülten - gondoltam magamban, de őt ismerve inkább megválogattam szavaimat.

Természetesen kételkedett szavaimban, hiszen vakon hitt a vén köcsögben, ahogy a Konohaiak 90%-a is. Pedig ha tudnák...

Nem számít. Majd rájön magától is - vontam meg a vállam.

 

Begyógyítottam a kezein megmaradt sebeket, és rávetettem magam. Imádtam, hogy ennyire készségesen adta át magát nekem... és hogy legalább annyira élvezte a szexet velem, mint én vele.

Döbbent elégedettségem csak növekedett, amikor aktívan részt vett az erotikus kis játszámáimban, sőt... beléhatoltam, és máris elélvezett. Boldogabb nem is lehettem volna. Készségesen lovagolt meg utána, olyan orbitális gyönyört okozva vele, amihez csak ritkán volt szerencsém, amíg őt meg nem ismertem.

 

Csodálva figyeltem gyönyörtől eltorzult szépséges arcát, hallgattam kéjes sikolyait, és teljesen elvarázsolt.

 

Nem is tudom mihez kezdenék már nélküle... ha nem kaphatnám meg akkor és ahol csak akarom, be is golyóznék. Iruka... Az enyém. Mindig is az volt! - gondoltam.  

 

- Te vagy a gyengepontom... - súgtam a fülébe őszintén, ami abban a pillanatban tudatosult bennem.

 

Rám emelte sötét mézként ragyogó szemeit, és a benne kavargó érzelmektől összezavarodtam. Nem tudtam olvasni benne. De miért nem?

 

 

***

 

„Nagy támadás van készülőben, konoha ellen.”

 

A hír hallatán rábasztam az íróasztalomra, ami ripityára törve hullott szét. Kurva életbe!

- Minden egység készüljön! Azonnal! - ordítottam, és a Hokage irodájába teleportáltam magam. Megbeszéltük a részleteket, majd Irukához siettem. Nem lett volna szabad, mert kevés volt az időm, de nem akartam úgy elmenni egy halálos csatába, hogy ne lássam.

 

A konyhájában találtam rá, karcsú, szép testén vízcseppek ragyogtak, és csak derekán volt egy kis törülköző. Azonnal felállt a farkam, de nem vettem róla tudomást.

- Szia - köszöntem rá halkan, és kis híján szívrohamot kapva akart hozzám vágni egy üdítős üveget. Villámgyors reflexeim amutomatikusan életbe léptek, és lefegyvereztem az én kis drágámat. Ejnye... micsoda halálos fegyver... - nevettem el magam.

Levéve maszkomat, vágyakozva néztem végig csodás testén. Olyan szép volt... az ÉN szeretőm. Már adta is a csókot, ami sosem maradhatott el.

Valahogy fontos volt nekem, hogy ő így üdvözöljön, ahogy az is, hogy egyszer a szájából halljam azt az egy szót... amit még soha senki nem mondott nekem. Egyszer hallottam, amikor egyik harcosomnak ezt súgta könnyes szemekkel a felesége és szörnyen irigy lettem rá, mert én is azt akartam, hogy valaki ennyire imádjon, szeressen. Vagy legalább is egy kicsit érezhessem, milyen is az.

 

- Szia - súgta a számba, és finom illata, testének forrósága elbódított teljesen. Éhesen, keményen csókoltam meg, hogy magamba szívhassam mindenét. Az ízét, érintését, sóhajait...

Eltéptem a számat tőle.

- Küldetésre kell mennem - mondtam komoran. - Csak egy búcsúcsókért jöttem.

Bólintott, és a számra nézett sóvár vággyal. Ó igen... ez az én Irukám.

- Ha így nézel rám, akkor nem csak csók lesz belőle - súgtam elégedett vigyorral. Elpirult! Annyira aranyos ilyenkor... - gondoltam ellágyulva, és szarva mindenre, a hűtőhöz szorítva másztam rá.

- Nincs most...hhh...erre időm... - nyögtem, és végigsimítottam derekamra fonódott hosszú, formás combját, és duzzadt ajkába harapva faltam tovább éhesen.

- Kakashi-sensei... - lehelte kábán, és akkor már nem érdekelt semmi... csak azt akartam, arra vágytam, hogy benne lehessek, és mielőtt elmegyek meghalni, még utoljára jól megdughassam.

 

ANBU felsőmet kezdte bontogatni, de erre tényleg nem volt időm, ezért kezét határozottan az ágyékomra irányítottam. Készségesen nyúlt nadrágomba, és merevedésemre fonódtak ujjai. Szokatlan bátorsága meglepett, hát még a vad forróság, amit kiváltott vele.

- Ahh... Iruka... - nyögtem boldogan, és elszakadt a cérna. Lesöpörtem a konyhaasztalt, lerántottam róla a kis törülközőjét és az asztalra löktem. Készségesen hajolt előre, kezeivel az asztalra támaszkodva. Már kurvára kemény voltam, de mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy legalább benyálaztam a kis segglukát, mielőtt mélyen belévágtam a farkamat.

Hörögve hanyatlottam a hátára, ahogy forró izomgyűrűi körbeölelték és kínzó gyönyörűséggel szorongatták péniszem. Ahh Konoha szent hegyére... kurva jó érzés volt...!

Lassan mozogtam, mert ha bevadultam volna, szanaszét szakadt volna. Másnál ez nem érdekelt, de nála igen. Amikor már eléggé kitágult és nyögdécselt, fokoztam a tempót, és kéjesen nyögve dugtam meg. Fahéjszínű bőrét csókolgattam, harapdáltam... jeleimet rajta hagyva, hogy jó sokáig látszódjanak, ha én már halott leszek, akkor is.

 

Ha tudnám, hogy a biztos halálba megyek, megölném. Ő nem lehet senki másé - gondoltam.

 

...de nem tudtam... csak azt, hogy lehet hogy utoljára dughattam őt meg.

 

- Iruka... - nyögtem mély hangomon. Nevemet sóhajtva vetette hátra fejét, hosszú, barna haja lágyan követte mozdulatának ívét, és arcomat végigcirógatták puha tincsei. Annyira szép volt... és az én nevemet sóhajtotta...
- ...mondd hogy hiányozni fogok...! - követeltem tőle, a mozgást egy pillanatra sem szüneteltetve.
- Miért? - pillantott rám.

Nem válaszoltam, hisz felesleges volt, ahogy a fáradozásom is.

 

Soha nem fogom tőle hallani... - gondoltam.

 

Sikoltva élvezett el alattam, és én egy utolsó jelet a vállába harapva követtem...

 

Iruka...

 

Félájultan csusszant volna össze amikor kihúztam még merev hímvesszőmet belőle, de elkaptam és a hálószobájába vittem.
- Mennem kell - mosolyogtam le rá, és ő már nyújtotta is ajkait egy búcsúcsókra. Annyira édes volt... - Nem tudom mikor jövök újra el hozzád...

Felkapta a fejét, és mézbarna szemei kifejezéstelen arcomat fürkészték.

- Veszélyes lesz? - kérdezte lágy hangján, halkan. Válasz nélkül vettem fel kerámiamaszkomat, és az ablakhoz léptem.

 

Talán utoljára látom... - gondoltam.

 

- Vigyázz magadra - mondta hirtelen, és nagyot dobbant a szívem. Visszapillantva rá, magamba szívtam látványát... biccentettem és már úton is voltam.

 

Vad tempót diktálva suhantam végig Konohán, embereim már a kapunál vártak. Egyiküket felismertem maszkmintázatáról, és magamhoz intettem.

- Te itt maradsz, és vigyázol Irukára - utasítottam. Meghajolva teleportált el.

 

- Induljunk! - fordultam embereim felé.

 

 

***

 

Fogalmam sem volt, mióta harcoltunk már. Embereim hullottak mellőlem, és hiába voltam bitang erős, a túlerő nagy volt.

Mégis győztünk. Szerénység nélkül állíthatom: nekem köszönhetően.

 

Utolsóként hagytam el a harcmezőt, saját embereim után kutatva. A testüket nem hagyhattam hátra...

 

Mióta nem aludtam már? - töprengtem, miközben keresztülsuhantam Konoha sötét utcáin. Lábaim automatikusan vittek, és mire feleszméltem, már a karjaimba röppenő szeretőm hajának finom illatát szívhattam magamba.

 

Iruka...

 

De jó volt őt újra a karjaimban tartani...

 

- Azt hittem meghaltál... - suttogta, és gyönyörű szemeiben kavargó érzelmeket látva szívem hevesen kezdett dobogni.

 

Már tudom, miért élek még mindig - gondoltam akkor.

 

Tudatosult végre bennem, hogy ez a kis játékszer már nem az többé. Mostmár más. Több. Sokkal több.

 

- Élek - válaszoltam halkan, elhúzódó testét szorosabban magamhoz öleltem, és állát megfogva emeltem fel a fejét, hogy lesütött szemeibe nézhessek.

 

A halál torkából jöttem vissza hozzád kicsim... - gondoltam.  

 

- Hiányoztam? - tettem fel újra a szokásos kérdést. Nem válaszolt. Hát persze hogy nem.

Magára hagyva indultam a fürdőbe.

 

Picsába.

 

Még ahhoz is fáradt voltam, hogy felkapjam a vizet.

 

Kilépve a fürdőből már ájultam volna be mellé az ágyba, de megláttam a szendvicseket. Nekem csinálta... kis édes. Melegség áradt szét bennem, és zavart kis arcára pillantottam. Ellágyulva köszöntem meg neki, de már semmihez nem maradt energiám, az evéshez sem. Behullottam mellé, magamhoz szorítottam puha, meleg és illatos testét, körülölelt biztonságos kis világának megnyugtató légköre... és már aludtam is.

 

 

***

 

 

Madárszárnyak suhogására ébredtem. A Hokage akar velem beszélni? Hajnalban? Csessze meg! - káromkodtam magamban.
Reggeli merevedésem fájdalmasan feszült a hasamnak, de nem támadhattam le a mellettem édesdeden szuszogó kis szépséget, mert egy aszottseggű pöffetegnek sürgősen beszélnie kellett velem.

 

 

*

 

 

Lezavartam végre a Hokagével és a Tanáccsal folytatott beszámolót és tárgyalást, majd azonnal az Akadémiára siettem.

 

Lángolt az egész testem... őt akartam. Semmi sem érdekelt, csak ő.

 

Egyik emberem már ment is érte, és a kiürített tanáriban vártam rá idegesen toporogva.

 

Úgy éreztem, felrobbanok... feszült voltam és ideges.

 

Ha nem kapom meg amit akarok, ANBU-imon vezetem le... Ezt mind tudják, ezért fegyelmezetten őrizték a tanárit.  

 

Végre nyílt az ajtó, és belépett Iruka. Meglepetten perdült meg, amikor mögötte becsuktam az ajtót. Hátravetvettem csukjámat.
- Miért jöttél ide? - kérdezte lágy kis hangján.
- Talán nem látogathatlak meg a munkahelyeden? - mosolyodtam el a kerámia maszk alatt. Hiszen bármit megtehetek...

- Na de óráról hívtak ki... - csillant haragosan tekintete, de azonnal elharapta a mondatot. Na azért.
- Nem érdekel - vontam meg a vállam. Felőlem akár temetésen vagy küldetésen is lehetett, akkor is elhozattam volna, hisz az enyém.

Felcsüccsentem az egyik tanári asztalra, és maszkomat levéve pillantottam rá. Elpirulva sütötte le szemeit. Elnevettem magam, annyira édes volt a zavart kis piros arcával. Már oldódni is kezdett bennem a feszültség. Magamhoz intettem, és végre puha szájára tapadhatott az enyém. Nem dugtam több mint két hete... mmm...

 

Kibontottam azt a gyönyörű haját, és beletúrtam.

Annyira szép volt így. Legszívesebben megtiltottam volna neki, hogy összefogja, de akkor folyton féltékeny lettem volna a sóvár pillantások miatt, amiket kapna. Na nem mintha nem lettem volna mindig az, hiszen tudtam amit tudtam. Sok híve volt, de hiába sóvárogtak utána, ő az enyém.

 

Nyáladzatok csak, hehe... nem kaphatja meg senki, csak én ezt a kis szépséget - gondoltam elégedetten.

 

Halkan felnyögtem ahogy hozzám simult engedelmesen. Ó igen, az én kis Irukám...

 

Átültem egy székre és hagytam hogy vetkőztetni kezdjen.

 

- Nehm...lenne szabad...hhh...Bárki bejöhet... - zihálta, ahogy nyakának finom, fahéjszínű bőrét kóstolgattam, majd puha ajkait.   

- Nem fog - nyugtattam meg, és mohón gomboltam ki nadrágomat, hogy szétrobbanni készülő, fájdalmasan merev hímtagomat kiszabadítsam. Legszívesebben hajánál fogva toltam volna le durván, hogy végre leszopjon, de visszafogtam magam, és csak finoman vezettem lejjebb, közben kipirult arcát, nedves, duzzadtra csókolt ajkait figyeltem. Hosszú, dús szempillái árnyékot vetettek csinos kis pofijára... őrület milyen álomszép.

Végül nem bírtam tovább... és rányomtam a fejét.
- Iruka... - nyögtem gyönyörűséggel, amikor szájának forrósága körbeölelte végre hímvesszőmet.

 

Szétrobbanok! Megőrülök... ahh Konoha szent szellemére... - kavarogtak agyamban gondolataim és érzéseim.

- Ne kímélj... Erősebben szívjad - mondtam neki lágyan, mély hangommal simogatva őt. Imádom amikor elpirul... pedig a mocskos beszéd szex közben a legtökéletesebb fűszer, de visszafogtam magam, mert kint álltak az ajtó előtt embereim.

Hosszan gyönyörködtem benne. A látvány önmagában is felért egy orgazmussal, ahogy halk cuppogásokkal szopta a farkamat.
- Ahh igen... ez már nagyon hiányzott... - sóhajtottam ellazulva, és hosszú hajtincseit morzsolgattam ujjaimmal. Még pirosabb arccal pillantott fel rám, mézbarna szemeiben felragyogtak az ablakon beszűrődő napsugarak.

- Édes vagy amikor elpirulsz... - súgtam gyengéden rámosolyogva. Hajába markolva nyomtam meg a fejét kicsit, és mélyebben szájába fogadott. Ó igen...
- ...nem bírtam...tovább... - nyögtem mély hangomon. - Messze...ahh...még az éjszaka, és már kezdtem beleőrülni a vágyba...
Erősebben megszívta hímvesszőmet, és szétrobbant bennem a forróság.

- Iruka...! - hörögtem boldogan, telespriccelve édes kis száját magommal. Két hét termése. Még maszturbálni sem volt időm, csak utána sóvárogtam, és reménykedtem, hogy valaha még részem lesz ebben. Benne...

 

Dolgozott még bennem a hév, ezért haját markolva rántottam feljebb a fejét, és mohón csókoltam meg, borzongva lenyalogattam ajkairól saját spermámat. Sós íze nyálunkkal keveredett...

 

Mmrrr... Imádom ezt a kis szukát! - gondoltam.

 

Lepillantottam rá, és gyönyörű szemeitől ismét elolvadtam, a feszültségem pedig huss, mintha nem is lett volna soha.
- Köszönöm kicsim... - súgtam lágyan. - Este várlak.

Magára hagytam, és siettem tovább. Millió dolgom volt.

 

 

***

 

 

Már sötét volt, ő pedig sehol.

 

Dühöm csak nőtt és nőtt, végül egyik éjjeli ANBU őrömet küldtem el, hogy megkeresse.

- A Hokage szoborcsoporton üldögél, uram - közölte a hírt.

- És miért nem hoztad ide? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Uram... - hajtotta le fejét. - Ismerem őt jól... valami bántja.
- Na és?! - firtattam, és egy könnyed legyintéssel küldtem pár méteres röppályára. - Takarodj.

 

A szoborcsoport tetejére teleportáltam magam, és nesztelenül közelebb kerülve hozzá figyeltem őt néhány hosszú másodpercig. Mi bánthatja? Olyan szomorú...

 

Összefacsarodott a szívem. Még soha nem éreztem így senki iránt... Életemben először volt ennyire fontos számomra valaki.

 

Elbizonytalanodtam.

 

Tenni akartam érte valamit, de fogalmam sem volt mit.

 

Hogyan kell gyengéden megvígasztalni valakit? A legkedvesebb gesztus amiben nekem valaha részem volt, az az egyetlenegy vígasztaló vállszorítás, amit Jiraiyától kaptam egyszer. Na és persze a simogatások, amiket Irukától kaptam.

 

Iruka olyan szelíd, gondoskodó és kedves mindig és mindenkivel... talán ő is most erre vágyik. Igen, biztosan - gondoltam.

 

- Iruka... - léptem hozzá, és letöröltem arcáról a könnyeit. Kissé bizonytalan voltam, mit is kéne tennem, de leültem mellé. Magamhoz szorítottam, és hazateleportáltam magunkat.

 

Azonnal, engedelmesen vetkőzni kezdett, azonban amikor magamhoz akartam ölelni, ijedten elhátrált.
- Nyugodj meg... Gyengéd leszek - súgtam. Magamhoz húztam és finoman simogattam puha bőrét, közben azért imádkoztam, hogy képes legyek rá.

 

A fenébe is... Azt sem tudtam, hogyan kell gyengéden szeretkezni!

 

Csak elméletben... illetve volt némi elképzelésem róla.

 

Remegett, és sóhajtott, farka pedig keményen nyomódott hozzám.
- Nézzenek oda... - búgtam jobb kedvre derülve. - ...valaki itt nagyon örül...

Kedves kis arcpírja azonnal megjelent, és elszállt a lámpalázam is.

Menni fog ez, mint az ágybahugyozás! - gondoltam elégedetten.

 

Lefektettem az ágyra, és kényelmesen végigkóstolgattam őt mindenhol, majd finoman tágítottam, gyengéd butaságokat susogva a fülébe, amiket egy könyvben olvastam. Hátha ő is szereti - gondoltam bizonytalanul, miközben hímestojásként bánva vele, dugtam meg végtelenül óvatosan.

 

- Miért csinálod ezt? - kérdezte hirtelen. - Csak még több fájdalmat okozol ezzel...

 

Ezt hogy érti? - komorultam el. - Mégis miért okozok több fájdalmat, ha kedves vagyok vele?

 

Aztán elszáll minden józan eszem, amikor a nevemet sóhajtva élvezett el alattam, arcán olyan gyönyörű, eddig soha nem látott kifejezéssel, hogy szinte fájt nézni.
Remegve, hörögve követtem...

 

Iruka...

 

 

***

 

 

A varázs másnap reggel sem múlt el. Újra gyengéden szerettem, és amikor kéjes sikollyal elélvezett, én minden erőmet összeszedve másztam le róla. Nekem még kellett volna egy kicsi a csúcsig, de... de csak az számított, hogy ne lássam őt többé olyannak.

Elégedett sóhajjal hunytam be szemem, amikor magától bújt hozzám, és cirógatta mellkasomat, hasamat.

Észrevette merevedésem, és némi bizonytalankodás után kezébe vette.
Nyögve és sóhajtva élveztem, teljesen átadva magam neki...

 

- Iruka... - leheltem boldogan.

 

Hasra rántottam, és olyan szenvedélyesen tettem magamévá, amire már hetek óta vágytam... Erről álmodoztam amíg távol voltam, ezt akartam... így akartam.
Lehet hogy hibázok most... - bizonytalanodtam el. - Hiszen neki most gyengédség kell nem?!

Nem akartam így neki esni, de...

- Nem akartam...de...te...ahh... - hörögtem, azonban már képtelen voltam befejezni, csak kéjesen basztam meg teljes erőmmel, nyakába harapva.

 

Iruka sikolya... bőre... íze... illata... gyönyöre...

 

- Iruka... - kiáltottam gyönyörűséggel, amikor szétrobbantam és belehaltam az orgazmusba.

 

 

 

 

Mellé feküdtem. Szép arcában, szemeiben, kedves mosolyában gyönyörködtem. Akkor először mosolygott rám úgy... Ujjait az én ujjaimmal összefűzte... furcsa érzés volt, de jó. Nagyon jó.

 

Az én Irukám.

 

Az enyém.

- Mennem kell... - súgta. - Vár az iskola... tanítanom kell.
Elfojtottam egy csalódott sóhajt, és kivételesen nem tartottam vissza, mint máskor.

- Velem reggelizel előtte? - kérdeztem. Bólintott, és orra az enyémhez ért. Összemosolyogtunk.

Olyan gyönyörű így... és ahogy rám néz... az már majdnem olyan... majdnem... - gondoltam összezavarodva.

 

 

*

 

A madarak reggeli éneke beszűrődött az étkező ablakán.

 

Kávémat kortyolgatva figyeltem, és gondolataimat próbáltam rendezni a reggelim felett.

 

Mi olyan kibaszott nehéz? Miért érzem úgy, hogy fogalmam sincs mit művelek? És hogy jól csinálom-e?! - gondolkoztam, amikor megéreztem hogy közelebb húzódik hozzám.

Vigyorogva tettem le a csészémet. Hát így vonzódsz már te is hozzám? Helyes...

- Ülj az ölembe nyugodtan... - duruzsoltam, és nem parancsoltam. Ez is új volt nálam.
- Én... én nem... - motyogta mélyen elpirulva. Kitört belőlem a nevetés. Teketóriázás nélkül ragadtam meg kezét és húztam az ölembe, és ő elégedett kis sóhajjal bújt hozzám.
- Na ugye...? - súgtam szélesen vigyorogva, és csentem a piritósából egy falatot. Édesen piros arccal eszegetett tovább, majd a tányéromból elvéve egy szeletet a számhoz tartotta.
- Egyél, mert ha éhesen mész küldetésre, nem fogsz tudni koncentrálni... - kommentálta. - ...és akkor bajod eshet...    

 

Ez a jelenet, ahogy ő félénken pirulva mosolygott fel rám, és a szavai... örökre belém vésődtek.

 

 

Iruka...

 

3.

 

Kellemes reggelink után keresztülvágtam Konohán, majd lazán besétáltam a Hokage irodájába, szokásos délelőtti megbeszélésünkre.

A Tanács tagjai is mind ott voltak. Meglepettségemet amúgy sem látták volna kifejezéstelen arcomon akkor sem, ha leveszem a maszkomat.

Mi a kurva életért vannak itt? Már megint valami nagyszabásúra készülnek... - gondoltam.

És igazam volt. A tervet hallva komoran ráztam meg a fejem.

- Túl kockázatos, és rengeteg ANBU-m odaveszne. Aránytalanul nagy veszteség egy ilyen jelentéktelen dologért.

Persze vitába szálltak velem. Naná.

Elvigyorodtam, és a Hokage szemébe néztem.

- Nagy szart - válaszoltam szinte gyengéden. Ha pokolian dühös vagyok, akkor veszem elő ezt a fajta hangsúlyt.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy nemet mondj... - dörmögte a vénember.

Anyád.

- Ó dehogynem. Áldozd fel a saját embereidet, vénember.

Bebasztam magam mögött az ajtót, és embereim után néztem.

 

 

*

 

 

- Elrabolták. A 7-es ANBU csapat kettes tagja, aki a mai napon őrizte... halott. Az imént találtam meg a testét - hallgattam a beszámolót.

 

Dermedten pillantottam a szokásos kerámia maszkra. Eltartott három hosszú másodpercig, mire felfogtam. Épp alig egy perce, hogy azt terveztem éppen, ma este mit fogok csinálni az én Irukámmal... miközben a gyakorlópályán edző embereimet figyeltem.

És most tessék.

- Elrabolták?! - hördültem fel.

- Dulakodás nyomait találtunk egy kis tisztáson, nem messze az Akadémiától...

- A rohadt kurva életbe! - ordítottam fel végre. - Ide hozzám mindenki! Túrjátok fel az egész kibaszott falut, és szerezzétek vissza nekem Irukát!

 

*

 

Dúvadként őrjöngve basztam be lábammal a Hokage ajtaját. Nem rontottam neki, de a berendezést megrongáltam, és miután az egyik falat is leromboltam ordítozás közben, ő csak letette a kezében tartott pipáját, úgy pillantott rám, látszólag higgadtan.  

- Add vissza! - fejeztem be a dühöngést, és immáron huszadszor követeltem vissza ami az enyém.

- Ha a küldetést sikeresen végrehajtod embereiddel, megkapod - válaszolt mély, rekedtes hangján.

- Rohadj meg... - sziszegtem. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat... Soha nem volt még ilyen hatalma felettem, mert nem volt semmim amit elvehettek volna tőlem.

 

Iruka...

 

Ha baja esik, megölöm a tetteseket, és végül ezt a vén szarost is - gondoltam agyamon lila köddel.

 

- Uram! - teleportált hirtelen előttem egyik harcosom. Jól tudtam miért jött, ezért megragadtam a vállát és keményen a szemei közé néztem, úgy hallgattam suttogó beszámolóját.

Maszkos arcom a vénember felé fordult.

- Most elmegyek. Később még beszélünk.

 

 

*

 

Mire megérkeztem, már javában folyt a harc. Hát persze hogy a legerősebb és leghűségesebb jouninjait bízta meg a feladattal. Vén hülye.

A földön ülőt azonnal kiszúrtam.

- Iruka... - suttogtam, és mellé térdelve pillantottam végig rajta. Nagy vérvesztesége miatt hátrahanyatlott volna, de elkaptam a vállát.

 

Él. Iruka él. Életben van... - zsongtak a szavak fejemben.

- Megsérültem. Erősen vérzik a lábam... - nyögte halkan, imádnivalóan lágy hangján.
- Négyes! - ordítottam egyik emberemért, aki a csapat medi-ninjája volt. Rábíztam, és felálltam. - Álljatok félre... - utasítottam embereimet, akik azonnal szót fogadtak.

 

Pokoli düh tombolt bennem.

 

Pokoli.

 

Régen éreztem már ilyet... talán soha. Elvették őt tőlem... Cserébe a fél falut feltúrtam, és szétvertem a Hokage irodát. Ha komolyabb baja esett volna...

 

Kegyetlenül megbüntettem a Hokage embereit, de nem öltem meg őket. Harc közben a hidegvéremnek köszönhetően átgondoltam mit fogok tenni ezután.
- Legközelebb... - hajoltam Gai és Kurenai véres, szétroncsolt teste fölé. - ...nem leszek ennyire kegyes hozzátok. Üzenem a vén szarosnak, hogy egy óra múlva megyek hozzá. Azt ajánlom, találjon ki valamit amivel megbékíthet engem.

 

 

 

Irukámat átvettem embereimtől, és egy intéssel útjukra bocsátottam őket.

Magamhoz szorítottam a karcsú, imádott testet és félkezes jutsut formálva teleportáltam magunkat a házamba. Gyengéden lefektettem az ágyba, és végigpillantottam rajta. Csak a lábán volt az a seb, más nem.

 

Szerencséjük, hogy nem tettek komolyabb kárt benne, mert ha az arcát csúfítják el, Hokage ide vagy oda, meghaltak volna. Az tuti - gondoltam dühösen.

 

Mellé ültem, levettem maszkomat és komoran néztem a szemeibe. Hallani akartam mindent, mielőtt cselekszem.

- És most mindent elmesélsz.

Figyelmesen hallgattam végig. Pontos, részletes bászomolót kaptam, és néha majdnem elmosolyodtam, amikor kibújt belőle a kis könyvmoly, és kalandossá vált beszámolója. Édes volt...

- Pihenj - álltam fel mellőle, és az ablak felé léptem.

- Várj! - szólalt meg hirtelen. - Mi lesz most? Hová mész? Mire készülsz?

Nem tudtam nem észrevenni az aggodalmat rajta. Felvettem maszkomat.
- Hosszú beszélgetésem lesz a Hokageval, addig az embereim vigyáznak rád. Ne hagyd el a házat.
- Várj...! - nyögte rémülten. Rápillantottam.

- Ugye nem fogsz rátámadni?

Kis butusom. Nem érsz te annyit - mosolyodtam el maszkom alatt, mégis elbizonytalanodtam. Hiszen olyan dühös voltam alig egy órával ezelőtt...

 

Talán képes lettem volna rá. Talán igen.

 

Az aggodalma kiváncsivá tett.


- Kiért aggódsz jobban? - kérdeztem tőle halkan.

 

Miért dübörög így a szívem? Miért várom a válaszát visszafojtott lélegzettel? - csodálkoztam el magamon.   

 

Ő is összezavarodott, és némi tétovázás után csak megismételte azt a két szót, amit akkor kaptam tőle... amikor a halál torkába indultam.

- Vigyázz magadra... - válaszolta halkan, és mézbarna szemeiben aggodalom ragyogott fel. Elmosolyodtam. Ez jól esett. Tényleg. Már el is szállt belőlem a vad harag, úgy suhantam keresztül Konohán, rúgtam be a kage ajtaját, és basztam az íróasztalára hogy kettétört.

Leordítottam a fejét, besóztam egyet a mellette álló jouninnak, majd kényelmesen leültem vele szemben.

 

- Beszélgessünk... - búgtam lágyan.

 

 

*

 

Mélyen magamba szívtam az éjszaka párás levegőjét, amely a közeledő eső friss illatát sejtette. Elégedetten suhantam keresztül a falun.

Amikor beugrottam hálószobám ablakán, már csendesen hullott alá a finom vízpermet, és diszkrét kopogása lecsillapította felborzolt idegeimet is. Szeretem az esőt.

 

Nekem csapódott egy puha test.

- Jól vagy? Nem esett bajod? Mit mondott? Mit csináltatok? - zúdultak rám a kérdések, és aggodalmas szemek pillantottak végig rajtam.
Levettem maszkomat, és rámosolyogtam. Annyira édes volt... és végre megtört a jég. Legalábbis úgy tűnt.

- Szóval...? - kérdezte izgatottan.

- Nem üdvözölsz? - súgtam töretlen jókedvvel, kezemet formás hátsójára simítva. Bosszúsan ráncolva orrocskáját fogadott szót, de csókja sóvár és vágyakozó volt.

 

Ostorként csapott végig testemen a vad vágy... az őrült, pusztító vágy.

Akarom. Enyém. Csak az enyém... Majdnem elveszítettem... Soha többé nem engedem, hogy ez megtörténjen... - kavarogtak a szavak fejemben, miközben élveztem testének forróságát, kezeinek gyengéd simogatását.

Az ágyra hajítottam, és ő ugyanolyan vadsággal esett nekem, ahogy én is neki. Morogva, hörögve téptem le róla a ruhákat, miként ő rólam. Ah micsoda szenvedély... Karmolt és harapott, gátlástalanul és féktelenül... ó igen...!

 

Kis farkát megragadtam, ő ugyanezt tette. Felhördültem.

- Te kis bestia... megőrülök tőled... - hörögtem.

- Inkább értem őrülsz meg... - nyögte, és bassza meg... igaza volt. Vadul a nyakába haraptam.

- Igen... - ismertem be. - ...ahogy te értem... - morogtam állati hangon. Hasra rántottam, és belévágtam mélyen. Fájdalmasan felkiáltva kapaszkodott karcsú ujjaival a párnákba. Whhrr...

- Nehm tudtál volna... ahh... várni egy kicsit...? - nyöszörögte. Ránehezedtem, de nem mozdultam meg benne, had táguljon egy kicsit. Ahh picsába, nekem erre most nincs időm!

- Nem - zártam le a témát. - Eleget vártam.

 

Keményen, kíméletlenül és végtelen gyönyörűséggel, szerelemmel basztam meg.

 

Szüntelenül nevét nyögtem, hörögtem, ordítottam, amíg az orgazmus fehér örvénye magába nem rántott.

 

Olyan kurva jó volt, hogy azt hittem belehaltam.

 

Iruka...

 

 

*

 

 

Összebújva beszélgettünk halkan a történtekről. Sok mindenbe nem avattam be, szinte semmibe sem. Az ő érdeke, hogy ne tudjon semmit. Minél tudatlanabb, annál nagyobb biztonságban van. És én is.

Behunyt szemekkel élveztem a harmóniát, az ablakon halkan kopogó esőcseppek hangját, Iruka finom illatát, és oldalamhoz simuló testének selymességét. Ujjaim hátán köröztek lágyan...
- Érted aggódtam jobban... - hallottam a szinte csak leheletnyien halk szavakat.

- Tudom - válaszoltam.

 

Ezért vagyok ilyen... ilyen...boldog - gondoltam akkor.

 

 

***

 

 

Repültek a hetek, hónapok.

 

Minden küldetés, vagy nehéz nap végén elmerülhettem fahéjbőrű szeretőm puha karjaiban.

 

Sokat jelentett nekem, hogy volt kihez hazasietnem, és egy-egy megrázó, kemény küldetés után volt kin levezetnem a feszültséget. Persze néha ez is kevés volt, olyankor mielőtt elmentem hozzá, kitomboltam magam, hogy benne ne tegyek kárt.

 

Harcosaimat már utasítanom sem kellett, felosztották egymás között az őrséget Iruka mellett, és én jól tudtam miért ennyire készségesek. Mióta Irukát a szeretőmé tettem, azóta nem kegyetlenkedtem annyit velük. Nem élveztem a gonoszkodást annyira, mint rég. De attól még nem puhultam el, nem ám. Ha szükséges volt, ugyanolyan mocsok szemét voltam, mint általában. De már csak akkor, ha kellett és nem kiszámíthatatlanul mint azelőtt.

 

 

***

 

- Kérem ne...! - sikoltotta a missing-nin élete utolsó másodpercében. Megforgattam beleiben a kunai késemet, és halálhörgését hallgatva húztam ki összerogyó testéből. A földre placcsanó béltekercsek és vér hangját hallva elfintorodtam kerámiamaszkom alatt. Pfúj. Tiszta vér lettem. Franc.

- Hozzátok - utasítottam embereimet, és körülpillantottam. - Őket is.

Ez a mocsok ninja három emberemet ölte meg harc közben, mire ideértem. Picsába.

 

Visszaértünk a faluba, és már robogtam is volna Irukához, de ilyen mocskosan nem akartam betoppanni hozzá. Otthon lezuhanyoztam, és jounin viseletben indultam a keresésére. Az akadémián már nem találtam, ezért a házához siettem.

 

A látványtól földbe gyökerezett a lábam.

 

Az a kibaszott ANBU harcosom, akire a legtöbbször bíztam Irukát, épp civilben próbálta becserkészni Őt!

 

- Eressz el! Mi a fenét művelsz?! - hallottam Irukám felháborodott hangját, és láttam ahogy ellökte magától. Na azért.

- Azt én is szeretném tudni - mordultam fel, és közelebb sétáltam hozzájuk, zsebrevágott kezeimet ökölbe szorítva a gyilkos indulattól.

Közelebb léptem, harcosom szemeibe néztem keményen..

- Ruruka - mondtam halkan. Véged. Felemeltem a kezem, hogy egy mozdulattal végezzem ki, de Iruka hirtelen közénk ugrott és megragadta a csuklómat.
- Ne! - kiáltotta. - Kérlek...

Abban a pillanatban elszállt minden haragom, és leengedtem a kezem. Hagytam, hogy ő küldje el Rurukát, de azért sötét tekintetemmel figyelmeztetően néztem rá.

Ne hidd, hogy megúszod bazdmeg - üzentem tekintetemmel némán.

És a kis hülye még bátran viszonozta a pillantásomat is...

 

Beszarok. Hű mit kapsz ezért holnap... Szarrá verlek kezdetnek. A többit a kínzó specialistáimra bízom. Kis haver... a farkad vagy egy évig nem lesz jó másra csak hugyozásra. Hehe. Ha csak meg nem öllek - gondoltam.

 

 

 

Újra kettesben. Végre.

 

A házban teketóriázás nélkül nyílegyenesen a hálószobába indultam, pedig általában ilyenkor együtt vacsorázunk. Néha, ha már nagyon nem bírok magammal, csak szex után eszünk. Vagy akkor sem.

 

Letepertem és rámásztam. Élvezettel faltam és csókoltam, szívtam magamba illatát és melegségét, törődését.

 

De...

 

Bassza meg.

 

Feltérdelve fújtam ki magam, mielőtt dühömben még őt találom megütni.

 

- Mi a baj?

- Bosszant az a kis féreg - hazudtam. Nem ez bosszantott, nem. Az zavart, hogy olyan kibaszottul szar érzés volt őt valaki mással látni. Olyan rohadtul féltékeny voltam, hogy legszívesebben szétvertem volna a házát.

 

Persze aggódni kezdett a fiúért. Kicsikartam belőle egy ígéretet, hogy távol tartja őt magától, majd leszopattam magam. Ó igen. Jó volt. Kurva jó.

Imádom őt nézni közben.

 

Gyönyörű fahéjszínű bőrét simogattam, hosszú selymes haját morzsolgattam ujjaimmal, és hallgattam ahogy cuppog és sóhajtozik farkammal a szájában.

A gondolat, hogy valaki másnak is megtenné ezt valaha... olyan heves indulatot váltott ki belőlem, hogy haragomban legszívesebben megütöttem volna. Helyette csak ráharaptam a nyelvemre, és beleélveztem a szájába egy kibaszott nagy orgazmussal.

 

- Iruka... - nyögtem boldogan. Istenem, mennyire kellett ez már...

 

Boldogan tepertem magam alá, hogy vadul csókoljam és simogassam, amíg a hév el nem csitult.

Csak azután tudatosult bennem, hogy egyfolytában a nevét mondogattam közben.

 

Bazdmeg, hát teljesen oda voltam érte!

 

És hozzá mert érni az a kis mocsok. Ahhrrgg...

Magamhoz szorítottam, a szokásos pózunkba helyezkedtünk és már aludtam is. Mázlija volt hogy fáradt voltam... kurva nagy mázlija.

 

 

*

 

 

Felébredtem az éjszaka közepén a mindennapi rémálmomra, és a mellettem szuszogó szeretőmre rá is vetettem magam, szokás szerint.

 

Tök jól el tudta terelni a gondolataimat a problémáimról, mint egy csodálatos gyógyszer. Csak egy gond volt vele: függőséget okozott. Még a drognál is erősebb hatással bírt rám.

Miközben végigcsókoltam csodás kis testét és számba vettem éledező farkacskáját, felidéztem magamban néhány emléket.

Emlékszem, egyszer egy hét távollét után hazaértem, és azonnal hozzásiettem. Szinte sistergett a bőröm, annyira vágytam rá.

Megcsókoltam, és eldurrantam. Tiszta szégyen. Napok óta csak arra vágytam hogy vele legyek, és mire sor került rá, már olyan felajzott voltam, hogy ennyi is elég volt. Hehe... Biztos öregszem.

 

Kéjes nyögései térítettek vissza a valóságba, és feltérdelve figyeltem ahogy készségesen hasra fordult. Mmmrrr... micsoda látvány volt. Barna bőre tompán csillogott a holdfényben. Végigsimítottam kezeimmel a hátát, gömbölyű csípőjét és combjait, nyelvemmel pedig gerincének minden kis dudorát végignyaltam, majd fenekének vágatába is belekóstoltam. Mélyen beszívtam finom illatát, és alaposan benyálaztam, hogy megkönnyítsem a behatolást.
Fölé mászva igazítottam helyére a hímvesszőmet, de még nem hatoltam belé. Remegve nyöszörgött alattam. Ahh... imádom ezt a kéjsóvár testet.

- Kívánsz engem? - játszadoztam vele mosolyogva.

- Igen...

Jó válasz. Belecsókoltam a nyakába érte.

- Mennyire?

- Nagyon... Kérlek... kérlek...

Kuncogva hallgattam, és pokolian élveztem. Megveszek érte, és az a legcsodálatosabb, hogy ő is értem.

- Akarod, hogy megdugjalak? - csócsáltam meg finoman a fülcimpáját. Az „igen” egy nagy nyögéssé sikerült. Hehe...

Gyengéden hatoltam belé, hogy kínozzam őt is és magamat is, majd megtorpantam.

- És hogy szeretnéd? Lassan és gyengéden, vagy durván? - búgtam vigyorogva. Imádtam ezt a játékot.

Próbált volna ficeregni alattam, de lefogtam. Nem-nem kicsim... most játszani akarok.

- ...ahh...Kakashi-sensei... - nyögte nem titkolt bosszúsággal. Felkuncogva simítottam végig káprázatos testét, majd lassú ringatózással kezdtem mozogni benne.

 

Minden szép és jó lett volna, ha nem tombolt volna még mindig bennem a harag és a féltékenység. Utóbbi igencsak intenzíven.

 

- Tudod... amikor megláttam, ahogy az ajtóhoz szorít, legszívesebben megöltelek volna titeket... - mondtam megtévesztően lágy hangon. Ilyenkor vagyok a legdühösebb. Ahogy felelevenedett előttem a kép, dühödten markoltam a lepedőbe, és hagytam néhány másodpercet magamnak hogy lenyugodjak, majd állát megfogva fordítottam magam felé szép arcát. Félelmét látva csak elmosolyodtam. Látom komolyan veszel. Helyes.

- Ha nem lököd el magadtól, már halottak lennétek... Ő legalábbis biztosan. Te pedig... most sikoltoznál, de nem a kéjtől... - folytattam.

 

Nem válaszolt.

 

Elképesztő, mindig tudja mikor kell kussban maradni. Okos fiú. Ja, és gyönyörű is - mosolyodtam el.

 

- Te az enyém vagy, ezt a leckét már megtanultad. Vagy tévedek...? - firtattam kedvesen.
Félelmének finom aromáját éreztem a számban...

Megadóan fektette vissza fejét a párnára. Ó bassza meg... mekkora kísértés volt ez nekem! Fogalma sem volt róla, mennyire bántani akartam őt abban a pillanatban...  

 

Durván belélökve magamat hajoltam a füléhez.

- Te az én szeretőm vagy... csak én dughatlak, és csak én tehetek meg veled bármit... - mondtam neki, miközben keményen döftem belé újra és újra. - Megértetted?

Mozdulatlanná válva vártam válaszát.

 

Szóval hallgatsz?

 

Durván megragadtam a kezeit, és hátracsavartam karjait.

 

Ha nem szólalsz meg, esküszöm megkínozlak! Az enyém vagy. AZ ENYÉM! Hát nem vagy képes felfogni?! - gondoltam szinte tajtékozva haragomban.

 

- Megértettem! - sikkantotta rettegve. Kissé lecsillapodva engedtem el, de a bennem tomboló furcsa érzéseket muszáj volt levezetnem. Térdre rántottam, megragadtam csípőjét és keményen megbasztam. Kábán hörögtem a nevét közben, és alattam rángatózó testét faltam szemeimmel.

 

Iruka... Iruka... te az én Irukám vagy... csak az enyém...

 

Minden döféssel csak nőtt bennem a tomboló vad, pusztító vágy és a harag...

 

A kurva életbe... Szeretem! Szerelmes vagyok belé... Ő az én szerelmem! Az enyém, csak az enyém! - őrjöngtem.

 

Néma sikolyra nyíló szájjal feszültem ívbe ahogy lecsapott rám életem leghatalmasabb orgazmusa.      

 

Összekapaszkodva ájultunk álomba.

 

 

***

 

 

 

Tövig mártottam kunaiomat a combjába, és ő hangosan felnyögve rogyott a földre. Fekete textilmaszkom felett hidegen figyeltem gyötrelmét, homokra folyó vérét.

Fájdalomtól összegömbölyödő teste fölé hajoltam, és türelmesen megvártam amíg végre felülkerekedve fájdalmán figyelni kezdett rám.

 

- Jól tudod, miért kaptad, Ruruka... - suttogtam.

Csak biccentett.

- Ne hidd, hogy megúszod ennyivel. Most megtanulod, miért nem szabad nálam kihúzni a gyufát - folytattam hidegen.

Felegyenesedve intettem két emberemnek.

- Ne maradjon látható külsérelmi nyom.

Ismét a földönfekvő felé fordultam.

- Kibaszott szerencséd, hogy szükségem van rád. De ettől függetlenül elvágom a torkod ha ismét bosszúságot okozol.

Magukra hagyom őket, hisz jól tudom, hogy megteszik amit kell.

 

 

*

 

 

Küldetések egymás után, missing-ninek üldözések, bérgyilkosságok, falvak megtámadása, rablóbandák likvidálása.

 

Sok-sok szex az én kis szerelmemmel...

 

Boldogság és harmónia hónapok óta.

 

Bármi is történjen, ő mindig kedvesen mosolyogva fogad, kipirult arcával és rajongva csillogó, szerelmes tekintettel.

Azt a szót még nem hallottam a szájából, de nem számít, hiszen elég ha csak ránézek, és tudom hogy szeret. Ahogy én is őt.

 

Meghalnék érte.

 

Inkább megölném, de nem engedném, hogy valaha is más hozzáérjen... Vagy úgy nézzen másra, ahogy rám.

 

Soha.

 

Iruka... szerelmem...

 

4.

 

- Iruka? - vetettem hátra a vállam felett, miközben farkasszemet néztem egy hang-ninjával.

- A gyerekekkel van a búvóhelyen, biztonságban - kaptam azonnal a jelentést. Megnyugodva folytattam a harcot, halált osztva, kíméletlenül.

A kurva életbe!

 

Számítottunk rá, hogy valami készül, de minden óvintézkedésünk ellenére kudarcot vallott a belső védelmünk. Ki gondolta volna, hogy a Kazekage lesz a főkolompos?! És hogy pont a chounin-vizsga kellős közepén fog próbálkozni?!

 

Figyeltük a Hokage harcát, és immár tudtuk, hogy a nem a Kazekage árult el minket.

 

Orochimaru...

 

Te szemét rohadék. Beteg, perverz állat.

 

Sok mocskos dolgot tudok róla. Hihetetlen, hogy ezzel a mentalitással még életben van, mi több... jobban nem is lehetne. Hát kifejlesztette azt a jutsut végül, ami miatt annyi ember halt meg.

De most meghalsz te mocsok.

 

Ne...

 

Neeeeeeeemmmmm!!!

 

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM..................

 

Mintha lelassult volna az egész világ, úgy figyelem ahogy a halott Sarutobi a földre hullt, és kiszállt tekintetéből az élet fénye, hogy csak egy üres sötét szempár meredjen a semmibe.

 

 

Kudarcot vallottam.

 

 

Nem tudtam megvédeni a királyomat.

 

 

 

*

 

 

 

Megszállottan üldöztem azt a rohadt kígyót, mert sikerült elslisszolnia az aljas akciója után.

 

Mocskos, gusztustalan féreg... Ha a kezeim közé kerül egyszer is az életben, és sikerül legyőznöm, nagyon-nagyon meg fogom kínozni mielőtt megölöm - gondoltam elszántan.

 

Hetek, hónapok teltek el, és hiába forgattuk fel a fél kontinenst embereimmel és szövetségeseinkkel, csak a kihűlt nyomait ütögethettük bottal. Még azt a kurva Ankot is bevontam az expedícióba, de a kibaszott amnéziáját még a verés sem tudta meggyógyítani, amiben részesítettem egyik dührohamom alatt, ami időnként rám tört.

 

 

 

Kopogtattak szállóm szobájának ajtaján.

- Szabad.

- Uram - hajolt meg belépve egyik emberem. - Parancs érkezett a konohai tanácstagoktól.

Felbontottam a tekercset amit nyújtott, és átfutottam. Új Hokage. Remek. Legalább a falubeliek egy kicsit megnyugodhatnak.

- Szólj a többieknek. Hazamegyünk.

 

Üres kézzel.

 

A kurva életbe!

 

Felrúgtam az asztalt, és a falba basztam öklömmel, egy méteres lyukat alkotva rá.

 

Eszembe jutott Iruka, és azonnal lehiggadtam.

 

Végre láthatom...

 

Beleremegtem a boldogságba... Mióta nem láthattam őt? Mióta nem éreztem őt? Lehajtott fejjel támaszkodtam a téglafalnak ahogy felidéztem magam előtt szép arcát, kedves mosolyát.

 

Hiányzik...

 

Iruka...

 

 

 

*

 

 

 

Az éjszaka közepén, teljes titokban érkeztem csapataimmal, és azonnal az új Hokagéhoz siettem. Már várt rám.

Belépve az ajtón biccentettem neki.

- Üdvözöllek Hokage-sama. Rég találkoztunk.

- Kakashi-san - viszonozta a köszöntést és hellyel kínált egy intéssel. Kerámiamaszkomat legszívesebben levettem volna, de nem volt alatta textilmaszk, ezért magamon hagytam, úgy fürkésztem az ismerős arcot, lábaimat az íróasztalára feldobva.

- Rég láttalak, talán gyerek voltam még, de te egy napot sem öregedtél.

Csak komoran összehúzta szemöldökét, és barna szemei hidegen villantak. Oh látom érzékeny vagy a témára. Kurvára leszarom.

- Te viszont sokat változtál. Hallom nem jártál sikerrel Orochimaruval.
Megfeszültem dühömben, majd elernyedtem.

- Nem lehetne rövidre fogni a beszélgetést? Kurvára más dolgom is akad mint veled bájcsevegni.

Csak mosolygott.

- Azt elhiszem, azonban meg kell beszélnünk pár dolgot.

 

 

A fél éjszakát tanácskozással töltöttük, és mire a hajnali napsugarak Konohát elérték, én ismét úton voltam. A csapatom már a kapun túl várt, de én még tettem egy fontos kitérőt.

 

 Egy lámpaoszlop tetején guggolva figyeltem a konyhája ablakán keresztül, ahogy a reggeli teáját iszogatta, és az újságot lapozgatta. Már egyenruhában volt, hosszú, szép haja felkötve. Mindig korán kelt... még akkor is amikor egész éjjel nem hagytam aludni...

Szép arcának látványát magamba szívtam, és hangtalanul suhantam tovább. Dolgom volt...

Még csak meg sem csókolhattam.

 

Annyira hiányzol szerelmem...

 

 

 

*

 

(LOTR - Isengard unleashed)

http://www.youtube.com/watch?v=Rblt3u_Bocw&feature=PlayList&p=E8033024322D6C7B&playnext=1&playnext_from=PL&index=12

 

 

 

 

Halálsikolyok, vér, hörgés és nyögések... földre loccsanó béltekervények gusztustalan hangja. Csecsemősírás.

 

Orochimaruval szövetségre lépett ez a kis falu, és most cserben is hagyta őket. Az új Hokage pedig kegyetlenebb, mint az előző volt. A falu teljes likvidálására szólt a parancs, és én egyetértettem vele. Példát kell statuálni.

Azonban nekem kellett csinálni a piszkos melót.

 

- Végeztünk - hallottam egyik kapitányom hangját, és a vérpettyes maszkjára pillantottam.

- Remek. Épp ideje volt.

 

Átléptem egy kutyatetemet, és az őt szorongató halott kisfiú arcára tekintettem.

 

Baszd meg Tsunade. De utálom ezt.

 

Legszívesebben ordítottam volna, mégsem tettem.

 

Végigsétáltam a falu főutcáján, és a körém gyűlő vérmaszatos embereimet figyeltem. Megroggyant vállak, és néma csönd. Elérték tűrőképességeik határát.

 

Valahol felsírt egy csecsemő, elhalóan, majd ahogy az élet kiszállt belőle, úgy csendesült el.

 

Csak álltunk a sötétben, és a hold fakó fényében néztük egymást. Nem kellett látnom, hogy tudjam, a maszkok alatt könnyek csorogtak.

 

Régen kellett ilyen feladatot végeznünk, kissé elpuhultak.

 

Halkan szólaltam meg.

 

 

- Indulás...

 

 

 

*

 

 

 

Még éjszaka volt amikor beléptünk a főkapun. Intettem a csapataimnak, és szétszóródva váltak köddé. Hanyatt-homlok rohantak haza, hogy feleségeik vagy párjaik karjaiba vetődve próbálják elfelejteni a múlt éjjelt.

 

És én?

 

Régen ilyenkor már rég levezettem a feszültséget a csatatéren elkapva egy szép fiúcskát vagy lányt. Esetleg felszedtem egy kurvát és szétbasztam.

Szétrobbanás határán voltam, olyan feszültség tombolt bennem...

 

Megropogtattam a nyakam, és nagyot sóhajtottam. Már annyira látni akartam, hogy ezúttal nem kívántam senki mást.

 

Majd visszafogom magam. Ha rám tör a dühroham, akkor eljövök... - csitítgattam magam.

 

Iruka úgy hat rám, mint egy gyulladásra a borogatás. Már nagyon kellett... Szinte fájt a hiánya.

 

Nesztelenül szökkentem be az ablakán, és a puha szőnyegbe süppedtek lábaim. Az ágyban alvó kedvesem fölé hajolva szívtam magamba békés arcának látványát a sápadt holdfényben.

 

Iruka... olyan gyönyörű vagy...

 

Megcirógattam, és ő elmosolyodott.

A következő pillanatban már a kunai kést csavartam ki a kezéből.

- Csss... én vagyok az.

Felismert.

- Szia... - mosolygott rám édesen, és nyakamat átölelve bújt hozzám. Ó istenem... Magamhoz szorítottam meleg, puha testét.
- De jó újra itt... - fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, és behunyt szemekkel szívtam magamba finom illatát. Hajat mosott... éreztem a sampont.

 

Ahogy nagy levegőt vettem újra és újra, a feszültségem csak nőtt és nőtt.

 

Ordítani, csapkodni és verekedni akartam... ütni, verni, törni és zúzni. Remegtem a visszafojtott érzésektől.

 

Hiba volt idejönnöm. Kurva nagy hiba.

 

- Hiányoztam? - szegeztem neki a szokásos kérdést, szinte már megszokásból, és mégsem. Most provokáltam... Bántani akartam.
Levettem maszkomat, és nyelvembe harapva fogtam vissza magam.

Nyugalom Kakashi, csak az adrenalin és a stressz dolgozik benned. Nem akarod bántani, hiszen imádod. Csak róla álmodoztál az elmúlt hónapokban, érte éltél. Túléltél - csillapítottam magam.

 

Gyengéden cirógatta meg arcomat, puha és isteni csókot kaptam...

 

- Hiányoztál... - súgta, és úgy nézett és mosolygott rám. Úgy...

 

Ledöbbenve figyeltem arcának minden rezdülését. Ki gondolta volna... ki gondolta volna, hogy abban a pillanatban fogja kimondani, amikor mindennél jobban szükségem volt rá?!


Hosszú, finom, cirógatáshoz szokott ujjaival lesimította fejemről a köpenyem csuklyáját, és csodálattal pillantott fel rám. A feszültség úgy oldódott, olvadt ki belőlem, mint egy melegvízbe dobott jégkockából, és elmosolyodva vetettem rá magam.
- Hát megtört a jég? - súgtam a szájába szinte önkívületben a boldogságtól. - Ezért már érdemes volt hazajönni... Csak ezért. Miattad...

Hagytam hogy levetkőztessen, és mohón szaggattam le róla a szűzies kis pizsamáját, majd ahogy végre ránehezedtem, egy elégedett sóhaj szakadt fel belőlem. Azért vérmocskosan és büdösen mégsem kéne.
- Bűzlöm a vértől... - mormogtam a nyakába, és fogaimat összeszorítva másztam le róla, hogy a fürdőbe menjek.
- Megmoshatom a hátad? - jött utánam, és már húztam is be magamhoz a vízsugár alá.

 

Ahogy a forró víz átmelegített, és ujjai szétkenték rajtam a szappanhabot, masszírozva sajgó, elfáradt izmaimat... szétáradt bennem a zsibbasztó fáradtság. Hagytam, hogy megtörölgessen, és betámogasson a hálószobába. Jó érzés volt, hogy így gondoskodott rólam, és előtte mutatkozhattam gyengének is...

- Gyere... feküdj le... biztosan fáradt vagy... - hallottam édes hangját, és már a puha párnára is hajtottam a fejem, karjaimba zárva a hozzám simuló, puha és meleg testet. Mmm...
- Köszönöm - sóhajtottam a nyakába, ellazulva és zsibbadtan. - Az elmúlt hetek borzalmai után másra sem vágytam csak erre...

 

Felcsendült fülemben az a csecsemősírás, és szorosabban magamhoz öleltem. Vártam, hogy beborítson az a szokásos, fátyol-szerű biztonságérzet, ami belőle árad mindig... az az érzés, amit csak ő tudott megadni nekem, de túl zaklatott voltam még mindig hozzá, hogy érezzem. Pedig imádom.

 

Mintha olyankor egy áthatolhatatlan kagylóhéj venne körbe minket, és a bársonyos bensőjében összebújva csak mi ketten élnénk... mint két kis gyöngydarab.

 

Értékes kis bensőséges világunk csak a miénk, a kettőnkké.

 

- Mi történt? - hallottam halk hangját, és megmerevedtem. Soha nem kérdezhet tőlem, ez egy kimondatlan szabály, most mégis megtette, ami azt jelenti, hogy érezte ő is mennyire kikészültem. Tudom, hogy értem aggódott, csak ezért kérdezte meg, ezért elnéztem neki, és nemes egyszerűséggel a képébe mondtam a színtiszta igazságot.

 

- Kiirtottam egy falut.

 

Behunytam a szemem, ahogy meghallottam ismét a sikolyokat és a csecsemősírást... a leszúrt kutyák vinnyogását...
Ez nem hagyományos faluirtás volt, ez több volt annál. Írmagja sem maradt az életnek. Tsunade akarta így. „Nagytakarítás” - mondta, mintha egy kibaszott lakásról beszélt volna.

Senki nem tudja, nem értheti milyen is ez... csak aki átéli.

 

Átéltem, túléltem.

 

De még évekig fogom újra és újra végignézni álmaimban, pedig így is összegyűlt már több életre elegendő rémálomnak való.

 

Oldalra pillantottam, és belém rekedt a levegő. Iruka sírt.

 

- Miért sírsz? - kérdeztem tőle halkan. Elfordult volna, de nem engedtem, felkönyökölve fölé hajoltam, állánál fogva kényszerítettem egy csókra, és letöröltem sebes ujjaimmal könnyeit.

Nemrég ezek a kezek szétverték egy ninja fejét, és most őt cirógatják. Milyen ironikus... - gondoltam.
Keserű mosollyal könyököltem vissza a párnára. Hát megértette.

Ő megértette, pedig soha nem járt csatamezőn, csak kisebb küldetéseken.

- Vicces... - dörmögtem.

- Tessék? - pislogott rám szép szemeivel.
- Egy egyszerű chounin az egyetlen, aki képes felfogni ennek a dolognak a lényegét... - válaszoltam. - Még a Hokage sem képes erre. Csak kiadja a parancsokat, de nem látja, nem érzi milyen az, amikor egy könyörgő, síró nő szemébe nézve lendíted a levegőbe kunai késeidet...

- Hagyd abba! - hasított a szoba csendjébe rémült hangja, és haját cirógató kezemet ellökve kipattant az ágyból. - Hogy vagy képes ezt ilyen érzéketlenül kimondani...?

 

Felültem, és az ágytámlához támaszkodva, karjaimat mellkasomon összefonva fogtam le magam. Ezért a hangsúlyért máskor csúnyán megbüntettem volna, és haragom már dagadt is bennem, de visszafogtam magam. Megértem hogy kiborult, hiszen az ő kis védett életében ilyen esemény elképzelhetetlen, ezért sokszor irigyeltem is a boldog tudatlanságát. Gőze sem volt, hogy amikor néha fáradtan beestem hozzá, és a törődését kiélveztem, előtte néhány órával miket műveltem. Nem is árultam el neki soha, mert képtelen lettem volna elviselni az iszonyodó pillantásokat. 

 

Figyeltem ahogy lassan lecsillapodik.

 

- Gyere ide - nyújtottam felé a kezem, és remegő ujjacskái engedelmesen csusszantak tenyerembe. Berántottam az ágyba és fölé mászva néztem a szemeibe.

- Szerinted egy érzéketlen szörnyeteg vagyok? - kérdeztem halkan, dühömet lenyelve.
- Nem! - rázta fejét meg hevesen, és mézbarna, könnyes szemeivel gyengéden pillantott fel rám. Imádtam mindig ahogy rám nézett... szinte simogat ilyenkor a tekintete.

Csendben néztük egymást.
- Sajnálom... - szólalt meg halkan, és felmorrantam dühömben.

- Mit sajnálsz? - Hangomtól összerezzent és lesütötte szemeit. Jól tudtam mire gondolt abban a pillanatban, és gyűlöltem érte. Engem ne sajnáljon senki...

 

Hajába markolva fordítottam magam felé, és bassza meg... annyira bántani akartam, amennyire imádtam is, mert olyan sajnálattal nézett rám, ami vérlázító volt.

 

Kurva nagy hiba volt egyenesen hozzá jönnöm... kibaszott nagy hiba. Még tombol bennem a feszültség, és ha így megy tovább... 

 

Puha, kedves kezek simultak arcomra, és a belőlük áradó melegség kisöpörte az agresszív gondolatokat fejemből. Megkönnyebbült sóhajjal hunytam be szemeimet.

 

Iruka... erre csak te vagy képes... - gondoltam ködösülő tudattal.

 

Puha ajkai számra simultak, és végre elengedtem magam. Végtagjaimból a feszültség zsibogva ömlött ki, szinte beborítottam vele és saját magammal az Ő imádott testét. Nyakának meleg bőrébe temettem arcomat, magamba szívtam a pórusaiból áradó finom illatát, és vad vággyal estem neki. Hónapok felgyülemlett éhségét zúdítottam rá, mint egy őrjöngő állat... úgy dugtam meg.

 

És mindezek ellenére gyengéden ölelt és simogatott...

 

Imádtam őt érte.

 

Egyik fájdalmasabb sebem megsajdult, és elborította agyamat a vörös köd...

 

Hallgattam halk nyögéseit, nyöszörgését... mintha azt is mondta volna hogy fáj neki és ne csináljam... de nem fogtam fel a szavait.

Iruka... imádattal cincáltam szinte szét, hörögve és nyögve, hogy a végén szétrobbanjak a sikolyát hallva...

 

Iruka... édes istenem mennyire szeretlek... meghalok... belehalok annyira... annyira imádlak!

 

 

*

 

 

Még éjszaka volt amikor felriadtam rémálmomból, de a közeledő hajnal párás, kesernyés illata csalhatatlan orromba kúszott.

 

Rémülten fordultam a mellettem szuszogó test felé, és miután láttam hogy él, nem halott és nem haldoklik, ennyi elég is volt.

 

Szinte kiestem az ágyból, úgy ugrottam ki mellőle. Ha maradok, megint bántani fogom - tudatosult bennem. Többé nem jövök hozzá egyenesen küldetésről, így határoztam, miközben egész testemben remegve kapkodtam magamra ruháimat. Nem maradhattam, mert annyira sóvárogtam megint az ölelésére és testére, hogy megint bántottam volna.

 

Ah fenébe is! A rohadt, kibaszott kurva életbe!

 

Alig egy perc múlva már a házamban voltam, és átöltöztem. Pihennem kellett volna, aludni vagy bármit, de nem bírtam.

 

A hajnali napsugarak már az ANBU gyakorlópályán találtak, és csatakosan, mocskosan püföltem az edzéshez alkalmas gyakorlóeszközöket. Véreztek már az ökleim is, fájt minden tagom, de én csak megszállottan vertem szét egymás után a homokkal töltött zsákokat, majd a kemény fából készülteket. Tomboltam és pusztítottam.

Hosszú, hosszú órák múlva kimerülten rogytam térdre, és a lassan szálingózó embereim tisztelet teli üdvözléseit hallgattam magam elé meredve. Jöttek a szokásos edzésre.

Felegyenesedtem, intettem nekik. Tudták a feladatukat. Körém álltak, és egyszerre lendültek támadásba. Már kiadtam a gőz nagy részét, úgyhogy kíméletes voltam velük.

 

Pár perccel később, földön nyöszörgő testeket magam mögött hagyva indultam a zuhanyzóba. Ott a falhoz szorítottam egy emberemet aki pechére épp ott volt, ráadásul szép arcú csinos, szőke fiúcska volt. Leszopattam magam.

Behunyt szemekkel támaszkodtam a csempének, és Iruka arcát, szemeit, testét képzeltem magam elé, de így sem volt az igazi. Nem, mert nem ő csinálta nekem...

 

Orgazmusom olyan halvány és gyengécske volt, hogy szinte meg sem éreztem, majd lezuhanyoztam, és elkezdődött egy újabb nap.

 

Egy újabb kibaszott nap.

 

Beszámolók, tárgyalások és egyezkedések. Az új Hokage rafináltabb az előzőnél, de nem vészes. A hülye ötleteit lazán hárítottam, és javaslataimat eléterjesztve hagytam késő délután magára. Átfutottam a jelentéseket amik az asztalomon vártak, majd végre megjött az Irukáról szóló is. Kórházban volt, a nyakán egy erősen vérző, harapott sebbel, és néhány zúzódással. Nem vettem észre amikor éjszaka magára hagytam... mert akkor biztos begyógyítottam volna neki.

- A kurva életbe! - csaptam a falhoz a tekercset dühösen, és remegő kezeimbe temettem arcomat.

 

Ha valami komolyabb baja esett volna, én... én...

 

Lassan kifújtam a levegőt, és megnyugodtam annyira, hogy a keresésére induljak. Otthon nem volt, de egyik emberem már jött is elém hogy tájékoztasson róla hol találom.

 

Nesztelenül léptem mellé.

- Szia - köszöntem rá. Könnyes arcát látva legszívesebben felordítottam volna. Nem erre vágytam, nem. Ha egy nehéz nap után hazajövök, a mosolygó arcát és csilingelő nevetését akarom! Nem ezt! Nem ezt! Miért nem tudtam tartani azt a mocskos pofámat?!


Nevét suttogva húztam magamhoz és öleltem át.

- Ha tudom hogy ennyire megvisel, sosem árulom el - mondtam halkan, és maszkomat lehúzva néztem a lemenő napsugaraktól tündöklő mézbarna szemek arany ragyogásába. Belesajdult a szívem szépségébe, és sóvárogva hajoltam ajkaihoz, de elfordította könnyes arcát.

 

Ne baszakodj velem.

 

Magam felé fordítottam a fejét és megcsókoltam mohón. Engedelmesen adta át magát nekem. Ahh istenem... már lángolt is minden porcikám, mégis amikor összerezzent, eltéptem tőle a számat.

- Tudom, hogy jártál a kórházban - néztem komoran szép arcára, majd a nyakán lévő foltra. Ronda nagy, még ha be is gyógyították a bőrt, így is látszott, hogy komoly seb volt ott. Mekkora egy rohadt állat vagyok... - gondoltam bűntudattal.

- Csúnyán megharaptál... - súgta kissé lebiggyesztett ajakkal, szinte már gyermetegen, és ebből már tudtam hogy nem haragszik rám. Boldog megkönnyebbüléssel szorítottam magamhoz puha, finom testét, nyakára hintve egy gyógy-puszit.

 

Többé nem fog előfordulni... - esküdöztem magamnak. Többé nem megyek küldetésről egyenesen hozzá. Nem tehetem... - kavarogtak fejemben a tervek, holott jól tudtam, mennyire képtelenség.
Mohó csók...

- Menjünk. 

 

Engedelmesen ölelte át a derekamat, úgy vette fel lépteim ritmusát. Titokban arcát figyeltem, és torkomban dobogó szívvel szívtam magamba a látványt.

 

Megőrülök érte...

 

5.

 

Életem legszebb éjszakáját kaptam tőle.

 

Mondjuk minden reggel ezt gondolom, amikor mellette ébredek, de ez most más volt. Éreztem... az érintéseiből, tekintetéből, sóhajaiból, hogy különleges vagyok számára. Talán csak én képzeltem ezt, mert annyira akartam hogy így legyen.

 

Teljesen elvarázsolt.

 

A hajnali napsugár gyér fényében megcsodáltam alvó, szépséges arcát.

 

Szerelmesebb voltam mint valaha.  

 

Nem akartam elmenni, de muszáj volt. Legszívesebben örökké magam mellett tartanám, és soha nem szakadnék el tőle. Ez csak akkor lehetséges, ha ANBU harcossá nevelném.

 

De ő gyenge.

 

Ha fizikailag el is érné a szintet, a lelke, amely olyan finom és érzékeny, belepusztulna. Nem... azt nem tudnám elviselni, ha tönkremenne. Nem. Ráadásul embereim nagyon halékonyak. Jobb biztonságban tudni őt itt, Konohában.

 

Beleőrülök, néha annyira hiányzik... a többnapos küldetések kezdenek egyre elviselhetetlenebbekké válni - tudatosult bennem, de ezzel nem tudtam mit kezdeni, így inkább sóhajtva másztam ki az ágyból, és öltöztem fel.

 

Megbeszélések. Újabb hírek Orochimaruról.

 

Jiraiya is betoppant, az Akatsukiról hozva információkat. Bassza meg, hát sosem lesz nyugalmam.

 

Alig fél óra múlva már úton voltam két osztaggal.

 

Félúton kétfelé váltunk, én Orochimaru gyanított búvóhelye felé vettem az irányt egy tucat emberemmel, a másik tucat felderítő útra ment az Akatsukik felé.

 

 

*

 

 

Egy hét. Egy kurva hét, és sehol semmi.

 

- Uram, levelet kaptunk - nyújtott felém egy kis tekercset egyik emberem. Azonnali visszarendelés. Picsába.

 

Nagy sebességgel haladtunk visszafelé. Ahogy megérkeztem és az irodámba léptem, Genma a helyettesem már ott várt.

Gondterhelten ráncolta szemöldökét, dobótűjét szájában idegesen mozgatta.

- Mi van? - mordultam rá türelmetlenül.  

- A kilences osztag, akik az Akatsukik után mentek. Megsemmisült.

 

Dühösen szorítottam össze számat kerámia maszkom alatt.

 

- Rohadt életbe - sziszegtem. Az egyik legerősebb osztagom. A kapitányuk pedig a kedvencem volt. Helyettes lehetett volna belőle pár év múlva. Picsába. - Egyéb hírek?

Az asztal felé villantotta barna szemeit. Egy tekercs. Csak ennyi? Egy hét alatt? Ehh... Konoha olyanná kezdett válni mint az állóvíz, ami nem feltétlenül volt gond, hiszen kevesebb melót jelentett nekem.
Felbontottam, és átfutottam. Semmi extra.
- Iruka? - tettem fel a legégetőbb kérdést.

- Jól van. A Hokage irodájában melózik már két napja.

- Mi van? - kaptam fel a fejem. Biccentett, és némán figyelte ahogy átöltöztem jounin egyenruhába, majd az ajtóhoz léptem. - Itt várj meg.

 

Lassan haladtam végig a folyosón, és a düh csak nőtt és dagadt bennem.

 

A Hokage direkt baszakodik velem?! Mi a faszért? És Iruka... megszegett egy nagyon fontos szabályt.


Tapasztalatom szerint senki nem áll meg egynél. Vajon miket művelt amíg én távol voltam? Hiába figyeltetem harcosaimmal, ki tudja már játszani őket vajon? Elég okos fiú ahhoz, hogy megtehesse. Lehet hogy félre is baszott már? Ha igen, akkor megölöm akivel tette, aztán őt is. Meg én, és utána magamat is utána küldöm, esküszöm!

 

Tsunade... Az a büdös kurva... hogy merészelte az én tulajdonomat csak úgy kisajátítani? Hogy mert egyáltalán ránézni, hozzá szólni az engedélyem nélkül?! - őrjöngtem magamban.

 

Olyan féltékenység és harag mardosott belülről, hogy szinte habzott a szám. Mellkasom összeszorult, és levegőt is alig kaptam, meg is torpantam egy pillanatra, és a folyosó falának támaszkodva ziháltam. Ha ilyen állapotban lépek be az ajtón, annak súlyos következményei lettek volna.

 

Ökölbe szorítottam kezeimet, olyan erővel, hogy csontjaim is roppantak belé. Mély levegőket véve csillapodtam le fokozatosan.

 

Benyitottam az ajtón, és a majdnem belém ütköző szerelmemre pillantottam.

Mézbarna szemei csodálkozva kerekedtek el, majd öröm csillant bennük, és édesen elpirulva köszöntött.

Istenem olyan szép ilyenkor! És ahogy rám néz...! Nincs ennél csodálatosabb érzés, még ha legszívesebben megfojtanám, akkor is.

 

- Kakashi. Miért jöttél vissza ilyen hamar? - mondta a Hokage nem titkolt bosszúsággal. A sötétbarna szemekbe nézve kaptam el röptében Iruka karcsú kis csuklóját, mielőtt kisuhant volna az ajtón. Persze te büdös kurva, beleköptem a levesedbe mi? Az előző Hokage is megpróbálta már a kémjévé tenni őt, neki sem sikerült.

- Ő mit keres itt? - firtattam lágyan. Éreztem ahogy Iruka megremeg, és szemem sarkából láttam ahogy elsápad. Ó igen, ő ismer már engem. Tsunade bátran viszonozta gyilkos pillantásomat, chakránk külső mezeje összesúrlódva vetett szinte szikrákat a helyiségben.
Tsunade asszisztense dadogni kezdett, hogy mentegetőzzön és oldja a feszültséget.

- Hallgass! - morrantam rá sem nézve. Iruka összerándult mellettem. Picsába.

- Kakashi... - kezdte volna a vén tyúk, lassan felállt.
Összehúzott szemmel néztem rá, tekintetem fagyosan követte mozdulatait. Készen álltam megvédeni magam ellene, sőt.

- Megmondtam. Ő az enyém, és csak az engedélyemmel bízhatod meg. Próbálgatod a határvonalat, Tsunade-san? - mondtam megtévesztően kedvesen, és nem kérdeztem. Ez kijelentés volt.

 

Próbálgatja a korlátokat. Úgy tűnik nem ismer még eléggé... Na majd fog - dühöngtem magamban.

- Azt ajánlom ne húzd ki a gyufát... - fenyegettem meg nyíltan, még mindig kedvesen. Összeszűkültek a barna szemek, és jegesen villantak meg.

 

Ó igen, hasonszőrűek vagyunk mi ketten, csak éppen minden nyerő lap nálam van. Te is tudod.

Szinte hallottam ahogy kattogott az a szőke agya, úgy gondolkozott.

- Shizune! - morrant végül. - Kérlek kísérd ki Irukát. Szeretnék négyszemközt beszélni Kakashival.

 

Na ez a beszéd.

Kis szerelmem közelebb lépett hozzám, nyilván érezte a feszültségemet.
- Menj ki - utasítottam halkan. Nem az ő fülének való a mi beszélgetésünk. Szót fogadva követte az asszisztens libát, és végre kattant a zár. Abban a pillanatban az asztalnál teremtem, hogy alig egy centiről meredjünk egymás szemébe.

- Kakashi-san... nem volt semmi hátsó szándékom - mondta komoran összehúzott szemöldökkel. - Iruka a Harmadiknak is sokat segített az iratok rendezésében, és ezért kértem meg. Vannak bizonyos tekercsek, amelyeket szinte képtelenség előhalászni, de ő azonnal megtalálja őket, és...

- Nem érdekel - szakítottam félbe halkan. - Megszegtél egy fontos szabályt, ahogy ő is. Vele később számolok, először te jössz.

- Ó igen, és mit teszel velem? Talán kiszegezel a falhoz? Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - vicsorított az arcomba. Ezek szerint informálódott a módszereimről. Elmosolyodtam a textilmaszkom alatt.

- Nem, veled nem leszek ilyen gyengéd - súgtam. - Úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak beszüntetem az ANBU tevékenységet mondjuk... két hétre.

 

Elsápadva meredt rám.

 

- Ezt nem teheted! - horkant fel kibaszottul nőiesen.
- De igen. És ha valami gondod van, old meg egyedül és a maréknyi jouninoddal, vén boszorkány - tettem hozzá lágyan, miközben egy kunai kést hajítottam oda sem figyelve az ajtóba. Kintről sikkantást szűrődött be, és Tsunade szemei ijedten nyíltak tágra.

 

- A kis kedvenced igencsak kíváncsi természet, Tsunade-san. Rosszul idomítottad...

- Te mocsok... - szűrte fogai között. Halkan kuncogva egyenesedtem fel, úgy pillantottam le rá megvetően. - Irukával mi a terved?

- Csak nem aggódsz érte? - villantottam rá sötét tekintetem. - Ne aggódj, ő is megkapja a büntetését.

- Bántani fogod...? - sápadt el. Mosolyogva hajoltam ismét az arcába.

- Százak haltak meg miattad. Nők, gyermekek, csecsemők... és te egy kis chouninért aggódsz?

Komoran viszonozta pillantásomat, és végre lerepedezett róla az álszent maszk.
- Ne öld meg.

- Miért tenném? A szeretőm - vetettem oda hidegen, és nyílt az ajtó. Helyettesem lépett be rajta. Hideg, világosbarna szemeivel azonnal felmérte a helyzetet, és az ajtót becsukva állt meg. Elégedetten fordultam vissza a banya felé.

- Akkor mit tervezel vele? Nem tehet semmiről, és...

Felmorranva szakítottam félbe.

- Kuss.

- Kakashi-sama... - szólalt meg mögöttem harcosom alázatosan. - Iruka-san...

- Mi a fasz van?! - csaptam az asztalra dühösen, és mindketten megdermedtek. - Ne védd te is őt, felesleges. Megszegett egy szabályt. Te már halott lennél a helyében...

- Tudom uram - hajtotta meg a fejét alázatosan.
Utolsó pillantást vetettem a dühtől remegő Hokagera, és az ajtóhoz sétáltam, hogy köszönés nélkül távozzam.



Odakint az én kis Irukám a falhoz lapult ahogy meglátott, színe megközelítette a sápadt vakolatét, és lesütötte szemecskéit is.

 

Tudod hogy rosszat csináltál? Helyes...

 

Elé lépve, vágyakozva fojtottam el egy sóhajt. Annyira rá akartam mászni abban a pillanatban, hogy még a farkam is belesajdult, de nem értem rá, mert meg kellett szerveznem az új ANBU beosztást. Két hétig védtelen lesz Konoha. Persze nem teljesen, mert az életem a falu védelme, de azért megnehezítem Tsunade dolgát rendesen.

 

Sóváran cirógattam meg szép pofiját, egy selymes hajtincset félresimítva.
- Este... - súgtam még neki mielőtt eltűntem.  

 

 

*

 

 

Egész nap csak ő járt a fejemben. Képtelen voltam gondolkozni, vagy másra koncentrálni huzamosabb ideig, mert kétségek gyötörtek.
Miért akarta annyira megvédeni őt még Genma is? Talán tetszik neki? Pedig úgy tudom ő nem szereti a fiúkat... lehet hogy Iruka elcsábította? Lehet hogy viszonyuk van már egy ideje?

Nem, biztosan nem merne kockáztatni egyikük sem... hiszen azonnal rájönnék. Olyan kifinomult szaglásom van, mint egy kutyának. Érezném rajta...

 

Az a szemét Tsunade!

 

Egyik őrjöngésből a másikba csapva töltöttem a napot. Kiosztottam a parancsokat, és a feladatokat. Embereim örültek a hirtelen jött szabadidőnek, amit észlelve gonoszul elmosolyodtam textilmaszkom alatt. Kiadtam a parancsot egy nagyobb edzésprogramra. Nincs lazsálás.

 

Én is velük kezdtem el edzeni, hajtottam magamat és őket is mint az állatokat. A szokásosnál is jobban bírtam. Fűtött belülről az adrenalin. Doppingolt.

Minden alkalommal, amikor összerogytam volna levegőért kapkodva, csak magam elé idéztem ahogy Iruka elpirulva sugdolózik Tsunadeval, és felhördültem.

 

Ha átállítja az oldalára, megölöm!

 

Ha Iruka elfordul tőlem, mindenkit kiirtok!

 

Őrjöngtem. Mint egy sarokba szorított állat. Mint egy őrült.

Egy tiszta pillanatomban meghökkenve meredtem magam elé, azon tanakodva hogy mi a lófasz bajom van, de ez csak pár másodpercig tartott csupán, és folytattam tovább a küzdelmet.

 

Talán az elmúlt egy héten aludni is kellett volna, amit nem tettem. Képtelen voltam lehunyni a szemeimet... mert akkor rémálmok és gyötrelem köszönt volna vissza rám.

 

Csak Irukával a karjaimban vagyok képes pihenni már - tudatosult bennem.

Nem mehetek addig haza, amíg ennyire lángol bennem a harag, mert megölném Őt, és abba belepusztulnék - gondoltam.

 

Hosszú órákkal később hazasétáltam, és lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról a sok izzadtságot, mocskot, undort, utálatot, haragot, gyűlöletet...

 

Nem maradt bennem más, csak a jeges harag. Utáltam, gyűlöltem... de nem tudom hogy kit és miért...

 

Iruka... elárult engem... megszegte a szabályt ami őt is és engem is megvéd...

 

Iruka...

 

Vizes testemre húztam fel egy nadrágot, és félmeztelenül, lúdbőrözve meredtem a tükörbe. Egy szörnyeteg nézett vissza rám, textilmaszkban és véresen, pedig csupasz volt és tiszta az arcom.

 


 

 

Mintha hideg, fagyos párán, ködön keresztül láttam volna magam kívülről.

 

Kiléptem a fürdőszoba ajtón, és egyenesen a bent álló szerelmem mézbarna, rettegő szemeibe néztem.  

 

Elárultál.

 

Földre vágtam és ráültem. Nem ellenkezett, mint egy játékbaba... vagy rongybaba. Igen, az én játékom.

 

- Nyisd ki a szemed - mondtam, hangom olyan távoli volt, a fülem zúgásán keresztül alig hallottam. Könnyei csorogtak végig szép arcán, de nem nézett rám. Remegő ajkaihoz hajolva súgtam: - Ha nem az lennél aki, már halott lennél amiért megszegted a szabályaimat.

- Tudom - lehelte, de inkább csak éreztem számon ezt a szót mint hallottam.

- Tudom, hogy nem szegülhettél ellen a Hokage parancsának, ezért vállaltad el. Nem voltam melletted, hogy megvédjelek tőle. Azonban nem vagy te buta Iruka...

 

Bizony hogy nem. Én tudtam a legjobban, mennyire eszes is valójában. Megsimogattam könnyes arcát, majd megragadtam az állát. Makacsul összeszorította még mindig a szemhéjait.

Tovább folytattam.

- Kérhettél volna haladékot vagy gondolkodási időt, amíg velem nem beszélsz. Ahogy szoktuk.

 


 

 

Zúgott a fejem...

 

Csak a távolból hallottam, valami elhaló „igen”-t.

 

Még egyet is értett velem a kis ribanc!

 

- Nyisd ki a szemed! - mordultam rá, és belemarkoltam a hajába, hogy fájdalmat okozzak neki. - Nézz rám, ha hozzád beszélek!

 

Szót fogadva tekintett fel rám könnyes, rettegő szemeivel. Még jeges, kegyetlen haragomon keresztül is eljutott agyamig a látvány. Olyan elképesztően szép volt...

 

 

 

Olyan kibaszottul bántani akartam őt...!

 

 

 

 

- Tudod mi következik most? - kérdeztem tőle halkan, és rettegő sikolya édes zeneként simogatta füleimet. Élvezettel nyaltam meg lassan a kezemben lévő kunai kést... Imádtam ezt csinálni mindig is.

 

Zokogott és könyörgött, szabadulni próbált, amivel csak tovább tüzelte bennem az állatot. Lazán levágtam ruháit, és csuklójára tekerve rögzítettem karjait a feje felett.

 

Nincs sem isten, sem ember aki segíthetne rajtad - gondoltam zavarosan.

 

Hasra fordítottam.

 

Sírt és zokogott.

 

Hátára ültem, úgy szorítottam le vergődő testét.

 

Minden homályos volt körülöttem, csak a vérszomjam és a dühöm lángolt, perzselt és égetett.

 

Éreztem remegését, bőrének finom pézsmaillatát, félelmének és a kunai késnek fémes ízét a számban... whhrr... imádtam ezt mindig is.

 

Selymes bőrét végigsimítottam ujjaimmal, és szakértően tanulmányoztam a bőrét, gyilkos hidegvérrel. Hogy és hol vágjam meg, hogy ha majd összeforr, ne maradjon nyoma...

 

Kegyetlen mosollyal hajoltam kissé lejjebb hozzá.
- A szabályok azért vannak, hogy megvédjenek - kezdtem halkan. - Nem csak engem, hanem téged is. Megszegésükkel veszélybe sodorsz engem és magadat is. Ha másképpen nem vagy képes ezt megtanulni, akkor az agyadba vésem.  

 

Egy vágás.

 

Egy sikoly.

 

- Szó nélkül engedelmeskedsz, bármit kérek tőled.

 

Vágás... sikoly... vér illata... sós zamata a számban...

 

- Nem beszélhetsz rólam senkinek, csak elismerheted, hogy a szeretőm vagy, semmi több.

 

Vér és sikoly...

 

- Az engedélyem nélkül nem vállalhatsz el küldetéseket sem.

 

Csend, csak a kés szisszent halkan ahogy a bőrén végigsiklott, karmazsinvörös virágsziromszerű vércseppekkel díszítve gyönyörű, fahéjszínű bőrét.

 

- Kizárólag hozzám tartozol. Az enyém vagy.

 

Újabb vérvörös virág...

 

Kéjesen nyaltam le késemről a vérét.

 

Kis áruló ribanc. Végeznem kellene vele - gondoltam borzongva a vérszomj gyönyörűségétől.

 

Felemelte a fejét, és válla felett hátrapillantott rám.

 

Csendben csodáltam a művemet. Csodaszép könnyes arcát, reszkető ajkait, vörös csíkokkal díszített hátát.

 

Gyönyörűséges...

 

Belenéztem a szemeibe.

 

Istenem... mint egy angyal... annyira... annyira szép volt akkor...!

 

Kiesett kezemből a kés, ahogy forró szerelmem és imádatom szétáradt bennem.

 

- Iruka... - leheltem kábán, túlcsorduló érzelmekkel. - ...olyan gyönyörű vagy...

 

Istenem, imádom őt! Imádom!


- ...megőrjítesz... - leheltem, és kioldozva kezeit fordítottam a hátára. Mohón csókoltam meg, magamba szippantva ajkainak puhaságát, könnyeinek sós ízét. Végignyaltam mellkasát, hasát, és lecibáltam róla a nadrágot. Csak a távolból hallottam saját halk hangomat, ahogy csodálattal susogtam neki mennyire szép és csodálatos, miközben beléhatoltam és hörögve, nyögve basztam meg őszinte szerelemmel.

 

Iruka... Iruka...

 

 

 

 

Az orgazmus pillanatában tisztult ki a fejem.

 

 

 

 

Mit tettem...?!

 

 

 

 

Istenem, mit műveltem?!

 

 

 

 

Vele... pont vele, aki mindennél drágább nekem...?!

 

 

 

Iruka...

 

 

 

A jeges fájdalom úgy hasított bele a mellkasomba, mint egy acéltőr.

 

Csak feküdt alattam, mereven a plafont bámulva, élettelen tekintettel.

 

Félelmetesen üresek voltak a szemei... halottak.

 

Összetörtem... tönkre tettem a játékomat, aki már nem az volt számomra. Sokkal de sokkal több volt.

 

 

Az egyetlen szerelmem...

 

 

Mellkasára fektettem elnehezült, zúgó fejemet.

 

Valami forró, csiklandozó dolgot éreztem arcomon, és csodálkozva töröltem le.

 

Sírtam.

 

Életemben másodszor.

 

 

 

*

 

 

Összekaparva magamat emeltem fel ernyedt, törékeny kis testét a földről. Ágyamba fektettem végtelenül gyengéden, és mellé ülve begyógyítottam minden sebét egy medi-jutsuval.

 

Könnyeim felszáradtak, csak fejem zúgott tovább, és úgy éreztem, legszívesebben meghalnék.

 

Soha nem lesz már olyan mint régen. Soha többé - tudatosult bennem a fájó tény.

 

- Mindent elrontottam - suttogtam magam elé, remegő kezemmel selymes haját cirógatva.

 

- Igen...

 

Belém rekedt a levegő a válaszát hallva.

 

Öklömbe haraptam hogy ne ordítsak fel.

 

Ültem mellette, és lassan ringatni kezdtem magam előre-hátra... Kiürítettem a fejem, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy mekkora egy rohadt szemét fasz vagyok... de önutálatom csak nőtt és dagadt bennem.

 

Néztem ahogy fekszik. Nem láttam mást, csak a hold ezüstös fényében csillogó sötét hajtincseket, tompán fénylő bőrét, testének kontúrját.

 

Lecsillapodva feküdtem mellé, magamhoz húzva ernyedt kis testét. Máskor készségesen bújt mint egy kiscica, de most csak hevert, mint egy rongydarab.

 

Összeszorított fogakkal feküdtem mellette, és fulladoztam.

 

 

 

Az érzések sistergő katlanába zárva nyüszítettem legbelül...

 

 

 

*

 

 

 

Hajnalban felöltöztettem és hazavittem. Lefektettem az ágyába, és az ajtóból néztem vissza rá. Úgy éreztem mondanom kellene neki valamit, de képtelen voltam megszólalni.

 

Ahogy feküdt az ágyban, és üres tekintettel nézett a levegőbe...

 

 

 

 

 

Istenem...

 

 

Fáj... annyira fáj, még soha nem éreztem ekkora kínt, és ez feldühített.

 

 

 

 

Iruka...

 

 

6.

 

Csak néztem őt, hogy kínozzam magam.

 

Figyeltem a hétköznapjait, álmatlan éjszakáit, magányos perceit amelyeket a Hokage szoborcsoporton töltött néha esténként.

Minden küldetésről egyenesen hozzá siettem, de csak távolról lestem őt, észrevétlenül, miközben sóváran markolásztam a levegőt, és kínomban szinte nyüszítettem...

 

 

Teltek a hetek, képtelen voltam aludni, pihenni, a munkámra koncentrálni. Tettem a dolgomat rutinosan, de nem érdekelt már semmi sem. Lejárt a két hét büntetés amit a Hokagéra mértem, és újra dolgozott teljes bevetéssel minden emberem. Én is.

 

Újabb harcok, csaták, férfiak, nők, kurvák...

 

Próbáltam élni a régi életemet, az Iruka nélküli életet. A különbség csak annyi volt, hogy ha megbasztam valakit, Őt képzeltem magam alá, az Ő hangját hallottam füleimben, illatát éreztem az orromban, és nevét hörögve élveztem el... ha tudtam. Sokszor nem ment.

 

Nem ment, ahogy az alvás sem.

 

Már nem csak a lemészárolt, holt lelkek kínoztak álmaimban, hanem Iruka könnyes arca és fájdalmas sikolyai is.

 

De ami a legborzasztóbb volt...

 

Azok az üres szemek.

 

Iruka üres szemei.

 

 

 

Majdnem megöltem... Istenem, majdnem megöltem Őt!

 

 

 

Megfogadtam, hogy megvédem... saját magamtól.

 

Ha miattam, általam baja esne, vagy én ölném meg saját kezűleg... abba megőrülnék, belehalnék.

 

 

- Uram! Mi legyen velük? - térített magamhoz egy férfihang. Kábán pislogva emeltem fel a fejem. Észre sem vettem, hogy már nem Iruka házánál voltam, hanem besétáltam az irodámba, és már egy ideje beszélt hozzám Genma, a helyettesem.

- Mi van? - néztem rá. A kezemben tartott jelentésre mutatott, és én észbe kapva olvastam el újra. Foglyok. Felhördültem.

- Mi a picsáért ejtettek foglyokat? - dühösen dőltem hátra, jeges tekintetem az övébe fúrva.

- Nem tudom.

- Kivégezni őket.

Biccentett.

- Más: véget ért az ANBU újoncok tesztelése. Öten élték túl. Óhajt ezúttal egy tanítványt felvállalni?

Halkan felnevettem.

- Tudod hogy nem - köptem keserűen. A legutóbbinak is én vágtam el a torkát, mert nem követte a parancsaimat. Azóta nem vesződöm velük.

 

Befejeztük a megbeszélést, és kisétáltam a gyakorlótérre. Embereim javában küzdöttek egymással, de ahogy megjelentem, sokan elmenekültek. Fussatok csak...

Egyre szemetebb rohadékként, már őket sem kíméltem. Tudtam én, hogy ez a helyzet, tudtam én, de nem érdekelt. Rajtuk vezettem le jobb híján a dührohamaimat.

Mellesleg az edzések kiválóan kifárasztottak annyira, hogy utána a fáradtságtól már nem volt energiám Iruka után leskelődni, hogy kínozzam magam. De persze gyakran ez sem tartott vissza, és elvonszoltam magam hozzá, hogy egy lámpaoszlopon guggolva nézzem őt az ablakán keresztül.

 

Ilyen lehet a pokol.

 

 

***

 

 

Teltek a napok, üresen és siváran. Óráról órára, percről percre rosszabb volt.

Álmatlanságom változatlan maradt, és ha sikerült is pár órát aludnom, rémálmaim kezdtek elcsitulni, helyette Irukát láttam az ágyamban meztelenül, vagy a földön... a gyógyfürdő medencéjében, zuhany alatt, az íróasztal tetején... az ölemben ülve...

 

„Kakashi-sensei... Kakashi-sensei...”

Hallgattam nyögéseit, puha ajkait éreztem a farkamon, testemen... Hosszú, finom ujjait a hajamba bújni...

Aztán amikor felébredtem, még éreztem finom illatát, és kétségbeesetten felnyögve markoltam görcsösen a párnámba.

 

Fájt, sóvárgott minden porcikám... Iruka után.

 

Napról napra rosszabb volt. A küldetéseken már őrjöngtem, embereim pedig egyre jobban féltek tőlem. Láttam a szemükben.

 

Részletes jelentéseket követeltem róla, szigorú megfigyelés alatt tartottam, hogy amikor küldetés után visszatértem, mindent mohón elolvashassak róla. Mit csinált, hova ment, kivel beszélt, miről beszélt... mit evett aznap...

 

Az egyik jelentés igencsak érdekesnek bizonyult. Ebisu, az egyik kapitányom Iruka körül legyeskedett. Az ANBU aki kihallgatta őket, minden szót leírt.

 

„Igazságtalanság, hogy Konoha egyik legszebb ukéjét megkapta és így bánik vele... pedig te nem vagy ANBU, hogy „az” a módszer hasson rád. Nem tudta, hogy teljesen összetör téged... de mi igen. Még a helyettes is próbált beszélni vele, hogy megállítsa Tsunadevel együtt, de rá nem lehet hatni. Rá senki sem tud hatni csak te, ezért amíg minden rendben volt köztetek, nyugalmunk volt nekünk is. Aggódunk érted...”

Megremegett a kezemben a papír. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire látszott rajtam... Hogy mennyire szeretem őt. Még a harcosaim is észrevették.

 

„Már nem bírja sokáig, ezért hamarosan jelentkezni fog. Ja, és egy jó tanács: ne dühítsd fel. Te nem tudod milyen akkor...”

 

Összegyűrtem a papírt, és a galacsint a falhoz vágtam, úgy dőltem hátra a székemben, irodám fehér falát bámulva kerámia maszkomon keresztül. Dühösen vicsorgva gondolkoztam.

 

„Már nem bírja sokáig...”

 

Lepillantottam remegő kezemre, amivel a székem karfáját roppantottam össze, és rájöttem.

 

 

 

Tényleg nem bírom már tovább... - tudatosult bennem.

 

 

 

De vajon megtehetem-e, hogy újra ráerőltetem magam? Bántani fogom újból... Mi van, ha megölöm véletlenül, vagy komoly kárt teszek benne? Akkor már semmi értelme nem marad az életemnek. Így legalább tudom hogy él, hogy jól van... és már tud mosolyogni is - töprengtem némán.

 

El kellett volna felejtenem őt és tovább lépni, de képtelen voltam rá.

 

Megpróbáltam, nem ment.

 

Lassan felálltam, és öklömmel dühösen csaptam az asztalra.

 

 

Pár perccel később már egy kurva karjaiban őrjöngtem.

 

 

 

 

Iruka... Iruka... Megőrülök... nem bírom tovább... nem bírom...!

 

7.

 

Ha kardoddal keresztüldöföd ellenfeled, és végighúzod alulról felfelé a gerinc mellett, nem hal meg azonnal. Végig a szemedbe néz, amíg béltekercsei kifordulnak hasából, majd hitetlenkedve pillant le. Elvágtad az érzőidegpályákat, így nem érzi, csak látja. Leírhatatlan élmény, amikor szemükben megjelenik az értetlenség, majd a sokkoló tény felfogását jelentő pánik, miközben végignézi ahogy belei kifolynak.

 

 

 

A többség megfogja általában a kardot tartó kezemet, hogy egy tétova, gyenge mozdulattal megpróbálja kihúzni magából, aztán ahogy a felszakadt hasi aortából vérük néhány másodperc alatt elfolyik, úgy ködösül el tekintetük, és az utolsó amit látnak haláluk hajnalán, egy kerámia maszk.

 

 

 

Az enyém.

 

 

*

 

 

 

Ridegen figyeltem rövid haláltusáját újabb áldozatomnak, és lassan felemeltem kardomat. Néztem ahogy a rubintpiros vércsíkok egészen a markolatig csorogtak. Az erős holdfényben tökéletesen láttam, és színe olyan élénk volt, amilyen csak a véré lehet.

 

A holdra tekintettem, és lélekben már teljesen máshol jártam, nem a véres, hullatömegek közepén álltam. Nem.

 

Egy zöld mezőn.

 

Hevertem a puha fűben, karjaim a fejem alatt, számban egy kis fehér virág. A szárát rágcsáltam. Egy mosolygó arc került a látóterembe. Iruka hajolt fölém, és egy édes, félénk csókot kaptam a számra.

 

Szemeimet behunyva, reszketeg sóhajjal hullajtottam ki kardomat a kezemből. Földet ért egy halk puffanással, és felriadtam. Egy dühös morranással vettem újra magamhoz, megtöröltem és hüvelyébe csúsztattam, majd körülnéztem.

 

Embereim még a csata túlélőit keresték.

 

- Befejeztük uram!

- Épp ideje volt már, lusta banda. Ezért büntetőgyakorlatokat kaptok holnap - morrantam. - Indulás!

 

Figyeltem az embereimet, ahogy a missing-ninják testeit összekaparták. Konohában majd felboncolják a tetemeket, hogy tanulmányozhassák a képességeik hátterét.

 

Éjszakai szellőként suhantunk be a kapukon, az őrök csak egy oldalpillantással vettek rólunk tudomást, ahogy ez már lenni szokott. Minket nem láthat senki, nem vehet rólunk tudomást senki, és ha mégis, hát akkor úgy kell tennie, mintha nem venne észre, különben egy szép reggelen arra ébred, hogy nem ébred fel többé.

 

Egy intéssel eresztettem szabaddá harcosaimat, jómagam pedig a szokásos utam felé vettem az irányt. Semmi pénzért nem hagytam volna ki. Ha több sebből véreztem volna, vagy végkimerültségtől menni sem tudtam volna, akkor sem. Nem térhettem úgy nyugovóra, hogy nem láttam őt... hogy nem láttam Irukát. Az én Irukámat...

 

Már aludt, amikor hálószobájának ablakát kívülről kinyitottam. Hátamat a keretnek támasztva teljesen elfojtva chakrámat, mozdulatlanul ültem a párkányon. A hold sápadt fényében figyeltem alvó testének körvonalait, hallgattam szuszogását, és magamba szívtam otthonának és testének semmivel sem összehasonlítható illatát. Testem zsibongott, vérem forrón száguldott ereimben, de nem mozdultam.

 

Már az is boldoggá tett, hogy egy hónap után ilyen közel merészkedtem hozzá.

 

Megmozdult, és egy halk sóhajjal megfordította fejét a párnán. Hosszú haja arcába hullott, ajkai résnyire nyíltak...

Megremegtem, és megroppant a téglapárkány elfehéredett ujjaim alatt.

 

Gondolataim száguldoztak a fejemben, és újabb meg újabb ostoba terveket ötöltem ki magamban, hogyan közeledjek ismét felé és tegyem meg nem történtté a dolgokat.

Ha a sharinganommal kitörölném az emlékeit... áh nem. Azt nem tudná feldolgozni, és megzavarodna az elméje. Tudtam, hisz csináltam már számtalanszor.

Nem, nem akartam kárt tenni benne. Soha... soha többé.

 

Egyszerűen magam mellé kényszerítem újra és kész - döntöttem végül a helyes megoldás mellett, elvetve az elrablást és fogva tartást is. Abba összeomlana szintén. Maradt hát a bevált módszer.

 

 

 

Kidugta lábát a takaró alól, és a látványtól elmosolyodtam kerámia maszkom alatt. Olyan kis szégyenlős volt mindig... ezúttal is pizsamában aludt. Mivel tudtam mennyire fázós, ezért nesztelenül mellé léptem és visszatakartam. Sóváran néztem végig rajta. Egyik keze a feje mellett nyugodott párnáján, hosszú ujjaival fogta álmában a puha szövetet. Számtalanszor aludtunk úgy, hogy ez a kéz ugyanígy pihent mellkasomon.

 

 

 

Iruka...

 

 

 

 

Sóváran nyújtottam ki felé kezemet, hogy megérintsem, de ekkor eszembe jutott, mennyire véres vagyok. Nem érinthetem meg őt így. Nem... nem piszkolhatom be. Már épp elég mocskot zúdítottam rá saját magamból.

Lassan visszahúztam a kezem, és pecséteket formálva, halk pukkanással teleportáltam magam a házamba.

 

 

 

 

Zihálva rogytam térdre hálószobám szőnyegén.

 

 

 

 

Kétségbeesett ordításomtól megremegtek a falak...

 

 

 

***

 

 

Türelmesen vártam egész délután. Végre megérkezett, és ahogy belépett a házába, remegő kezemet ökölbe szorítva fogtam vissza magam. Még nem, még nem. Nyugalom.

 

Hagytam egy kis időt magamnak, hogy dübörgő szívem, és sóváran izzó testem lecsillapodjon, majd nesztelenül és észrevétlenül suhantam be az otthonába. ANBU egyenruhám még mindig rajtam volt. Éjszaka küldetésre kell mennem, de addig hátra volt néhány óra. Talán a kibékülésre elegendő lesz.

 

Az ajtóból figyeltem ahogy a földre ejtett egy tányért. Épp mosogatás közben zavartam meg. Remegve állt ott, ledermedve, mozdulatlanul. Elhúztam a számat maszkom alatt, és az ajtófélfának támaszkodtam, idegesen karba tett kezekkel. Lefogtam magam.

Lassan, nagyon lassan fordult felém. Mézbarna szemeiben félelem csillogott, már nyoma sem volt annak az örömnek és pirulós mosolynak, amivel régen fogadott.

 

- Szia - törtem meg a csendet, viszonylag normális hangon, pedig kiszáradt a szám.

- Szia... - válaszolta nagyon halkan, ujjai elfehéredtek a konyhapulton. Utáltam, hogy ennyire félt tőlem.

- Nem tűnsz meglepettnek.

 

Csak megrázta a fejét. Okos fiú volt mindig is. Tisztában volt most is azzal, hogy úgyis jelentkezem, pláne hogy egyik emberem is értesítette. Furcsa mód, nem bántottam Ebisut, pedig mindenki mást megöltem volna amiért beleavatkozott a magánéletembe.

 

Elmosolyodtam a maszk alatt.

- Ó igen, tudod hogy tudom. Ha rólad van szó, nincs semmi amit ne tudnék... - búgtam lágyan, és elindultam felé, közben ANBU vértezetemet kezdtem levenni. Először az alkarvédők és a kesztyűk. A konyhaasztalra hajítottam őket, és karnyújtásnyira tőle megálltam. Képtelen voltam elszakítani a szememet róla... Szívtam magamba látványát, illatát... Maszkomat egy hanyag mozdulattal a fejem tetejére tolva mosolyogtam le rá, és kardomért nyúltam. Összerezzent. Picsába.

 

- Csak leveszem - nyugtattam meg. - Tudod miért vagyok itt ugye?

 

Biccent. Elégedett mosollyal mérem végig. Idegeim pattanásig feszültek már. Alig vártam, hogy a karjaimba szoríthassam, de nem mertem letámadni.

 

- Hogyne tudnád... Akkor miért nem jössz ide és teszed a dolgodat?

 

Mohón figyeltem őt, és szívem hatalmasat dobbant amikor felém lépett végre, majd hozzám simult. Rávetettem magam puha szájára, zakatoló szívvel csókoltam meg, mélyen magamba szívva illatát, ízét, még édes nyálát is. Ahhww... őrület! Zsibongott egész testem, ágyékom pedig szabályosan belesajdult az őrült kívánalomba.

Meg akartam baszni. Nagyon.

 

Hozzá dörgölőztem, magamhoz szorítottam, nyelvemet mélyen a szájába dugtam és élveztem a pillanatot, amelyre már harminc napja és tizenegy órája vártam. Halkan a számba nyögött. Ahh anyám... Morogva markoltam seggébe, és felemeltem a fejem.

- Hiányoztam? - néztem a szemeibe mélyen, de nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Kurva életbe.
Megragadtam állát, és szemkontaktusra kényszerítettem. Tekintete hideg volt, csak félelmet sugárzott felém. Dühömben összeszorult a gyomrom is, és legszívesebben megütöttem volna. Mégsem tettem. Lenyeltem haragomat, és imádattal simogattam végig arcának minden vonását. Istenem, olyan gyönyörű volt! Álmaimban testének minden részlete kísértett, de mosolygó arca volt az, amely után a legjobban sóvárogtam. Kibontottam hosszú, selymes haját, mert ilyenkor volt a legszebb.

Mézbarna szemeit lesütve hagyta magát nekem.

- Nézz rám - súgtam, és szót fogadott.

 

Semmi. Semmi!

 

Üresek a szemei.

 

Üresek!

 

Remegtem az indulattól, pláne ahogy hátralépett, hogy eltávolodjon tőlem, de derekánál fogva rántottam vissza.

- Nézz rám - mordultam rá. - Nézz rám úgy... ahogy régen!

- Nem tudok többé már úgy nézni rád - lehelte, szemei szomorúan néztek rám. - Akkor éjjel megölted a szerelmet amit éreztem irántad... Méltatlan voltál rá.

 

Lefagytam.

 

Eltartott egy ideig, amíg tudatosult bennem, de mégsem a valós értelme számított, hanem az a szó, amit mindig hallani akartam a szájából. Szerelem... ezt mondta. Istenem! Hát szeretett engem!

 

Olyan forró öröm áradt szét bennem, amilyet még soha nem éreztem.

 

Soha... soha nem voltam még ennyire boldog!

 

Iruka... Iruka... édes Irukám... hát szeretsz... mégis szeretsz engem... pedig nem érdemlem meg azt sem hogy rám nézz... Én is.. én is imádlak... minden porcikádat, sejtedet... a földet is, amire lépsz... Iruka...  

 

Mire feleszméltem, már a hálószobájában, az ágyon voltunk, rajta feküdtem, és szüntelenül a nevét zihálva cibáltam le róla és magamról a ruhákat. Készségesen ölelt és csókolt, mohón és szenvedélyesen ahogy én őt...

Iruka... édesem, kincsem, egyetlenem...

 

Felordítottam a gyönyörűségtől, ahogy forró és szűk testében elmerülhettem végre újból. Ó igen... nincs semmi, ami megközelíthette volna ezt a csodát...

 

Csókoltuk, marcangoltuk egymást, kíméletlenül és észvesztően... Ahh!  Csak arra voltam képes, hogy a nevét nyögjem, sóhajtsam, hörögjem és ordítsam! Annyira... annyira imádtam őt abban a pillanatban!

 

- Mindegy hány szajhát, nőt és férfit dugtam meg... - hörögtem önkívületben, miközben puha nyakának finom bőrét harapdáltam. - ...csak te jártál a fejemben. Téged láttalak, hallottalak és éreztelek... könnyes, szépséges arcod, fahéjszínű bőröd, finom illatod és ízed... sikolyaid...

Szólalj meg... válaszolj... - rimánkodtam némán, de nem tette.

 

Kihúzódtam belőle, és hasra fordítottam, hogy ne lássa feldúlt arcomat.

 

Újra elmerültem benne mélyen, és erőteljes döfésekkel csaltam ki belőle gyönyörteli nyögéseket.

 

- Nem bírom tovább... - ziháltam a fülébe. - ...nélküled... Álmaimban újra és újra megdugtalak... és minden reggel arra ébredtem, hogy beleőrülök, ha nem vagy az enyém...

- Kakashi-sensei... - nyögte édes hangján, de nem tudta félbeszakítani vallomásaim áradatát. Muszáj volt tudnia, mennyire fontos nekem! Muszáj!

- Csak te jártál a fejemben folyton... mindig csak érted harcoltam, hozzád sietem és csak veled akartam lenni... és ez most sincs másképp...

- Kérlek... ne mondd ezt... - suttogta, és oldalról láttam arcán a könnyeit.

 

Neeem!

 

Hát nem érted?

 

Nem érzed....?

 

Érezd! Könyörgöm érezd!

 

Kétségbeesett, sós könnyek marták végig arcomat, hogy aztán karamella színű bőrére cseppenjenek.
- Iruka... - suttogtam elkeseredve. - ...hát nem érted?

 

- De igen... Ne folytasd kérlek... már vége.

 

 

Szavai mint éles tőr, úgy szúrták keresztül mellkasomat. Még levegőt sem voltam képes venni néhány másodpercig, majd hirtelen pokoli harag ködösíti el az agyam.
- Nem, nem lesz vége! - tört fel belőlem a vad indulat, fékezhetetlenül. - Sosincs vége...!

 

Felsikoltott, ahogy chakrám kitört a testemből, kiszabadulva a blokk alól. Nem érdekelt, csak a fájdalom és a testemben zsibongó pusztító őrült vágy... csak az számított. Elkeseredetten, könnyezve basztam meg őt.

 

Az orgazmus pillanatában ahogy felkiáltottunk, rárogytam, és gyengéden csókoltam le arcáról a sós cseppeket. Ne... ne sírj...

Mellé fekve húztam magamhoz, szorosan átölelve őt.

 

Hallgattam ahogy pihegett karjaimban, és édesen zsongó, zsibongó testem ernyedtségét élveztem. Nem volt semmi sem jobb annál, amikor Irukával együtt az orgazmus után összebújtunk.

Állát megfogva néztem mézbarna, gyönyörű szemeibe.

 

Vajon... fog még valaha úgy nézni rám? Vajon képes leszek újra elnyerni a szívét? Vagy örökké csak egyoldalú lesz ez a szerelem? - kavarogtak a fejemben gondolataim. Elkeseredve ejtettem vissza fejemet a párnára, és felsóhajtottam.

 

Ha visszapörgethetném az időt... ó ha megtehetném...

 

- Amikor a szemedbe néztem... - suttogtam, de nem bírtam közben ránézni. Az üres tekintetét képtelen voltam elviselni. - ...és felfogtam mit tettem veled... belehaltam majdnem a gondolatba, hogy többé nem fogsz már úgy nézni rám. Olyan gyengéden és kedvesen... ami mindennél többet jelentett nekem.

 

Elhúzódott tőlem, és felült, összekuporodva az ágyon. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt abban a pillanatban... olyan kis szánalmasnak, esendőnek. Összeszorult a torkom, mert ezt én tettem vele.

 

Tönkre tettem őt.

 

- Szavaiddal nem tudok mit kezdeni... - mondta édesen lágy, halk hangján, amit úgy szerettem benne. Mindenkivel kedves volt, és soha nem kiabált vagy beszélt csúnyán. Gondolataimból kemény szavai rángattak vissza a valóságba. - ...pedig néhány hónappal ezelőtt a világot jelentették volna számomra...

Mögé ülve öleltem magamhoz.

- Iruka... még nem késő - leheltem összeszorult torokkal, de felzokogott.

 
- De igen... - forgatta meg bennem a kést. - Mégis hogy képzelted...? Azok után amit tettél velem... megölted a szerelmemet...abban a pillanatban, amikor a szemembe nézve vetted elő a kést...

 

Nyögve szorítottam közelebb magamhoz sírástól rázkódó testét. Könyörgöm ne...  


- Iruka... ne csináld...

- ...hogy tehetted azt velem...? ...soha...soha többé nem foglak szeretni... soha...

 

Soha... soha... azt mondta, hogy soha többé nem fog szeretni... soha többé... soha...

 

Durván löktem hanyatt az ágyon, és dühtől őrjöngve markoltam bele feje mellett az ágyneműbe. Egész testemben remegtem... bántani akartam őt. Nagyon.

 

Mert... nem szeretett engem... pedig én meghaltam volna érte.

 

Ha nem képes többé szeretni, és úgy nézni rám, akkor máshogy fog. Inkább gyűlöljön, és ez tükröződjön a szemeiben, mint a semmi! - határoztam el magamban. - Képes vagyok kihozni ezt belőle, elvégre fél Konoha utál, beleértve az összes harcosomat is.  

 

- Ha nem vagy képes többé szeretni, akkor gyűlölni fogsz... - mondtam neki halkan, fenyegetően. Ó igen, a félelem már ott is csillogott álomszép szemeiben.

- ...mert még ez is több mint a semmi. A gyűlölet és a vágy lesz a mi kettőnk köteléke. A kötelék, amelyre szükségünk van.

 

 

 

És amely egyszer majd a vesztünket okozza.

 

 

 

 

***

 

 

Tétova ellenkezését figyelmen kívül hagyva formáltam pecséteket kezeimmel. Tiltott jutsu, de nem számított. Nekem nem. Felhelyeztem a kezünkre, és ezzel egy életre összeláncoltam magunkat.

Egyébként sem tudtam volna elviselni ha elveszítem.

 

Így ha baja esik egyikünknek, azonnal együtt halunk meg, és jutunk a túlvilágra, hogy ott is magamhoz láncoljam őt... a szerelmemet.

 

- Mit műveltél...? - hadakozott ellenem, de letepertem.

- Ne foglalkozz vele... - súgtam a szájába. - Talán majd egyszer megtudod. Remélem soha...

Még egy utolsó sóvár csók... és vonakodva másztam le róla, hogy felöltözzem és elinduljak. A konyhában hátamra csatoltam kardomat, majd visszamentem hozzá.


Lélegzetelállító látvány volt, ahogy a gyűrött ágyban, szex után hevert. Fahéjszínű bőrén ragyogtak az izzadtságcseppek, a naplementének köszönhetően, az ablakon beszűrődtek a vörös napsugarak, és mézbarna szemei úgy ragyogtak, mint két csiszolt borostyán.

 

Gyönyörű volt...

 

Mellé léptem, és hajánál fogva rántottam fel magamhoz egy perzselő, mohó csókra. Kurvára nem akartam elmenni. Vele akartam maradni...

- Majd jelentkezem...

 

Eltéptem tőle magam, és eltűntem.

 

Imádatom, szerelmem feneketlen mélységétől függetlenül, képtelen voltam lemondani róla.

 

Soha, soha nem adom fel... - határoztam el magamban. - Ő az enyém. Csak az enyém... és ha nem kapom meg a szerelmét, akkor enyém lesz a gyűlölete... a legtisztább és legvalóságosabb, legerősebb érzelem a világon. Még a szerelemnél is hevesebb.

 

 

 

Iruka... szerelmem... inkább gyűlölj...

 

 

 

...mert a közönyödbe belehalnék.

 

 

8.

 

Felemeltem jobb kezem, és begörbített ujjaim között megjelent a chidori. Jellegzetes hangját meghallva embereim hátraugrottak a csatatérről, így egyedül nézhettem szembe az akatsukival. Elégedetten dorombolva mosolyogtam bele kerámiamaszkomba. Jókedvem egyszerűen kitörölhetetlen volt belőlem.

 

- Gyerünk... - mordultam. - Nem érek rá itt baszakodni veled egész éjjel.

 

Hisztérikusan felkacagott ellenfelem, és hűvös szemeit az enyémbe fúrva hajolt kissé előre. Ezüstszínű hajtincsei arcába hullottak, arcán széles vigyorral felemelte három vörös pengéből álló kaszáját.

- Finom kis falat leszel, Jashin nagyúr elégedett lesz velem!

 

Magam elé tartva chidoris kezemet, felduzzasztottam chakrámmal a villámokat és támadásba lendültem. Könnyedén kikerülve felém suhanó fegyverét lesújtottam csupasz mellkasára, és darabokra szaggattam a testét.
Elégedetten álltam meg a földön szétszóródott maradványai felett.

- Na ebből rakd össze magad... - morogtam halkan.

- Uram! A másik arra ment!

Megperdültem, és a húsmasszát magára hagyva követtem embereimet. Hiba volt.

 

Persze a társát már nem találtuk meg, és amikor visszatértünk a darálthúshoz, már őt sem találtuk sehol. A hátrahagyott őrök halottak voltak. Elcsalt minket, és összekaparta társát a mocsok állat. Hű de dühös voltam! Arhhg...

 

- Indulás haza!

 

 

***

 

 

A hajnali pára megcsillant a faleveleken, és a szürkülő égboltra szegeztem tekintetem. Kudarcélmény ért, és én nem dühöngtem. Sőt. Feszült izgalom töltött el a gondolatra, hogy siethettem haza... Ennél már csak akkor lehettem volna boldogabb, ha Iruka szerelemmel eltelve várt volna engem.

 

Megírtam a részletes beszámolót a küldetésről, és a Tanácsnak eljuttattam.

 

Az irodámban kifújva magamat tartottam röpgyűlést kapitányaimnak. Helyettesem, Genma mellettem állt, tigris-mintás kerámia maszkjában.

 

Ha létezik Konohában hozzám hasonló szemét dög, hát akkor ő az - futott át egy röpke gondolat a fejemen, majd ismét a feladatra koncentráltam.


- Elmehettek.

 

Meghajolt mindenki, és távoztak. Genma az ajtóhoz sétált, de megtorpant. Levéve maszkját fordult felém. Nocsak...

 

- Kérdezni szeretnék valamit - mondta rekedtes hangján. Biccentettem, és ő a szájába vette szokásos dobótűjét. Alaposan meggondolva szavait belekezdett. - Irukáról lenne szó. Tudom mi történt, és nem tetszik a fejlemény.

 

Összehúztam szemöldököm a kerámiamaszkom alatt, de csendben maradtam. Jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, nem sértő szándékkal mondja. Ahhoz ő túl érzéketlen, hideg és kegyetlen. Leszarja ő a rivalizálást vagy bármi mást. Csak a feladata a fontos számára. Konoha védelme, bármi áron. Akár az én életem árán is. Hogy képes lenne-e engem megölni....? Ki tudja. Ezért a helyettesem. Épp annyira volt megszállott mint én, és nem félt a képembe mondani soha a nyers igazságot.

 

- Irukán jelenleg rajta van az összes Tanácsos szeme, a Hokage is figyelteti. Ha komoly baja esik, azt nem úszod meg Kakashi-sama. Ismerlek, tudom milyen vagy, ezért tudom, hogy Iruka veszélyben van. Ha megölöd vagy kárt teszel benne, az kihat az egész ANBU-ra, mert a Tanács nem fogja annyiban hagyni, hiszen így is folyton támadási felületet keresnek rajtunk. Ezért kérdezlek meg hát: mik a terveid vele? Ne érts félre, bár tudom, hogy nem fogsz. Meg kell állítanom téged, ha szükséges, de ezt szeretném elkerülni.

 

A következő ezredmásodpercben ő már a falhoz szegezve állt, kifejezéstelen arccal figyelve engem, nem törődve a torkának szegezett kunai késemmel. Barna szemei hidegen mélyedtek el az én jeges tekintetemben.

- Iruka az enyém - morogtam halkan. - Szeretem.

 

- Szereted? - firtatta tárgyilagos hangon, mintha egy ételről vagy egy könyvről beszéltünk volna. - Akkor miért bántod?

 

Megremegett a kés a kezemben. Belehajoltam arcába, de nem tudtam tisztességesen fenyegetően nézni rá, mert a kerámia maszk eltakarta arcomat.

 

- Miért bántanám? Ő a szeretőm...

 

- Majdnem megölted. Többször is. Megerőszakoltad. Többször is - sorolta ridegen. - Ráerőszakoltad magad, pedig ő soha nem vágyott erre. Szóval azt mondod szereted? Majd én válaszolok helyetted. Te nem vagy belé szerelmes, Kakashi-sama. Te megszállott vagy. Tönkretett a munkád, és megbomlott az elméd, ő pedig az áldozatod.

 

Elhallgatott, ahogy a kést jobban nyakához nyomtam, és a vére szivárogni kezdett.

 

Minden szava vágott, mint az acélpenge.

 

Képtelen voltam megszólalni, gondolkodni. Zihálásom hangja tompán visszhangzott maszkomban.

 

Hosszú percekig álltunk így, végül elengedtem őt és hátraléptem. A véres kést oda sem figyelve dobtam a falba, hogy tövig beléfúródott.

 

- Hagyj magamra...

 

 

***

 

 

Otthon lezuhanyoztam, és meztelenül estem bele az ágyamba. Aludtam egy keveset, de Genma szavai nem hagytak nyugodni. Igen, bántottam Irukát. Ha szeretünk valakit, nem bánunk így vele. De hogy megszállott lennék vagy őrült? Ugyan már. Szeretem őt. Halálosan. Mindennél jobban.

 

Mégis mit képzel ez a kis tűszopogatós köcsög? Igenis szeretem Irukát, még az életemnél is jobban. Hiszen ha csak meglátom, vagy megérzem az illatát, a szívem kiugrik szinte a helyéről, és egész testemben remegek utána, őérte. Ez szerelem. Őrült szerelem, de szerelem - gondoltam végig.

 

Délben felöltöztem, és megkerestem Irukát. Ebédszünet volt, ilyenkor általában kollégáival elsétáltak a rameneshez vagy az akadémián ettek. Azonnal kiszúrtam az utcán a többiek körében. Odasétáltam hozzájuk, biccentettem a chouninoknak és Irukára szegeztem fél szememet.

- Szia Iruka. Beszélhetnénk? - intettem a fejemmel finoman. Értett a szóból, szabadkozva köszönt el társaitól, és mellém lépve igazította lépteit hozzám. Tudta jól mi következik, hiszen régen mindig együtt töltöttük az ebédszünet perceit amikor Konohában voltam és nem küldetésen rohadtam. Régen... régen minden olyan szép és jó volt. V

 

Visszaemlékeztem, milyen csodálatos volt akkor... még az iskola egyik poros szertárjába is berángatott, és mint két rosszcsont kölyök, úgy viháncoltunk. Azok voltak az igazán boldog idők...

 

 

 

Lassan már egy éve annak, amikor először megláttam őt azon a holdfényes éjszakán.

 

 

 

Még hogy megszállott... feh...

 

Hiszen akkor ott, a holdfényben belenéztem világtalan szemeibe és elvesztem.

 

- Hova megyünk? - hallom lágy hangját.

- Hozzám - válaszoltam türelmesen a hülye kérdésére.

- De...de nekem most erre nincs időm... óráim lesznek...

 

Megrántottam a vállam.

 

Ki a faszomat érdekel? A Hokage úgyis tudja már rég, hogy ismét kúrlak - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.

 

Beléptünk a házamba, egyenesen a hálószobába vezettem. Becsukódott az ajtó mögöttünk, lekaptam magamról a maszkomat a fejpántommal és félrehajítottam. Halk koppanással érkezet a földre. Utána hajítottam zöld mellényemet és fekete ingemet is. Felé fordultam, kapkodó légzésében, arcpírjában gyönyörködtem. Imádtam.

 

Még hogy nem szeretem?! Baromág... - gondoltam.

 

Mellé léptem, ő pedig mereven tűrte hogy nyakába pusziljak és levegyem fejpántját. Kibontottam selymes, finom illatú haját, ujjaimmal végigszántottam tincsein. Elfojtottam egy sóhajt. Fél karomat odaadtam volna, ha...
Elűztem sötét gondolataimat, és vetkőztetni kezdtem. Ingéből lassan, élvezettel hámoztam ki gömbölyű vállait, karamellbarna bőrét megpuszilva csitítottam lüktető ágyékom. Nem akartam letámadni.

 

„Megerőszakoltad. Többször.”

 

Összerezzenve húzódott el tőlem.

- Bosszant a makacsságod... - súgtam visszafojtott haraggal.

- Mit szeretnél? - vette elő tarsolyából az alázatos szerepet. Picsába. Mielőtt megütöttem volna, inkább otthagytam és az ablakpárkányra támaszkodtam, lábaimat kinyújtóztatva.

 

Hogy mit szeretnék?

Képmutató kis ribanc. Megtörni téged. Mi mást? Azt akarom, hogy gyűlölj, ha már nem vagy képes szeretni...

 

Soha nem emeltem volna rá kezet többé, ezért más módszert választottam. ANBU vezérként a lelki terror egyik nagymestere voltam. Pontosan ismertem minden aljas húzást, ami ahhoz kell, hogy a legkeményebb harcost nyüszítő kutyává vagy éppen őrjöngő állattá formáljam.

 

Kezdjük.

 

- A munkám miatt ritkábban járok hozzád, mint szeretném, ezért kitaláltam egy megoldást a problémámra - néztem keményen a szemeibe. Figyeltem feléledő gyanakvását. - Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha ideköltöznél hozzám, és az akadémiát is otthagynád.

 

Hófehéren kezdett hátrálni. Komoran figyeltem. Reakciója bennem is megforgatta a kést rendesen, de erőt vettem magamon. Ennyire borzalmas dolog lenne velem élni?

 

- Ne kérlek! Ne tedd ezt velem... - suttogta. Arcán az érzelmek úgy suhantak keresztül, mint varjak a holdfényes éjszakai égbolton. Harag, félelem, fájdalom...

Ökölbe szorultak a kezeim.

 

- Miért? Nem lenne jó, ha te és én folyton együtt lehetnénk amikor Konohában vagyok? Holnap beszélek is a Hokagéval.

 

- Kakashi-sensei... - suttogta. Hiába nézett olyan könyörgőn rám, szilárd elhatározásomat nem tudta megváltoztatni, csak haragomat növelte.

 

- Nos, rendben. Győzz meg... ha ügyes vagy, akkor még meggondolom - morogtam, és ő rábólintott. Kár. Pedig jobb lett volna, ha hozzám költözik, mert akkor állandóan vele lehettem volna, de nekem ez is megfelelt.

 

Visszafojtott lélegzettel figyeltem ahogy levetette félig lehúzott ingét, és egy érzéki mozdulattal a földre csusszantotta.

 

Ez a régi játékunk... - ismertem fel azonnal. Sejthettem volna, hogy ezt fogja választani a megoldások közül, de nem készültem fel rá lelkileg. Álomszép testét végigsimogattam tekintetemmel, és szivacsként szívtam magamba az élményt.

 

 

 

Már hónapok óta nem játszott velem...

 

 

 

 

Karcsú ujjaival hajába túrt, és félig lehunyt szemeivel, érzéki arckifejezéssel pillantott rám.

 

A kurva életbe... ahh istenem... Ezt nem bírom ki...

 

Ujjai mellkasára siklottak, és én belemarkoltam az ablakpárkányba, hogy ne ugorjak rá. Tudta a kis dög... tudta hogy milyen hatást gyakorolt rám a teste és amit művelt...

Megbűvölve figyeltem ujjait, amelyek hasán siklottak végig, majd nadrágját gombolta ki, miközben az ágyamhoz hátrált. Visszafojtottam a vad hörgést magamba, úgy figyeltem őt, és önkéntelenül is követtem őt, mint egy megbűvölt oroszlán a sérült őzt.

 

Az ágyamon kényelmesen a fejtámlához dőlve pillantott rám ismét. Sötét smaragdként ragyogtak szemei az ablakon beszűrődő napfényben... Úristen! Olyan kibaszottul szexi volt, hogy majd eszemet vesztettem...! Csak lihegve kapaszkodtam az ágyrácsba, ujjaim erejével eldeformálva a fémet, és tágranyílt szemekkel szívtam magamba a látványt.

 
Mennyiihhh... ahh istenem.... mennyih ideje vártam már ezt... vágytam rá... akartam... mindennél jobban...

Ujjai köldöke körül játszadoztak, apró köröket rajzolgatva bársonyos bőrére, majd nadrágjába csusszantak.

 

Kész. Feladtam. Saját csapdámba estem bele, de nyakig. Tökig.

Felhördülve vetettem rá magam, magam alá teperve őt. Csókoltam, faltam ahol csak értem, remegve a vad vágytól... És ő tudta... tudta hogy mivel lehet teljesen az őrületbe kergetni... visszacsókolt és végigkarmolta a hátamat, karjaimat, mert tudta hogy imádom... ahogy nyögését is, és ahogy dörgölőzött hozzám... ahh istenem...

 

Lecibáltam róla minden ruhát, és zihálva gyönyörködöm benne.

 

 

Iruka... Iruka... Iruka...   

 

 

 

Olyan... istenem... olyan gyönyörű volt! Azok a drágakőként ragyogó barna szemek... és ez a halványbarna bőr... olyan... olyan szép... hhh...

 

Imádattal pusziltam meg kis farkát és nyaltam végig, kiváltva egy kéjes nyögést. Kéjsóvár teste nem felejtett el engem, még ha szíve hideg is volt, mint a kő. Ahogy szoptam, ő csak vergődött izzadtan alattam, álomszépen. Igen. Álomszép volt. Álom-szerűen szép. Az elmúlt hetekben álmaimban kísértett ez a látvány, de most végre itt volt a hús-vér szerelmem. Édes íze betöltötte a számat, illata megrészegített teljesen.

 

Remegő karjaimon megtámaszkodva tornáztam magam ismét fölé, és megcsókolva őt illesztettem péniszemet fenekéhez.

 

Egy könnyed mozdulattal siklott ki alólam, de elkaptam és visszarántottam.

 

Arcán és szemeiben zéró érzelem.

 

- Ne húzódj el tőlem! - nyögtem elgyengülve, de ő csak elfordította az arcát tőlem, mint egy idegentől. Elernyedt alattam, lealacsonyítóan megadva magát, ernyedten, mintha nem is élne.

- Iruka... - suttogtam rekedten, összeszorult torokkal a fájdalomtól. - ...olyan kegyetlen vagy...

 

Mellkasára simítottam arcomat, és rájöttem.

 

Itt most én sérültem a legtöbbet. Kiszolgáltattam magam neki, és ő pontosan tudta, hogyan okozza nekem a legnagyobb fájdalmat. Ez volt a büntetésem... mert megint bántani akartam őt.

Mennyire okos és számító... hideg kis dög...!

 

Olyan dühös lettem rá, hogy amikor meghallottam szavait, először fel sem fogtam, hiszen azzal küszködtem, hogy ne akarjam bántani. Megütni. Megerőszakolni. Megölni.

 

- Nem vagyok kegyetlen - mondta alig hallhatóan. - Nekem is nehéz, de akkor sem vetem alá magam akaratodnak. Maradt még bennem önbecsülés...

 

Hisztérikusan felröhögtem. Még hogy önbecsülés... Kurva jó... hahaha...

Megragadom állát, és keményen a szemeibe nézek.

 

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel bármit is elérhetsz, csak feldühítesz! - Szűrtem a fogaim között. Késő. Már kibaszottul haragudtam.

 

 

 

Ringyó.

 

 

 

 

Kivágtam őt az ágyamból, hogy csak úgy nyekkent a szőnyegen, és elé léptem. Ahogy lepillantottam rá jeges tekintetemmel, már az sem érdekelt hogy remegve, rettegve nézett fel rám. Hajába markolva bámultam bele hideg kőként csillogó, üres szemeibe és összeszorítottam számat. Durván rántottam rá fejét a farkamra.

 

Majd most megtanulod, kivel baszakodj, ki is vagy valójában, és mi a dolgod...  

 

- Szopj rendesen te kis ribanc... - dörrentem rá. Forró szájával kéjesen tette a dolgát, vajként olvadtam el benne. Őrület milyen hatással volt rám!

 

- ...ó igen.. ez az... az én Irukám... - súgtam elégedetten, és selymes haját morzsolgatva ujjaimmal élveztem a pillanatot. Az, hogy porig alázhattam, kellemesen bizsergetett. Azt hitte kikészíthet engem? Tévedett...

 

Nevét nyögve élveztem bele a szájába, és boldog forróságban olvadtak szét a csontjaim is...

 

Térdeim kis híján felmondják a szolgálatot, de sikerül talpon maradnom, úgy pillantottam le rá.

 

Sikerült.

 

Teljesen összetörtem a lelkét.

 

Hangtalanul sírva térdel előttem, vállai leestek, haja arcába hullott. Egy roncs.

 

- Miért sírsz? - tettem rá egy lapáttal. Szavaim ridegen koppantak a szobában. - Örülnöd kéne, mert sikerült meggyőznöd... Most elmehetsz.

 

Hozzá dobtam a ruháit és én is felöltöztem. Leültem az ágyamra, és egy kést forgattam mutatóujjamon, miközben öltözött figyeltem őt. Arca sápadt és könnyes volt, szemeit nem láttam, mert csak lefelé nézett. Egész lényéből sugárzott a legyőzött, megtört ember aurája.

 

Az ajtóhoz lépett.

 

- Iruka... - szóltam utána halkan. Megállt, de nem nézett rám. Kár, pedig meg akartam csodálni a művemet.

 

Mit is akartam kérdezni? Ja igen.

 

- Gyűlölsz már? - kérdeztem tőle halkan. Figyeltem a reakcióját, de csak kisétált és halkan csukta be maga után az ajtót.

„Majdnem megölted. Többször is. Megerőszakoltad. Többször is. Ráerőszakoltad magad, pedig ő soha nem vágyott erre. Szóval azt mondod szereted? Majd én válaszolok helyetted. Te nem vagy belé szerelmes, Kakashi-sama. Te megszállott vagy. Tönkretett a munkád, és megbomlott az elméd, ő pedig az áldozatod.”

- Neeeeem! - ordítottam fel, és dühödten haraptam rá alkaromra. A fájdalom, és a vérem fanyar íze csak vörös ködöt borított agyamra.

 

 

 

 

 

Én szeretem őt! Szeretem! Az életemnél is jobban! Ő az életem!

 

 

 

És bántottam.

 

 

 

Ráerőszakoltam magam.

 

 

 

 

Bántottam...

 

 

 

 

Pedig szeretem... csodálom... imádom... Mindennél és mindenkinél jobban...

 

 

 

Iruka... Iruka... Iruka... Iruka... Iruka... Iruka...

 

 

 

 

A nevét nyöszörögtem újra és újra az őrületig... már csak ezt voltam képes tenni, ahogy szemeim előtt újra és újra lejátszódott a jelent, ahogy akkor délután a raktárban a kezeibe döftem a késeiket és kiszegeztem a falra...

 

...aztán amikor sikoltott a fájdalomtól alattam, én kéjesen basztam meg őt.... és élveztem hogy fáj neki...

 

 

 

Őrjöngve tomboltam, szétvertem mindent magam körül,  amikor külön bejáratú pokoli kis mozim ahhoz az éjszakához ért... amikor darálthúst csináltam a hátából...

 

 

 

...miközben élvezettel figyeltem, hogyan huny ki szemeiből minden érzelem...

 

 

 

***

 

 

 

 

Talán órák, vagy napok telhettek el, amikor arra eszméltem, hogy erős testek nehezednek rám, kicsavarják kezemből a kést. Hangokat hallottam, de nem jutottak el a szavak hozzám. Nem érdekelt már semmi. Semmi és senki...

 

Maszkos arcok felettem, dühödt ordításom és parancsaim, hogy takarodjanak, tűnjenek innen a büdös picsába, mint ha meg se hallották volna.

 

- Bocsáss meg Kakashi-sama - hallottam, és mielőtt lerúgtam volna magamról a sok ANBU-t, egy tompa ütést éreztem a fejemen és minden elsötétült.

 

 

 

 

 

Iruka... bocsáss meg... egy szörnyeteg vagyok...

 

 

 

 

 

Egy szerelmes szörnyeteg.

 

 

 

9.

 

- Kakashi-san! Kakashi-san!

 

Az ismerős, mély női hang lassan de biztosan hatolt el a tudatomig. Agyam azonnal felpörgött, lejátszva előttem az utolsó emlékeimet. Dührohamom volt, és a saját embereim fogtak le. Genma hangja is bevillant. Bizonyára ő ütött le.

 

Felnyíltak szemeim, és konstatáltam, hogy Tsunade hajolt éppen az arcomba. Körülpillantva az is megvilágosult, hogy egy kihallgató szobában voltam, kezeim a falhoz láncolva. Bizonyára túl veszélyes voltam. Még chakra-lezáró pecséteket is raktak körém a falra.

 

 

- Mi a diagnózis? - krákogtam fekete maszkom alatt, és fáradtan figyeltem ahogy kioldja csuklómon a bilincsek zárjait. Szarkazmusom csak fanyar fintort váltott ki a Hokagéből, de végre hátralépett.

 

- Kakashi-san - morrant dühösen. - Ha tehetném, eltiltanálak attól a fiútól...

 

Komoran összehúzott szemöldökkel viszonoztam pillantását. Hosszú percekig néztünk farkasszemet, miközben elzsibbadt csuklóimat masszíroztam, hogy serkentsem a vérkeringést.

 

- Nem Iruka érdekében tenném, hanem azért, mert nélküle sokkal jobb lenne. Te is higgadtabb és megfontoltabb vagy ha ő nincs a közeledben. Régen...

 

- Elég! - hördültem fel. - Eszedbe se jusson Tsunade. Ha baja esik, nagyon feldühítesz vele.

 

- Szükségem... szükségünk van rád Kakashi. Nincs senki, aki képes lenne ilyen biztos kézzel összefogni az ANBU-kat és visszaverni a folyamatos támadásokat. Ha nem tudnál dolgozni, annak nagyon komoly következményei lennének, és ha mindez egy jelentéktelen kis chounin hibája miatt történne...

 

- Ő nem jelentéktelen!

 

- Nem, nem az - biccentett komoran. - Egyáltalán nem jelentéktelen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon is jelentékeny. Komoly problémák forrása.

 

Szörnyű gyanú ébredt bennem.

 

- Mit műveltél? - léptem felé, izmaim pattanásig feszültek az idegtől.

 

- Szedd össze magad Kakashi-san! - dörrent rám, és az ajtóhoz lépett. - Konohának nagyobb szüksége van rád, mint annak a kis chouninnak, ezt ne feledd.

 

Első döbbenetemben csak bámultam az ajtóra. Agyam felpörgött mint a búgócsiga. A Hokagénak útban van Iruka... talán már csinált is valamit!

Mennyi lehet az idő? Francba, már késő délután volt.

Elteleportáltam magam az irodámba, ahol már Genma állt.

 

- Iruka - kezdte komoran, és felkaptam a fejem. Na jó, nem verem most meg, előbb mesélje el amit megtudott.

 

- Mi van vele?

 

- Ma Ebisu volt beosztva mellé, és ő most jelentette hogy elhagyta Konohát.

 

- Mikor?

 

- Még reggel.

 

- És csak most szólt? - hördültem fel, és ingét megragadva hajoltam az arcába.

 

- Ez semmi Kakashi-sama. Azt is tanácsolta neki, hogy dél felé menjen a fű-ninják területére.

 

Megdermedtem. A fű-ninják területére? Azt egyedül nem éli túl!

 

- Mi a halál faszáért?! A biztos halálba küldte!

 

- Van egy sejtésem. A Hokage parancsára tehette. Régóta gyanítom, hogy kettős játékot játszik, most itt van rá a bizonyíték is. Mi legyen, uram? Küldjek Iruka után egy csapatot?

 

Megráztam a fejem.

 

- Nem, majd én egyedül megyek, így sokkal gyorsabban utolérem. Te addig kapd el azt a kis köcsögöt, és vedd kezelésbe.

 

Megmozdult dobótűje a szájában, és gonosz félmosollyal biccentett. Jól van. Ugyanolyan szemét módszerei vannak, mint nekem.

 

Az ajtóhoz léptem, de még utánam szólt, szavai megtorpanásra késztettek.

 

- Ne bántsd őt, Kakashi-sama. Annyira törékeny fiú... csoda hogy még él.  

 

 

***

 

 

Siettem minden erőmmel, hogy utolérjem. Mivel még életben voltam, ez bíztató volt. A pecsétünknek köszönhetően legalább ennyit tudhattam róla.

 

Nesztelenül suhantam a fák lombjai között, chakrámat a lábaimba koncentrálva. Mivel Iruka csak egy chounin, bizonyára akkora sebességre képtelen, amivel ne tudnám utolérni. Egyik ninja kutyám előttem loholt, a szagát követve, végül amikor csaholt egyet, egy mozdulattal elküldtem, és ő halk pukkanással vált köddé.

 

Egy sötét tisztásra léptem, szerencsére a hold fénye nekem segített. Tisztán láttam a három célpontot, és hidegvérrel hajítottam feléjük néhány shirukent. Azonnal összerogytak, nem számítottak a támadásomra, fel sem fogták mi történt velük, és már halottak is voltak. Remek.

 

A fatörzs tövében üldögélő kedvesem felé lépkedve, higgadtan mértem végig. Semmi komoly sérülést nem láttam rajta szerencsére.

 

Ostoba! Minek szállt szembe velük? Menekülnie kellett volna, de lehet hogy azért nem volt képes rá, mert elvette az összes erejét az előlem való menekülés.

 

Grr...

 

Menekülsz előlem? Pont előlem, aki az életét is feláldozná érted ...aki annyira szeret téged, hogy... beleőrül...?!

 

Leguggoltam vele szemben, és dühömet leplezve félrehúztam arcomból a maszkomat.

 

Most van elegem belőled kis szuka.

 

Gyönyörű szemeit elfordította tőlem, halk, mézédes hangja végigcirógatta gerincemet.

 

- Nem megyek vissza. Inkább ölj meg.

 

Felröhögtem.

 

Beszarok rögtön! Komolyan azt hiszi, hogy van beleszólása ebbe? Itt az van amit én akarok! Úgy tűnik mostanában túl sokat engedtem neked, de ezúttal ennek vége.

 

- Visszajössz velem - sziszegtem dühösen - ...és ezentúl nem leszek veled olyan kedves mint eddig. Véget értek a kedves és rózsaszín idők, Iruka...

 

Megcirógattam szép arcát.

 

Bizony-bizony... mától már nem érdekel semmi, csak az, hogy velem légy. Ha egy titkos ANBU fogdában a falhoz láncolva is, akkor sem érdekel. El akartál hagyni... engem. ENGEM!

 

- Soha! - kiáltotta meglepő hévvel, és ellökve magától kezemet, feltápászkodott. Halvány mosollyal figyeltem. Még egy mondat, és megfojtom.

 

- Inkább... - kezdte volna a süketelést, de a szavába vágtam.

 

- Inkább? Mit inkább? Megölöd magad?

 

Felálltam én is, fölé magasodva néztem szemeibe. Gyerünk, folytasd csak. Folytasd...

 

- Elég volt! - suttogta - Inkább meghalok, de nem tűröm, hogy újra megalázz és meggyötörj... Nem tudok így élni...

 

Kirobbant a bennem vibráló feszültség, és a fához kentem.

- Tedd meg... - suttogtam fenyegetően - ...tedd meg, és én követlek a halálba is!

 

Azt hiszed tőlem csak úgy megszabadulhatsz? Soha...

 

Szemei csodálkozva kerekedtek el, és mellényét szorító kezeim csuklójára kulcsolódtak tétován ujjai. Még ebbe az öntudatlan, apró érintésbe is beleremegtem...

 

Iruka...

 

- Mi? Miről beszélsz...? - dadogta. Elengedtem mellényét, és pecsétes kezéről lehúzva a kesztyűjét mutattam meg neki. - ...a pecsét...

 

Arcát tanulmányozva figyeltem reakcióját, testem remegett a visszafogott indulatoktól. Könnybe lábadt szemekkel tekintett fel rám.

 

- Mit műveltél? - lehelte halkan, és én komoran magyaráztam el neki, hogy ő is megértse.

 

- Ez egy kapocs. A mi kötelékünk.

 

Továbbra is a kezét fogva húztam magamhoz, és ahogy meleg teste az enyémhez simult, finom jázminillata orromba kúszott, mélyen magamba szívtam. Elkábulva simítottam arcomat az övéhez, könnyeit szétkenve.

 

- Ha egyikünk meghal... a másik azonnal követi - suttogtam behunyt szemekkel a fülébe, haragom pedig úgy kezdett elcsitulni, mint a víz, melynek felszíne a csobbanás után lassan kisimul.

 

Remegve simítottam kezemet derekára, kibontottam a fejpántját, és haját... reszketeg sóhajjal fúrtam arcomat puha hajába.

 

Imádlak... imádlak...

 

- Megmondtam: nem menekülhetsz előlem. Bárhová követlek, akár a halálba is...

 

Kezeit mellkasomnak feszítette, de nem tolt el, csak erőtlenül nyöszörgött.

 

- Eressz el... te... őrült vagy!

 

Milyen találó... hehehe... Fel is nevettem, de cseppet sem jókedvemben.

 

- Igen... őrült vagyok! Őrülten szeretlek... - válaszoltam, mélyen a szemeibe nézve. Hát elmondtam neki... végre kimondtam, mennyire szeretem...

 

- Miért mondod ezt? Nem igaz...

 

Fájdalom szúrt a mellkasomba, mert nem ezt vártam tőle. De hát mit is várhatnék az után a sok borzalom után, amit vele műveltem?! Természetes, hogy nem hitte el.

 

- Hazudtam én neked valaha?

 

Mosolyogva simítottam meg arcát, imádott kis hegét az orrán, puha ajkainak finom ívét. Olyan álomszép volt... még könnyes szemekkel is. Mindenhogyan.

 

Emlékképek árasztottak el. Iruka az ágyban, az asztalon, a könyvtár padlóján... az erdőben a füvön...

 

- Te nem szeretsz engem - szűrődött keresztül a fülzúgásomon a hangja, és felkaptam a fejem. Mi van?! - Birtokolni, uralkodni akarsz rajtam csupán...

 

- NEM! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

 

 

 

Miért kételkedik bennem? Miért? Ez őrület! Hiszen imádom! Imádom! Miért akarnám birtokolni vagy bármi más, amikor mindig is az enyém volt? Hát nem érti? Nem érzi? Mennyire fontos nekem? Nélküle értelmetlen az egész világ...

 

 

 

 

Fuldokolva szorítottam magamhoz, szinte magamba préseltem, hogy teljesen eggyé olvadhassunk, minden porcikánk és sejtünk.

 

 

 

Én szeretem... szeretem, és ő nem hiszi el nekem... ez... ez borzalmas... BORZALMAS!

 

 

 

Még hogy birtokolni, uralni...?

 

- Nem igaz! - fúrtam könnyes arcomat a hajába. - Miért akarnám? Hiszen az enyém vagy... - suttogtam. - Minden porcikád, hajszálad az enyém... csak az enyém... az enyém... senkié csak az enyém... az erdőben... amikor először megláttalak... akkor is már... az enyém voltál... az enyém...

 

- Miért mondod... - motyogtam halkan. - ...miért mondod ezt... amióta csak először megláttalak... ahh istenem... és a Hokage majdnem megölt téged... a késeket a kezedben... rémálmaimban... szeretlek... a szertárban is... hogy mennyire imádlak... érezted ugye... és... Gai... elraboltak... de nem tudtak elvenni tőlem... soha... soha nem hagynám... soha... kicsim... a csecsemők sírása... a sok véres testrész... rengeteg halott... érted tettem... szeretlek... szeretlek...

 


Préseltem magamhoz, szemeim előtt csak villogtak a képek. Ahogy szeretettel mosolygott rám...

 

 

 

...aztán a véres kés a kezemben...

 

 

 

...iruka a földön, halott sápadtan...

 

 

 

...belei kifolyva a hasán...

 

 

 

...egy síró csecsemő...

 

 

 

...Genma nevetése... 

 

 

Zokogva kapaszkodtam bele.

 

- Ne hagyj el... szeretlek... hidd el... szeretlek... én... ne... ne menj el...

 

- Cssss... - ölelt magához gyengéden. - Itt vagyok... semmi baj...

 

Zihálva fúrtam arcomat puha nyakába, nyálamat és könnyeimet szétkenve bőrén.

 

Csitítgatásának hatására rémképeim elhomályosultak... lassan csillapodott a testemet rázó sírás.

 

Forrón izzott a bőröm, torkomban pedig a hideg gombóc kezdett összezsugorodni.

 

 

 

 

Sokáig térdeltünk a földön, ő engem ölelt és simogatott... ahogyan már nagyon régen nem.

 

 

 

 

 

Szívem hevesen dübörgött füleimben, úgy döntöttem hanyatt őt a puha fűben, végtelenül óvatosan. Félő volt, hogy egy helytelen mozdulat, és megszűnik a varázslat...

 

Remegve, tétován simítottam végig az oldalát. Nem ellenkezett...

 

Apró, sóvár puszikkal borítottam nyakát, arcát, puha ajkait, majd tétován kicsomagoltam chounin mellényéből. Ingét széthúzva simítottam meg reszkető ujjakkal bársonyos bőrét, és ő halkan felsóhajtva bújtatta karcsú ujjait hajamba. Arcát figyeltem, és szyvem hevesebb és vadabb dübörgésbe kezdett... Élvezte az érintéseimet... istenem...

 

- Iruka... - suttogtam forró szerelemmel. Szemei felnyíltak, a hold tükröződött bennük... gyönyörű volt az arcán az a mosoly. Úgy nézett rám... úgy...

 

Arcomat megcirógatta, és én beleborzongtam a boldogságba.

 

Iruka keze...

 

Iruka érintése...

 

- Itt vagyok... - mondta akkor, és a boldogság meleg nektárja áradt szét bennem, édes remegés költözött testembe, úgy csókoltam meg őt.

 

Puha ajkainak édes ízét, nyelvének finom cirógatását kéjsóvár, lázas szenvedéllyel szívtam magamba...

 

Édes kis szerelmem...

 

Soha ilyen óvatos és gyengéd nem voltam még, mint akkor.

 

Finom kezeinek gyengédségével simogatta le rólam a ruhákat, és én utánoztam őt.

- Taníts engem... mutasd meg, hogy szeresselek... - leheltem, talán nem is hallotta. Minden porcikám, sejtem figyelt rá, és az aprócska, véletlenszerű érintéseibe is beleremegtem.

 

Ezúttal ő irányított... tanított... és amikor hasra fordulva, kéjes sóhajjal fogadott magába engem, könnybe lábadtak a szemeim.

 

Csak az ő nevét voltam képes suttogni, miközben óvatosan elmerültem benne újra és újra... csókoltam puha, mézédes ajkait... és gyönyörködtem benne. A holdfényben ezüstösen derengő bőrében, csillogó verejtékcseppjeitől szinte szikrázott az egész lénye...

 

Sötét hajába túrtam finoman, és félresöpörve tapasztottam számat nyakára, száguldó pulzusát kitapintva nyelvemmel...

 

- Iruka... Iruka... - suttogtam, és ő felkiáltott a gyönyör pillanatában, magával rántva engem is...

 

 

 

 

 

Iruka... annyira szeretlek...

 

 

 

 

 

 

 

Lassan csitult a bennünk lángoló tűz, és én szerelmemre óvatosan, csak félig ránehezedve élveztem a pillanatot. Meleg bőrét, testét alattam, illatát orromban...

- Velem maradsz? - kérdeztem, halkan, könyörögve.

 

- Veled maradok...

 

Hangja halk volt, szavai pedig lágyak és simogatóak.

 

 

 

 

Édes egyetlen szerelmem...

 

 

 

 

Soha... soha többé nem hagyhatsz el. Soha többé... mindened az enyém, és mindenem a tiéd.

 

 

 

 

A túlvilágon is.

 

 

 

 

Soha többé nem engedlek el.

 

 

 

 

 

 

A hajnali napsugarak végigcirógatták a fák lombkoronáit, és a karjaimban pihenő szerelmem smaragdszínű szemeiben felragyogva aranyozták be kettőnk új életét...

 

 

 

 

 

Mert új élet vár ránk, igen. Iruka végre teljesen hozzám tartozik. Szeret engem... látom a szemeiben, a mosolyán, és érzem az érintéseiben.

 

 

 

 

Talán egyszer... majd hallhatom a szájából is...

 

 

 

 

Türelmesen fogom várni, még ha az a pillanat csak halálunk percében fog eljönni, akkor is.

 

 

 

 

Ha kiérdemlem. Ha képes leszek megváltozni...

 

 

 

 

 

 

 

Badarság.

 

 

 

 

 

Ha képes lesz elfogadni engem így... mert máshogyan képtelen vagyok őt szeretni... csak így.

 

 

 

 

 

Csak így.

 

 

 

 

 

És ha ez azt jelenti, hogy újra meggyűlöl...

 

 

 

 

 

Akkor együtt halunk meg. Akár már ma.

 

 

 

 

Még a gondolat is őrjítő...

 

 

 

 

Iruka... édes, egyetlen szerelmem.

 

 

 

 

 

Őrülten szeretlek...

 

 

 

 

Őrülten...

 

 

 

 

 

- Őrülten szeretlek... - suttogtam könnyes szemekkel... s a napsugarak megcsillantak kunai késemen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VÉGE