baktimi

Szárnyak

Ez egy Anita Blake (Laurell K. Hamilton) fanfiction.
A kis vérhattyú, Don és Asher a szőke vámpírdémon története...
Yaoi.

~***~

- Miért, mit szeretnél hallani?
- Hogy van valaki, akinek az életében én vagyok a nap és a csillagok, Anita. Jean-Calude-nak te vagy a mindenség központja, a te életedben ez egyre inkább Nathaniel és Micah. Én senkinek sem vagyok a szívszerelme, a drága csillaga, és ebbe belepusztulok - egy pillanatra lehunyta a szemét, és harsogva kikacagta önmagát. De ahogy megint felnézett, könnyek csillogtak a jeges kékségben. - Milyen ostoba gyerekesség, igaz? Milyen végtelenül önző vagyok!
- És nem az a fontos, hogy férfi vagy nő az illető, ugye? Az a baj a férfiakkal.akiket választasz, hogy egyikükben sem ébredhet irántad olyasmi, amire te szívedből vágysz.
- Azt akarom, hogy valaki szeressen, Anita! Úgy szeressen, ahogy régen szerettek!
...
- Nekem azt hiszem mindegy lenne. Nekem a szerelem számít, nem a csomagolás. Én férfivel is és nővel is ugyanolyan boldog tudnék lenni, ha az a megfelelő személy. "


/Asher és Anita párbeszéde ~ Laurell K. Hamilton - Haláltánc ~ 554.oldal/

 

 

 


1.
 

Bekopogok a nagy vasajtón, és a fémes döndülés hosszan visszhangzik. Idegesen nyelve várom a reakciót.

Utáltam mindig is idejönni, kizárólag csak Anita kedvéért vagyok rá hajlandó most is. Tudja jól, ezért általában ha találkozunk, a munkahelyi irodájába vagy egy semleges helyre hív, de ezúttal a Kárhozottak Cirkusza... a fenébe is. Talán most járok itt harmadszor, de bárhol máshol szívesebben tartózkodnék.

Megnyikordul a vasajtón lévő kisablak zárja, és egy idegen, marcona arc tölti be a kis nyílást.

- Mi van? - Mély, morgó hangjától megborzongok. Egy likantróp, ereje csipkézi érzékeny bőrömet, amitől tudatosul bennem, hogy nem elég stabil a pajzsom. Felerősítem hát, és nagy levegőt veszek.

 

- Donovan Reece vagyok, a hattyúk királya. Anita Blake hívott.

 

A sötétbarna szemek gyanakvóan összeszűkülnek, majd becsukódik az ablak, zárak kattannak. Egy... kettő... három... négy... és végre nyílik a bejárat.

- Graham vagyok - biccent felém. - Elvezetlek hozzá.

Aha, már emlékszem rá. Az egyik vérfarkas, aki Anita személyes testőrségének a tagja. Nagydarab, durva modorú alak.

- Köszönöm.

Idegesen követem, és minden érzékemet betölti a cirkusz épületének falaiból áradó mágia nehéz, fémes illata. Utálom a bezártságot, a szűk helyeket. Amit ennél is jobban utálok, hogy ha mindez még sok-sok ragadozó típusú likantróppal is párosul.

 

Egy hosszú folyosón kísér végig, és továbbiakon. Képtelenség kiigazodni ezen a labirintuson. Bizonyára ez is a város urának védelmét szolgálja.

Utunk során elhaladunk néhány alakváltó mellett, és lesütött szemekkel szedem gyorsabban a lábaimat. Jól tudom, hogy éhesen méregetnek. Minden ragadozó likantrópból ezt a reakciót váltom ki, ezért nem követem az alakváltó királyok hagyományait, és nem hozok magammal kísérőt. Fajtám egyetlen férfija vagyok, és nehezen viselem ha finom falatként méregetnek. Egy hattyú-nőstény sokkal nehezebben bírná, és ennek nem tenném ki egy alattvalómat sem.

 

Tágasabb, díszesebb folyosókra kanyarodunk végre, és egy mívesen cirádázott, fehér ajtóhoz vezet. Figyelem ahogy bekopog, és idegesen simítom végig rövid, ezüstszőke pihehajamat. Remélem semmi komoly, mert nem öltöztem ünnepi viseletbe, pedig tudom hogy a város ura nagyon kényes az ilyesmire. Halványkék ingem, és elegáns krémszín nadrágom talán elég lesz.

 

Belépek az ajtón, és udvarias fejhajtással üdvözlöm a bent lévőket. Jean-Claude, a város ura elegáns biccentéssel, és formális köszöntéssel üdvözöl. Anita azonnal hozzám siet mosolyogva, és megölel. Nagyon hálás nekem, amióta megmentettem az ő életét, és a város uráét is... Vagyis amióta szeretkeztem vele. Nem kell tudnia, hogy ő volt nekem az első, és azt sem, mennyire kellemetlen volt számomra, hogy aktus közben kis híján felfalt. Zsákmányállat létem az őbenne nyugvó likantrópot is felizgatta, ahogy a szinte egyszerre felém forduló többi alakváltóban is. Éhesen méregetnek, szinte mind, kivéve a másik két királyt. Micah, a leopárdok királya és Richard a farkasoké, kifejezéstelen tekintettel figyelnek.

- Köszönöm, hogy eljöttél Donovan - mosolyog rám kedvesen Anita. Alig fél fejjel vagyok csak magasabb nála, így kényelmesen tudunk beszélgetni.

- Tudod, hogy tőlem bármit kérhetsz - válaszolom kedves mosollyal. - Nincs semmi, amit ne adnék meg neked.

Így van. Életem végéig lekötelezettje vagyok, amiért alattvalóim életét megmentette, és az enyémet is. Neki köszönhető, hogy létrejött a likantróp társadalomban az Alakváltók Szövetsége, és én is a tagjává váltam, ezzel biztosítva népem nyugalmát a ragadozó alakváltóktól.

Néhány hosszú másodpercen át gyönyörködik arcomban, álmodozó kis mosollyal, ami igazán bájossá teszi őt. Örülök, hogy fogékony a szépségemre, ahogy a legtöbb nő. (...és sajnos férfi is...)

Elmerül a szememben. Megcirógatom a derekát, és feleszmél.

- Gyere, foglalj helyet közöttünk - vezet a nagy kanapéhoz, és Micah karjaiba veti magát. Biccentek, és egy szóló fotelt választok inkább. Szegény Anitának fogalma sincs, milyen hatással vagyok még leopárdjaira is. Gyanítom, szívesen szétcincálnának. Még a lábainál, a földön üldögélő szubhím is éhesen méreget ametisztszínű szemeivel.

 

Jean-Cloude felé fordulok inkább.

- Minek köszönhetem a megtisztelő invitálást?

Mielőtt megszólalhatna, hirtelen kivágódik az ajtó.

Kissé rojtos idegeimnek hála összerezzenve fordulok az érkező felé, és a lélegzetem is belém reked...

 

Besuhan könnyű, kecses léptekkel egy vámpír. Életemben nem láttam még soha ilyen szép férfit...

 

Hosszú, aranyszőke haja lágy hullámokban omlik vállaira, szemei hihetetlenül kékek, szinte szikráznak a gyertyák fényében.
- Mi a baj? - vág közbe hirtelen Anita, mielőtt az égi jelenség szája kinyílna.

 

Próbálok magamhoz térni, de annyira a hatása alá vont ez a jelenség... hihetetlen...

Ő csak kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de hirtelen felém fordul az arca, és becsukja. Egyenesen a szemembe néz...

 

Szívem lüktet mellkasomban, bőröm felforrósodik, és tudom hogy óriási hibát követtem el. Vannak vámpírok, akiknek tekintete még rám is tud hatni, és azt hiszem ő is közéjük tartozik.

Mégsem vagyok képes másra koncentrálni... csak egy szó zsong a fejemben:

 
...gyönyörű...
 

Arcának jobb felét eltakarják hajtincsei, de így is látom ahogy elmosolyodik. Elpirulva kapom el a tekintetem róla, és a földre szegezem. Ez a néhány tizedmásodpercig tartó apró jelenet remélem senkinek sem tűnt fel...

Még soha nem fogott meg ennyire egy férfi külseje sem, hiszen heteroszexuális vagyok.

 

- Asher? - kúszik Jean-Claude mézédes orgánuma a fülembe. Ó, szóval ő az. Hallottam pletykákat... állítólag ő a város urának másik szerelme, Anita után. Nos, ahogy elnézem, akár hitelt is adhatok ennek a pletykának, mert ilyen szép férfinak nem hinném hogy ellen lehet állni.

- A sakáljaim zúgolódnak Jean-Claude - szólal meg ő. Mélyebb a hangja, mint urának, de ugyanolyan simogató. Szinte érzem a bőrömön, és gerincemen végigkúszik a bizsergés. Vámpírbűbáj. Oh a fenébe! Hiszen likantróp király vagyok, hogy felejtkezhettem el a pajzsomról?! Hatalmas döndüléssel csusszan a helyére, és mintha üvegbúra borult volna rám. Már nem érzékelem a zsibbasztó erőket, és a bőröm sem sajog a likantrópok energiájának csipkedésétől.

 

Az aranyhajú jelenség csípőre teszi kezét, ami csak hangsúlyozza magas, karcsú és mégis izmos alakján feszülő barokk korabeli ruházatát, a csipkés, fodros ingujjal, és a sötétkék bársonykabáttal, amelyeken az aranyhímzés megcsillan minden mozdulatára. Elegáns, finom és mégis letaglózóan férfias a kisugárzása.

- Sajnálom mon ami, de ez a lépés átmenetileg szükséges volt. Nárcisszusz megszegte a likantróp szövetség szabályait. Micah, a szövetség elnöke döntött így, a többi királlyal együtt.

 

Komolyan figyelem a párbeszédet. Igen, tegnap délután tartottuk a különleges ülést. Nárcisszusz, a sakálok királya engedély nélkül behatolt a patkányok és az oroszlánok területére is, ráadásul piszkos ügyletek is kiderültek róla. Állítólag elraboltak a farkasok közül néhány fiatal fiút, hogy az üzletet fellendítsék.

 

Asher arcán, már amennyire látom az előrehulló hajtincsektől, düh suhan keresztül, de aztán el is tűnik, kisimul, mint a víztükörről a vízcsepp okozta hullámok. Nem sok vámpírral találkoztam eddigi életem során, de eddig nem láttam érzelmeket rajtuk. Különös volt most ennek így szemtanújává válni.

- Anita - fordul el Jean-Claude-tól.

- Sajnálom Asher... nekem ebbe nincs beleszólásom, és ha lenne sem segítenék. Nárcisszusznak gondolkodnia kellett volna, mielőtt ostobaságokat művel. Egyébként is. A te hívóállatod a sakál. Miért nem tartod jobban rajtuk a szemed? Előtted nem titkolózhatnak, és akkor ez mind nem történt volna meg.

- Igazad van - legyint bájos eleganciával. - Csak kellemetlen nekem, hogy sakáljaim most tétlenek maradnak, amíg a klubjuk zárva van.

Jean-Claude int neki, és ő mellé ül a kanapéra, majd urának tekintetét követve felém fordul ő is, látható arcfelén szemöldöke kérdőn emelkedik fel.

- Ő ki?

Mielőtt megszólalnék, hogy bemutatkozzam, Anita vág közbe.

- Donovan Reece, a hattyúk királya. Meséltem neked róla, ő mentette meg az életünket.

- Oh... - jön az elegáns, halk válasz. Zavarba ejtő tekintete elől lesütöm a szemem, és imádkozom azért, hogy ne vegye észre senki, hogy elpirultam. Sajnos porcelánfehér bőrömön a leghalványabb elpirulás is látszik...

- Ő itt Asher, jóbarátunk és Jean-Cloude legrégebbi barátja, helyettese - mutatja be nekem Anita.
- Nagyon örvendek - biccentek neki, kerülve mágikusan parázsló tekintetét, félve annak bűverejétől.

- Ó én is... - válaszolja, hangja még pajzsomon is áthatol, és minden idegpályámat végigbizsergeti. - ...nem is sejted mennyire...

Jean-Claude szólal meg ismét.

- Nos, Donovan... végre kifejteném, miért hívtunk ide. - Ráemelem a tekintetem, sötétkék szemeiben barátságos fény van. - A múltkori segítségedről lenne szó. Hatalmas energiát tudtál nekünk biztosítani, aminek az életünket köszönhetjük. Ez tény. Jelenleg egy erős vámpírhorda vert tanyát a városban. Múlt éjjel érkeztek, és kihívtak bennünket.

 

Kezdem sejteni mit akar kérni, és nem tetszik a dolog. Összehúzom ezüstszőke szemöldököm, de nem reagálok másképp, csak figyelmesen hallgatom tovább.

- Fenn áll a lehetőség malheuresement, hogy ismét szükségünk lesz az államban tartózkodó összes hattyú erejére.

Hátradőlök fotelomban, és behunyom szürke szemeimet. - Ha gondterhelt vagyok, vagy bármi más érzelem felhőzi be jókedvemet, akkor eltűnik az égkék szín. - Komoly kérés. Ezek szerint ismét táplálnom kell Anita ardeur-jét, ami veszélyes. Könnyen függővé válhatok, hiszen eddig csak egy alkalommal történt, de napokig szenvedtem, amíg megtisztítottam testem az idegen erőtől.

Azonban... nem tagadhatok meg semmit. Lekötelezettjük vagyok. Felpillantok a sötétkék szemekbe.

- Népem és én készen állunk segíteni nektek bármiben. - Elégedett mosollyal biccent.

- Hálásak vagyunk neked, és nem maradunk adósod, kedves Donovan.

Megrázom a fejem.

- Nem, semmivel sem tartoztok. Lekötelezettetek vagyok, nem tagadok meg semmit tőletek, bármit kérhettek, ezt már elmondtam egyszer, és ha szükséges, megismétlem bármikor. Mit kell tennem?

- Egyenlőre csak maradj nálunk, légy a vendégünk mon ami, és ha szükségünk van rád, érted küldetek. Elszállásolunk egy vendégszobában. Ha támadás érne minket, jó ha a közelben vagy.

Biccentek.

Halk dorombolást hallok, és oldalra pillantok. Az ametisztszemű, hosszú hajú fiú, aki eddig Anita lábánál ült, már szorosan az én lábamhoz simul, és vágyakozva néz engem. Szemembe fúrva éhes tekintetét, a dorombolást egy pillanatra sem szüneteltetve nyalja meg lassan, élvezettel a karfán nyugvó kézfejemet. Izgatja az illatom... Ahogy minden ragadozó likantrópot.

- Nathaniel! - szól rá halkam Micah, hangja rideg és parancsoló. A fiú meghunyászkodva húzódik el, és én sápadtan pillantok fel Jean-Claude-ra. Most tudatosul bennem, hogy itt kell maradnom napokig egy alakváltóktól hemzsegő épületben. Ó a fenébe is... hiszen néha még Anita sem képes visszafogni magát, hogy ne akarjon belém harapni!

- Donovan... - Jean-Claude tekintetében a megértés jeleit látom, ami megnyugtat kissé. - Itt tartózkodásod alatt természetesen gondoskodunk a biztonságodról. Két őr...

- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak - emelem fel a kezem. - ...de alakváltó őröket nem adhatsz mellém. A legmegbízhatóbbakat sem.

Biccent.

- Természetesen. Én is így gondoltam. - Int a kezével, és egy alacsony, köpcösnek tűnő de nagyon izmos vámpír lép előre a fal mellől. - Ő itt Byron. Ma ő vigyáz rád.

- És nappal? - firtatom, pedig nem akarok udvariatlan lenni. Azonban jól tudom, hogy a vámpírok nappal alszanak, és a likantrópok akkor is nagyon aktívak.

- Van néhány mestervámpírom, akik nappal is ébren tudnak maradni.

- Én elvállalom - szól közbe Asher mosolyogva. Szemfogai megcsillannak. Nagyot nyelve pirulok el tekintetétől, és elkapom róla szemeimet. Nem tudom, miért zavar ez a pillantás... nem tudom...

 
 
***
 

Elintézek néhány telefont, többek között az egyetemet is értesítem. Végzős hallgatóként néhány nap kimaradás nem olyan nagy probléma, szerencsére nincs vizsgaidőszak. A vizsgáimat nehezebb lenne lemondani.

Byron nagyon kedves és segítőkész. Megmutatja a szobámat is, és a rám fújó, morgó, hörgő likantrópokat elűzi mellőlünk a folyosóról.

- Komolyan nem értem, miért vagy rájuk ilyen hatással... - méltatlankodik. - Habár be kell vallanom, én is megkívántam a véredet az első pillanatban ahogy megláttalak.

Halvány mosollyal pillantok rá, miközben tartom vele a lépést. A szállásom felé vezet.

- Zsákmányállat vagyok - vonom meg alig észrevehetően a vállam. Felvont szemöldökkel fordítja felém az arcát.

- Zsákmányállat?

- Igen. Hattyú vagyok. Rendkívül ritka és egyedülálló likantrópia a miénk. Nem a sötét mágiából eredünk, és nem vadászatból tartjuk fenn testünket. Ránk nem hat sem a holdtölte, sem a mágia. Vámpír hívóállatai sem lehetünk.

- Oh... de furcsa... És akkor hogyan szaporodtok?

- Genetikai úton öröklődik a képességünk. Emberekkel szaporodunk, mert génjeinkre nincs hatással az övék. Van, hogy generációkon át nem jelenik meg egy családban a hattyú, és aztán hirtelen felüti a fejét. Kamaszkorunkban történik az első átváltozás.

Türelmesen válaszolgatok a kérdéseire, mert látom hogy őszintén érdekli. Elmesélem neki, hogy én vagyok fajom egyetlen hímje, és amíg meg nem halok, nem is lesz másik.
- Akkor baromi kevesen kéne lennetek, pedig állítólag szerte az államokban sokan vagytok.

Megrázom a fejem, ahogy megtorpanunk egy ajtó előtt.

- Összesen annyian vagyunk szétszóródva, mint például St. Louisban a farkas horda. Persze ha az összes államot figyelembe vesszük, ez borzalmasan kevés, azonban mindnek én vagyok a királya, ami komoly erőt jelent.

Belépünk a szobámba. Nocsak, igazán elegáns a berendezés. Minden antik és barokk stílusú, de nem csicsás. A baldachinos ágy uralja a helyiséget, amely szinte háromszor akkora mint egy normális franciaágy. Bele sem merek gondolni, mihez is van szükségük a vámpíroknak ekkorára...

- Gondolom végig velem kell maradnod - pillantok Byron-ra kérdően. - Mármint hajnalig.

- Aha - dobja le magát kényelmesen a kanapéra. Elmosolyodik, és szemfogai előbújnak ajkai mögül. Képtelen vagyok elszakítani róla a szemem... észreveszi. - Ne aggódj Don, ma már kajáltam.

Zavartan fordítom el tőle a fejem, és halk nevetését hallva elszégyellem magam.

- Bocsáss meg... - motyogom.

- Semmi baj. Inkább azt áruld el, hogy te kérsz-e valamit enni vagy inni. A hattyúk mit esznek? Mikor fogsz átváltozni, ilyenek...

Elmosolyodom a kérdésen.

- Köszönöm, nem vagyok éhes. Egyébként normál ételt veszünk magunkhoz, még hattyú formában is, alakváltás pedig akkor történik, amikor akarom, illetve ha komoly trauma ér. Van, hogy évekig nem is történik meg.

- Nem semmi - mosolyog rám kedvesen. Elnyomok egy ásítást.

- Megbocsátasz, ha alszom egyet? Én az emberi bioritmus szerint élek, és már nagyon későre jár.
- Persze, én elleszek itt.

 

Percekkel később már frissen zuhanyozva, egy kényelmes szaténpizsamában (amit a szekrényben találtam) durmolok a teniszpályányi ágyon.

 
***
 

Ébredéskor ugyanaz a sötét félhomály fogad, mint amikor elaludtam. Vakon kitapogatom az éjjeliszekrényen lévő karórámat. Reggel kilenc óra.
Sóhajtva túrok ujjaimmal ezüst-szőke, tollpihékből álló hajamba, és felülök. Byron sehol, és Asher még nincs itt. Talán elfelejtkezett rólam? Vagy...

Felfrissítem magam a fürdőben, vadiúj kölcsönfogkefémmel elgondolkozva sikálom fogaimat. Az is kérdéses, hogy ki merjek-e lépni egyáltalán a szobámból kíséret nélkül. De ha valóban elfelejtkeztek rólam, akkor kénytelen leszek. Itt bevárni a likantrópokat olyan, mintha tálcán kínálnám magam. Ráadásul éhes is vagyok. Megkordul a hasam is. Jhaj...

Kinyitom az ajtómat, és a folyosóra kikukkantok. Sehol senki. Oké, eddig rendben.

Jobb híján az lenne a leghelyesebb, ha megkeresném Anitát. Nagyjából tudom is, hogy merre van a szállása.

 

Természetesen az egyik folyosón szembetalálkozom pár likantróppal. Egyik sem tűnik kezdőnek, így nem is veszélyesek rám. Remélhetőleg. Megtudakolom tőlük, hol van Anita szobája. Elmagyarázzák, és az adott irányba folytatom tovább az utamat, megkönnyebbült sóhajjal.

 

Ekkor megérzem. Végigmarja érzékeny bőrömet az erő, és a jobboldali folyosó kereszteződéséhez érve már látom is a félig átváltozott vérsakált, ahogy felém lohol. Vicsorogva, acsarogva. Fenébe!

A levegőbe emelkedik, gyönyörű ívben vetődve rám. Ahogy elnézem, ő még egy kezdő, nemrég eshetett át az első alakváltáson, azért nem tud uralkodni ösztönein.

Likantrópként, erős vagyok. Erősebb mint egy ember, bár korántsem annyira mint egy vérfarkas, de ellene talán elég lesz.

Még a levegőben markolom meg marjánál, mint egy kutyát, és teljes erőmből vágom a falhoz. Ahogy becsapódik, a vakolatot és némi téglatörmeléket is lever. Felvonyítva esik a földre, és megrázza busa fejét.

Kihasználva kábaságát, mögötte termek, és nyakát egy birkózó fogással megragadva kezdem fojtogatni. Majdnem bejött.
Könnyedén vet át a vállain, és a földön nyekkenek. Teljes erőmből mosok be neki egyet, amitől hátrazuhan, de azonnal talpra érkezik, és ugyanezzel a lendülettel ugrik felém. Felemelem arcom elé a karomat, hogy az első harapás ne a nyakam érje...

 
Durr.
 

Kinyitom összeszorított szemeimet, és még látom ahogy a vérsakál a szemközti falhoz vágódik és vinnyogva terül ki a földön.

Előttem, nekem háttal áll valaki. Ő csaphatta le még röptében... Hosszú, hullámos aranyszőke haj, bársonykabát és nadrág... Ő az.

Felkelek, és mögé lépve figyelem az eseményeket. Hm. Ha jól tudom, Asher hívóállata a hiéna, tehát ez az ő egyik likantrópja.

 

A körülöttünk keringő erő csipkedi bőrömet. Ahh a pajzsom. Felhúzom, és máris jobban érzem magam.

- Jól vagy, mon peu oiseau? (kis madaram) Láttam, hogy ügyesen harcoltál...
- Igen, semmi bajom.
- Bien - biccent elégedetten, és velem együtt figyeli ahogy összekanalazza magát a vérhiéna. Felemeli busa fejét, és Ashert látva lekushad. Halkan nyüszögve kúszik közelebb.

Érzem Asher erejét fellángolni, ezért kabátjának ujját finoman meghúzogatva szólalok meg.

- Ne büntesd meg kérlek.

- Nem szándékoztam, mon cygne (hattyúm) - válaszolja rám sem pillantva. Rámutat a hiénára. - Menj az etetőbe. Most.

Figyelem ahogy elüget a vérhiéna, és hirtelen felém fordul a vámpír.

- Téged foglak megbüntetni. Miért hagytad el a szobádat kíséret nélkül?

Nincs értelme magyarázkodni.

- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam - válaszolom udvariasan, de kerülöm a tekintetét. Túl erős hatással van rám, nem tanácsos a szemkontaktus vele.

- Hát lehet lát haragudni amikor ilyen édesen kérsz bocsánatot...? - sóhajt egy színpadias kézmozdulattal. - Szóval hová indultál?

- Anitához, de most hogy te már velem vagy, nincs rá szükségem.
- Oui. Nem vagy éhes?

Elpirulva biccentek, és ő halkan felnevetve fogja meg a kezem. Hangjába beleremegnek még a lábujjaim is... pedig pajzsom stabil. Nem hiába ő Jean-Cloude szerelme... hihetetlenül erős a csábereje...

Egy puszit hint a kézfejemre, és arcom lángra kap, úgy rántom vissza mancsomat. Ez már aztán... ez azért...

- Gyere, az étkezőben kényelmesebb - indul el a folyosón, és én mellé sorolva battyogok vele. Tisztára falábúnak érzem magam, hiszen ő szinte csak suhan elegánsan.

- Nekem is bocsánatot kell tőled kérnem mon cygne, ugyanis egy fontos ügy miatt halasztottam el a testőri feladataimat.

- Semmi gond - válaszolom halkan.

 

Az étkező teljesen üres. A vámpírok ilyenkor alszanak, és csak egy likantróp kerül elő valahonnan, ő pakol elém az asztalra mindenféle finomságot. Ahh de éhes vagyok...!

Jóízűen elfogyasztom a rántottát pirítóssal, és némi gyümölcsöt is. Végig magamon érzem a vámpír tekintetét. Ő nem reggelizik velem, hiszen ők nem esznek emberi ételt.

- Finom volt? - búgja lágyan ahogy befejezem. Felpillantok rá, mélykék szemeiben különös érzelmeket látok átsuhanni.

- Igen, köszönöm - mosolygok rá. Feláll, és mellém libbenve ül le kínosan közel.

- Idejét sem tudom már, mikor ettem utoljára emberi ételt... - mondja halkan, és egy barackot elvéve a gyümölcsöstálról megszagolja. - Valaha ez volt a kedvenc gyümölcsöm. Megtennéd, hogy eszel belőle? - nyújtja felém.

- Öh... persze.

Elveszem tőle, és beleharapok. Az édes gyümölcslé szinte szétrobban a számban, garatomat végigcirógatja ahogy lenyelem, húsa pedig szinte mézként olvad. Finom érett.

Hűvös ujjak törlik le a szám szélén kicsordult cseppet, és ahogy felpillantok rá, szemeiben mohó vágyat és szomorúságot látok. Tényleg nagyon szerethette ezt a gyümölcsöt.

- Ne sajnálj engem... - sziszegi hirtelen, tekintete fagyos mint a gleccser. Meglepődöm, és düh kúszik a torkomba. Nem szolgáltam rá, hogy ilyen hangsúlyt használjon velem szemben.

- Akkor te se sajnáld magadat - zárom le a beszélgetést higgadtan, és a gyümölcsöt letéve indulok az ajtó felé.

A semmiből terem előttem hirtelen, és államat megfogva néz a szemeimbe.

- Milyen bátor madárka vagy te... - súgja. - Fogalmad sincs mennyire veszélyben vagy, igaz?

Nagyot nyelek, amikor ereje végigégeti érzékeny bőrömet.

- Már hozzászoktam, hiszen egész életemben veszélyben voltam, és halálomig el kell viselnem.
- Igen tudom. A hattyúk átka... - cirógatja meg arcomat hűvös ujjaival. Megborzongok az érintéstől. - Valamikor régen... talán kétszáz éve is már... láttam egy hozzád hasonlót átváltozni. Feledhetetlen élmény volt az a szabad tekintetet, amikor felrepült az égbe... Soha nem felejtem el. Átok?! Úgy gondolom, még így is megéri.  
Meglepetten nézek szép szemeibe.

- Minden angyalokról szóló mese és ábrázolás tőletek ered...- folytatja ellágyult mosollyal. - A te fajtád van a freskókon a templomokban, és a festményeken. Mind gyönyörűek vagytok és légiesek...

- Láttál egy magamfajtát átváltozni? - kérdezem halkan. - Az meg hogyan lehet? Mi hattyúk soha nem változunk át senki előtt.

- Sebastien volt a neve...

Talán szeretők voltak? Ez megmagyarázná, hogy miért láthatta átváltozni. Mintha tudná mire gondolok, megrázza finoman a fejét. Hajának virágillata felém száll.

- Non, nem az én kedvesem volt, hanem Jean-Claude-é... Amikor szakítottak, akkor összetört lelkileg, és átváltozva elrepült. Gyönyörű volt... Nagyon szerettem volna elcsábítani őt tőle, de nem tudtam.

- Miért nem?

- L’amour... - legyint kecsesen. Szóval szerelmes volt belé. Jaj szegény... Milyen kegyetlen a sors.
- Bizonyára meghalt néhány nappal később - szólalok meg elgondolkozva.

- Miért halt volna meg, mon cygne?

Komoran lépek az ajtó felé.

- A hattyúk egy életre választanak párt maguknak, és belehalnak ha elveszítik szerelmüket. Ezért.

 
***
 

A szobámban halk sóhajjal ülök le az egyik fotelbe, és őt figyelem ahogy körülpillant, majd a kanapéra ül elegánsan. Hihetetlenül szép ez a férfi.
Csodálva mérem végig, egészen a karfán pihenő kezének kisujjáig, majd észbe kapva emelem fel tekintetem arcára. Halvány mosollyal figyel. Uhh a fenébe! Lángoló arccal kapom el róla szemeimet.

- Nagyon édes vagy... - mondja lágyan, hangja szinte simogató. - Ha nem lennél király... egyszerűbb lenne.

- Egyszerűbb? Micsoda?

- A pomme de sangom lehetnél...

- Az micsoda? Öh... várjunk csak... - aha már tudom.Már hallottam ezt a kifejezést Anitától. Amolyan táplálék lennék neki.

Csalódottság ráng végig az arcomon. Sejthettem volna... Mérgesen viszonzom pillantását, égszínkék szemeim valószínűleg most viharszürkék a haragtól.

- Mon belle... - súgja. - Ne hidd, hogy a véredre szomjazom. Illetve arra is, de...

- Megkívántál engem? - húzom el a számat. Próbálok közömbös külsőt ölteni magamra, de a szívem úgy dübörög mellkasomban, hogy csak nehezemre esik visszatartani kapkodó légvételeimet. Nem tudom miért lepődöm meg, hiszen tudom hogy a világon minden likantróp, vámpír és természetfeletti lény kajaként kezel, nagy részük szexuálisan is vonzódik a magamfajtákhoz.

- Ne aggódj, nem fogok közeledni feléd mon cygne. Szépséged elriaszt... nem vagyok hozzád méltó - int kecses mozdulattal.

Döbbenten reked belém a levegő.

Jól hallottam amit mondott?!

 

Inkább nem firtatom a dolgot, csak furcsálló pillantást vetek rá. Miért mond ilyeneket? Gúnyolódna? Nem, hiszen amikor gúnyolódik, azt egyértelműen jelzi. Akkor meg?

Ez nagyon különös, hiszen nála szebb lény szerintem nincs a világon.

 

- Szóval? Mivel szórakoztassalak, mon cygne?

Kérdő tekintetem láttán csak finoman megvonja a vállát.

- Mivel más teendőnk a várakozáson kívül nincs, valamivel el kell üssük az időt, nem igaz?

Biccentek.

- És mit lehet itt ilyenkor csinálni?

- Nem sok lehetőség van... - sóhajtja. - Az igazán jó dolgok éjszaka vannak, nappal semmi érdekes. Ha beesteledik, elviszlek a Bűnös vágyak-ba... tetszeni fog.

- Hallottam arról a helyről, úgyhogy ezt inkább kihagynám. Nem szeretném ha...

- ...megbűvölne egy vámpír? - fejezi be helyettem. - Téged nem tudnak megbűvölni. A hattyúk immunisak erre, vagy mégsem?

Komolyan viszonzom kíváncsi pillantását.

- Csak likantróp vagyok, nem félisten.

Felnevet szavaim hallatán, és szemfogai megcsillannak. Uhh... félelmetesnek kéne lennie a látványnak. Akkor miért érzem izgatónak?

- De hívóállatok nem lehettek.

Helyeselek. Így igaz.

- Kár... ha választhatnék, a sakálok helyett inkább magadfajta isteni szépségű lényekkel venném körbe magam... - komolyodik el, ajkain kesernyés mosollyal. Valami miatt különös szomorúság szorítja össze a torkomat. Nem értem a szemeiben ezt a fájdalmat... és van egy sejtésem, hogy jobb ha nem is akarom megérteni.

Aranyszőke tincseit hátraveti vállán, és sóhajtva áll fel.

- Mindjárt visszajövök, mon cygne.

 
***
 

Meglepetten pillantok a dohányzóasztalon lévő sakktáblára.

- Tudsz sakkozni ugye? - ül le velem szemben a földre, és elkezdi a bábukat felrakosgatni.

- Sajnos nem.

- Semmi gond, megtanítalak. Előttünk az egész nap.

 
***
 

Egy sakkozással és hosszú beszélgetésekkel töltött nap után beesteledik. Azon kívül, hogy vágyakozva nézte ahogy ebédelek és vacsorázom, nem történt semmi különleges. Megtanultam sakkozni, és legyőznöm őt egyszer sem sikerült, mindazonáltal jól éreztem magam a társaságában.

Idővel már kontrollálni tudtam szemeimet is, amelyek folyton elkalandoztak rajta.

 
***
 

- Sakk és matt.

Sóhajtva szontyolodom el. Hát ez gyorsan ment. Halkan felnevet, amitől bizsergés cikázik végig testemen, és mintha ezer kéz cirógatná bőrömet. Pedig pajzsom stabil. Megborzongva sütöm le szemeimet.

- Ne csüggedj, még csak kezdő vagy. Idővel jobban is fog menni - int nagylelkűen, és egy kecses mozdulattal feláll. - Késő van, szerintem indulhatunk is.

Felállok, és követem őt az ajtóhoz.

- Indulhatunk? De mégis hová?

- A Bűnös Vágyak-ba természetesen. Jobb, ha Jean-Claude és Anita közelében maradunk, nem tudhatjuk mikor lesz ránk szükségük.

- Igen, akkor... rendben van.

Kilépünk a folyosóra, és ő hátrapillant rám a válla felett. Zafírkék szemei felragyognak a fáklyák fényében.

- Nem tűnsz túl lelkesnek... Ne aggódj, melletted leszek, nem eshet bajod. De mielőtt elindulunk, táplálékot kell magamhoz vennem.

Feszülten viszonzom oldalpillantását, és ő halkan kuncog.

- Non, mon cygne... Nem téged foglak megkóstolni, bármennyire is ínycsiklandó falat vagy.

Megállunk egy ajtó előtt, amely magától nyílik ki.

- Örömömre szolgál téged vendégül látnom szerény hajlékomban - hajol meg színpadiasan, és betessékel egy finom kézmozdulattal.

Tétován bebattyogok, és leesik az állam.

A fényűző, XIV. Lajos korabeli berendezés, a sok bársony és selyem... az arany és a krémszín... szobrok és festmények...

- Hűha... - suttogom.
- Tetszik? - lép mellém, és elégedett mosollyal figyeli arcomat.

- Lenyűgöző... - lehelem, majd a hatalmas, elfüggönyzött ágyra pillantok, és fülig elvörösödve dermedek le.

Egy karcsú kéz húzza félre a baldachint.

- Mester...? - szólal meg egy félénk hang, majd egy nagyon csinos, MEZTELEN fiú térdel fel. Teste körül a sötétarany szaténtakaró, mint egy ékszerfoglalat, úgy redőződik. Bőre hófehér, alakja karcsú és izmos, hosszú fekete haja csigákba formálva keretezi szépséges arcát. Fekete szemei rám pillantanak, és azonnal felcsillan bennük az éhes mohóság.

- Egy likantróp... - suttogom.
- Ő is sakáljaim egyike, és a jelenlegi pomme de sangom - biccent Asher, és az ágyhoz libbenve ül le a fiú mellé, aki már bújik is hozzá, karjaival nyakát átölelve. Mosolyogva simogatja meg a fejét, majd rám pillant, és a tágas szoba másik végébe mutat.

- Foglalj helyet mon cygne, és szolgáld ki magad kérlek. Nem tart sokáig.

A fiú nyaka fölé hajol, kivillannak szemfogai. Ajaj...

 

Elszakítva tekintetem róluk, lépek a bárszekrényhez. Valami erős kell... Remeg kezem-lábam.

 

- Ahh... mester...! - hallom az elhaló, kéjes sikolyt.

 
Ne nézz oda.
 

Felhajtom a rumot, amit kiöntöttem magamnak, diszkrét fulladási rohamot produkálok, majd levegőért kapkodva teszem le a poharat.

 

Kifinomult szaglásomnak köszönhetően érzem is a vér fémes illatát, és a gyönyör édeskés aromáját. Te jó ég, mit művelnek ezek?

 

Lángoló arccal töltök magamnak újabb pohárral, és felhajtanám, de forró ujjak fonódnak poharat tartó kezemre. Összerezzenve pillantok vállam felett a mögöttem álló, mosolygó vámpírra.

- Erre már nem lesz szükség... - súgja, ujjbegyeivel finoman megcirógatva lángoló arcomat. Lúdbőrözik a nyakam.
- Mondod te... - morgom, de azért hagyom hogy kivegye kezemből a poharat és az asztalra tegye.
- Jöjj mon cygne, az esténk még csak most kezdődik...

 

Elindul az ajtó felé, és követem. Nem bírom megállni, az ágy felé pillantok. Oh istenem, bár ne tettem volna!

 

A folyosó félhomályában remélem nem látszik, hogy a fejem olyan mint a paradicsom...

 
 
***
 

A kocsiban végig mohó pillantások szurkálják bőrömet, de már fel sem veszem.

Sakálok gyűrűjében lépünk ki a kocsiból, és a főbejárathoz lépünk. Asher láttán azonnal félreállnak az ajtóőrök, három benga likantróp, és még meg is hajolnak. Mindig is csodáltam ezt a nagyfokú alázatosságot, amelyre képesek a likantrópok, a saját fajtámat kivéve.

 

Odabent már lüktet a zene, vad, szívdobogtató ritmusban. Egy nagy színpad áll a központban, olyan mint a ruhabemutatókon a kifutó, hosszan benyúlik a nézőtérbe. Mindenhol zsúfolt asztalok, rengeteg ember, és mindenki tekintete a színpadon táncolóra tapad.

Megerősítem pajzsomat, mert szinte szikrázik a levegő a sok különböző természetű energiától.

- Arra... - hallom Asher mézédes hangját, és elém állva vezet egy asztalhoz. Felderül az arcom, amikor felismerem a magányosan üldögélő alakot.

- Szia Anita!
- Don! Asher! - derül fel idáig unott arca, szemei kedvesen csillognak. - Gyertek, foglaljatok helyet.

Biccentek, és mellé ülök. A hangos zenétől beszélgetni annyira nem tudunk, így a színpadra pillantok. Elpirulva kapom el onnan a szemeimet. Oh te jó ég... hát ezért vannak itt szinte csak nők!

Egy majdnem pucér férfi vonaglik a zenére, testét simogatja, és élveteg arckifejezéssel bódítja az alsójába pénzt dugdosó nőket.

Asherre pillantok. Halvány mosollyal néz engem, amitől csak még inkább zavarba jövök, de szerencsére a mellénk lépő pincér eltereli a figyelmemet.

A táncos fiú a színpadról leszökkenve lép hozzánk, és egész testének minden izmával lüktet egyszerre a zenével, úgy simul hozzá a széken ülő Anitához. Megszeppenve figyelem. Jé, hiszen ez az egyik vérlepoárd. Nahát.

Látványos nyelves csókkal válik el tőle, és a sikoltozó nősereg felé búcsút intve porzik el a színfalak mögé.

Kihasználva a hirtelen jött csendet, végre megszólalhatok. Anitától sok információt kapok, és meglepődve hallgatom az újonnan jött vámpírcsapatról szerzett adatokat.

- Rothadó vámpírok? - pislogok értetlenül. Asher szólal meg velem szemben.

- Halál Szerető vérvonalába tartoznak. Gyakorlatilag megölhetetlenek, és a szemed láttára képesek elrohadni majd újra összeállni.
Elfintorodom. Hát ez nem hangzik valami fényesen.  

- Azért mondom el neked mindezt Don, hogy készülj fel rá - szorítja meg kezemet Anita. - Nagyon megrázó élmény tud lenni, ha felkészületlenül ér. Hidd el, tudom mit beszélek.
Bólintok. Jól esne most valami erős ital, pedig szinte soha nem iszom, de ez... kezd sok lenni. Eddig nyugodt kis életem volt, néha egy-egy likantróppal fűszerezve és sok meneküléssel, de rothadó vámpírok... Jaj.

 

Lekapcsolják a lámpákat, csak a színpad közepén világít egy reflektor, lágy zene csendül fel, érzékeket megborzongatóan. Valami készül, érzem a levegőben szikrázó energiákból.
Asherre pillantok, aki átül mellém és a fülemhez hajol, finom fűszeres illata orromba kúszik.

- Erősítsd meg a pajzsod mon cygne, és ne félj. Majd én vigyázok rád...

Megborzongok ahogy haja végigsimítja vállamat, még ruhámon keresztül is érzem, mennyire selymes, sűrű és puha. Nagyot nyelve biccentek, és behunyom a szemem. Rengeteg energiát összpontosítok a pajzsomba, mindent kiszigetelve. Mintha víz alatt lennék, de mégsem. Nehéz megfogalmazni, milyen is ez valójában.

 

A színpad felé fordulok, és a sötét hosszú köpenyben álló alakra. Hátraveti a csuklyát. Hiszen ez Jean-Claude. Mire készül?

Lassan felnyílnak sötétkék szemei, melyek mint a lágyan hullámzó mélykék óceán... Arcán halvány, érzéki mosollyal emeli fel a kezét.
Érzem a körülöttem végigsöprő erőt... mágia... mi ez?

Felforrósodik a testem a vágytól... ahh jézusom...

Egy kéz nehezedik a vállamra, és mintha egy csapásra függöny ereszkedne le elém, már nem érzékelem az iménti hihetetlenül erős vágyat. Felsóhajtva ernyedek el. Huh...

Asherre pillantok, aki szomorkás mosollyal ül mellettem, és a színpadon állót figyeli. Követem tekintetét, és csodálkozva figyelem ahogy nőket engednek fel a színpadra egyenként a biztonsági emberek, és azokat Jean-Claude megcsókolja.
Leesik az állam, és a kifejezéstelen arccal figyelő Anitára pillantok.
Nem... nem zavarja? Az én elveimbe ez nem fér bele. Na nem mintha más, ami Anitával kapcsolatos, beleférne...
Mi hattyúk csak egy személyhez ragaszkodunk, és nem ismerjük az osztozkodás fogalmát.

Düh lángol fel bennem, és elfordítom a fejem a színpadról.

A sok átszellemült arcot kezdem nézegetni.

- Miért izzik benned harag, mon cygne? - susog Asher a fülembe. Felé fordulok, és zavartan hőkölök hátra, olyan közel van hozzám az arca.

- Csak nem értem...

- Mit nem értesz? Szívesen elmagyarázom...

- Képes lennél rá? Nem hinném...

- Ha nem mondod el mi zavar, nem tudok segíteni - szorítja meg finoman a vállamat, amit még mindig nem eresztett el. Anitára pillantok, látszólag nem figyel ránk egyáltalán.

- Miért tűri ezt? - súgom nagyon halkan. Tudom, hogy vámpírfüleivel meghallja így is. - Hiszen Jean-Claude a szerelme... már múltkor is csodálkoztam ezen. Ez annyira...

- Neki is több férfival van kapcsolata. Az ő szerelmük ilyen... généreuse...

- Tessék?
- Nagylelkű...

Lehajtom a fejem, és finoman megszorítom a gyümölcsleves poharamat.

- Ostobaság. Valóban szerelem lenne ez?

Mosolyogva hajol hozzám, és szinte lángra gyúl a fejem, ahogy finoman megcirógatja orrával az arcomat.

- L’amour d’avoir étendu facial, mon cygne... A szerelemnek sok arca van, Don. Ez az egyik.

Válasz nélkül hagyom, és az ingyen-cirkuszt figyelem inkább.

Még így, mágia hatásától mentesen is lenyűgöz Jean-Claude szépsége és erotikus kisugárzása...

- Ugye milyen gyönyörű? - kérdezi Asher halkan. Biccentek. - A legszebb közülünk.

- Nem - rázom meg alig észrevehetően a fejem, mert az utóbbi mondat már nem helytálló.

- Quoi?

Elpirulva hajtom le a fejem, és válasz nélkül hagyom. Ezt most... inkább ne feszegessük.

Anita felé fordulok, és megkérdezem tőle, ami már első pillanattól kezdve foglalkoztat. Hol van Micah, aki elmaradhatatlan tartozéka?

- Elkapták a betolakodó vámpírok. Volt némi harc, és most a likantróp kórházban lábadozik.

- Igazán sajnálom... - szorítom meg kedvesen a kezét, amellyel a blúzát kezdi idegesen gyűrögetni. Szép arcáról süt az aggodalom. Visszaszorít, és oldódni látszik arcán a feszültség ahogy rám mosolyog halványan.

- Rendben lesz, gyorsan gyógyul.

Biccentek. Helyes. Anita összeomlana, ha baja esne annak a férfinak.

 

Jean-Claude műsora véget ér, újabb vad zene csendül fel. Asher elveszi kezét a vállamról, és mintha hirtelen minden ablak kitárulna, szinte letaglóz a rengeteg energia, illat és fény...

Halkan felnyögve kapom kezemet a szemeim elé, nem mintha ez segítene.

- Don... jól vagy? - kérdezi Anita aggódva.

- Csak levettem róla a védőpajzsomat, mon cher. Mindjárt jobban lesz.

És tényleg. Helyére rántom a saját pajzsomat, és fellélegzek.

 

Egy likantróp lép az asztalunkhoz, helyi pincér. Egy könyv méretű, lapos karton dobozt tesz az asztalunka.

- Ezt neked küldik Anita.

Figyelem ahogy kibontja, és elkomorul az arca. Mi az? Kíváncsian megkukkantom.
- Egy kés?

Visszateszi rá a fedelét, és feláll.

- Beszélnem kell Jean-Claude-al, mindjárt jövök.

- Veled megyünk - szólal meg Asher, már megyünk is utána. Egy tágas iroda-szerű szobába lépünk, és az épp Byronnal beszélgető Vámpírúr halvány mosollyal köszönt minket.

- Ezt kaptam - kezdi kertelés nélkül Anita, felé nyújtva a dobozt. Ahogy előkerül a kés, elkomorul ő is. Szép arcán gondterhelt arckifejezéssel beszélgetnek Anitával.

- Mi ez az egész? - kérdezem halkan a mellettem álló Ashert.

- Viktoria, a betolakodók vezére kihívta Jean-Claude-ot. A tőr a párbajt szimbolizálja, és valószínűleg a helyszín és az időpont a pengéjébe vésve.

- Oh... de miért csak most küldte el, amikor már egyszer...?

- Azok csak a csatlósai voltak. Ez az igazi kihívás.

- Értem.

Mintegy végszóra, nyílik az ajtó, és beviharzik rajta Richard a vérfarkasok királya, Rafael a patkányoké, és az új oroszlánkirály. Hű.

Heves tanácskozás veszi kezdetét, amit csendben figyelek. Beleszólásom nincs, nem vagyok harcos, én nem ilyen minőségben vagyok jelen. Csak kaja vagyok az ardeurnek. Ehh...

 

Annyit sikerül megtudnom, hogy három nap múlva, éjfélkor a Kárhozottak Cirkuszában lesz az összecsapás.

Huhh...

Heves vita veszi kezdetét, Anita és Richard között. Nő és gyűlik a feszültség. Ajaj... A likantróp erők csak úgy szikráznak a levegőben, perceken belül elszabadul az indulat...

- Elég! - csattan fel Jean-Claude hangja. Néhány szóval rendreutasítja a marakodókat. Igen, múltkor is tanúja voltam egy hasonló jelenetnek. Nagyon rosszul jönnek ki egymással.

- Mindenki menjen vissza a Kárhozottak Cirkuszába. Most együtt kell maradnunk, hogy felkészülten fogadjunk bármilyen váratlan támadást.

 

Néhány perc múlva Asherrel már a kocsiban ülünk, úton vissza a Város Urának szállásához.

 
***
 

A szobámban már vár minket Byron.

- Bocsáss meg mon cygne, nekem is fel kell készítenem a sakáljaimat. Reggel jövök hozzád, most pihenj le, bizonyára kimerültél - búcsúzik tőlem halkan Asher.

Kezemet megfogja, és finoman megszorítja. Ez az érintés... Elpirulva biccentek.

- Bonne nuit...

Na kösz.
 
 
 
2.
 
 

Elérkezett a nagy nap.

 

Torkomban dobogó szívvel követem az előttem haladó Ashert a folyosón. Nem is értem, miért törődik velem annyit, hiszen csak egy jelentéktelen kis ardeur táplálék vagyok a nagyok harcában.

Mégis, az elmúlt napokban sok időt töltöttünk együtt, kellemes beszélgetésekkel és sakkjátszmákkal múlattuk az időt. Mindent tud már rólam, még az óvodai jelemet is.
Hosszú idő után ő is megnyílt kissé, mesélt nekem a francia faluról, ahol született, elmesélte hogyan változtatták vámpírrá és ismerkedett meg Jean-Claude-al.

 

Egy óvatlan pillanatban felfedeztem valamit, és reakciómat minden erőmmel visszafogtam.

 

Arcának jobb felén forradások húzódnak.

 

Meglepődtem, és mélységes szomorúság fogott el. Egy ennyire gyönyörű lényt így elcsúfítani...

Nem mertem szóba hozni, és még csak nem is jeleztem, hogy láttam. Mesterien rejtegette eddig előlem, észre sem vettem. Most már tudom, miért mondta azt, hogy Jean-Claude a legszebb közülük, és az összes kétértelmű megjegyzése is értelmet nyert számomra.
Érdekel, hogy mi történhetett vele, ami meglep. Törődöm vele...

 

Azt hiszem, szert tettem egy új barátra, csak ne lennék olyan zavarban ha megérint...

 
 

Megállunk a díszes, duplaszárnyú ajtó előtt és felém fordul. Álomszépen fest ebben a sötétkék bársony öltözetben, és olyan finom illata van... mint az eső áztatta virágos rét...

- Lássuk csak... - mér végig. Egy fekete bársony nadrágot kaptam, hozzá egy bronzszínű szatén inget és egy kis fekete kabátkát. Kissé feszengek, kínosan érzem magam ebben a cuccban.

Megigazítja a galléromat, és ujjával megcirógatja a nyakamat.

- Nagyon jól áll - mosolyog rám kedvesen.

- Köszönöm...

- Megérinthetem a hajad? - kérdezi hirtelen. Zafírkék szemeibe nézek.

- Csak tessék.

Nem lep meg a kérése, sokan csinálják ezt. Pihékből álló, hihetetlenül selymes, ezüstszőke hajam nagyon népszerű. Anita is imád hozzáérni. Csak azt furcsállom, hogy az elmúlt napokban nem kérte ezt tőlem, és most, a halál torkában teszi ezt.

 

A hosszú ujjak hajamba bújnak, és finoman végigsimítják, megcirógatják fejbőrömet. Varázslatos érzés... ujjai nyomán bizsergés árad szét egész testemben. Önkéntelenül is behunyom szemeimet, annyira finom...

 

Véget ér a varázs, kábán pillantok fel rá.

 
 

- Szemeid, mint a legszebb hajnali égbolt... mon belle... - súgja halvány mosollyal.
Elpirulva sütöm le tekintetem. Képtelen vagyok megszólalni...

Fájdalmas sóhajjal lép hátra, és még egy utolsót igazít galléromon, megfogja az ajtó kilincsét.

- Készen állsz?
Biccentek.
 
***
 

Észrevétlenül vegyülünk el a tömegben. Már itt van mindenki, és az ellenséges vámpírcsoport energiáit is érzem. Asher megfogja a kezem, úgy húz maga után. Ahogy Anitáék mögé érkezünk, elenged. A többi király mellé állok, onnan figyelem ahogy ő Jean-Claude mögé áll. Gyönyörűek így egymás mellett...

 

Mi ez a torokszorító érzés? Féltékeny lennék...? Lehetetlen. Hiszen én a nőkhöz vonzódom, még ha Asher olyan gyönyörű is... akkor sem változik az ízlésem.

 

Biccentek a mellettem állóknak, és komoran viszonozzák. Micah hajol a fülemhez.

- Ezek is hozták a likantrópjaikat, ami komoly problémát jelent. Ha táplálni kell az ardeurt, mi nem vehetünk részt benne, mert emberinkre a harcban lesz szükségünk. Csak te és az oroszlánkirály maradtatok, de inkább te legyél az, ha lehet, mert az ő kevés emberére is szükség lesz, ráadásul te több energiát tudsz nyújtani.

- Értem - biccentek.
Az ellenséges vámpírcsapat felé fordulok. Mind gyönyörű nő... lélegzetelállítóan szépek, de a belőlük áradó sötét energiák taszítóak. Vezetőjük, és alacsony, törékeny külsejű nő áll elöl, hosszú fekete haja művészi kontyba tűzve, testén szikrázik a rengeteg ékszer, és Mária-Antoinette típusú ruhája is tele van aggatva csillogó kövekkel. Lenyűgözően.... giccses.

 

Felemeli kezeit, és hirtelen történnek az események. Richard, Jean-Claude és Anita összekapaszkodik, erejük fellángol, majd egy erőlökéstől hanyatt esnek.

 

Sötétség ereszkedik ránk, az orromig sem látok, csak a hangokat hallom. Dühödt kiáltások, sikolyok és harc...

A mellettem álló Micah felé nyúlok, de már nincs mellettem. Meg merjek mozdulni? Ne merjek? Mit kéne tennem?    

 
Félek...
 

Mellettem valaki felordít, majd bugyogásba fúl a hangja. Szívem hevesen verdesni kezd, és rémülten hátrálok a másik irányba. Valaki a hátamhoz ér, kitérek előle, és nekiütközöm valaki másnak.

Rettegve ugrom el, és újabb testhez csapódom, körülöttem halálsikolyok...

Füleimre szorítom kezeimet, és remegve menekülnék valamerre, de tudom hogy Anita közelében kell maradnom... Számít rám, nem szaladhatok el... körülöttem mindenki keményen harcol, nem tehetem! Istenem, nem tehetem!

 

Behunyom szorosan a szemeimet, fülemre erősebben tapasztom kezeimet...

 

Valaki hozzám ér, ujjak simítják végig szelíden arcomat, karok ölelnek át. Finom, nyári virágillatot érzek. Hagyom hogy magához öleljen és húzni kezdjen valamerre.

Leveszem mancsaimat a füleimről, és a bársonyzekébe kapaszkodom. Mát tudom ki ő.

Egy falhoz szorít, körülöttünk ordítozás és zsivaj. Remegve bújok hozzá, és biztonságot nyújtó ölelésébe temetkezem. Néhány hosszú másodpercre magához szorít, majd elenged.

- Maradj itt, mignon... - hallom.
Ismét magamra maradok, de szót fogadva állok a falhoz lapulva. Harcolnom kéne, de azt sem látom kik vesznek körül. Mellesleg esélyem sem lenne. Kezdő-, vagy nagyon legyengült likantrópok ellen érek csak valamit.

 

Édes istenem, Asher is itt harcol valahol... Csak baja ne essen...

 

Nem tudom mennyi idő telik el, de lassan kezd felszállni a sötétség. Körülöttem rengetegen feküdnek a földön, vér és verejték szaga tölti be a helyiséget. Az ellenséges vámpírok nincsenek sehol. Anitáékat kezdem keresni szemeimmel, és hamar meg is találom. Jean-Claude a földön térdel, nagyon megviseltnek tűnik, Anita a karjaiban hever eszméletlenül, előttük pedig Richard fekszik, több sebből vérezve. Asher térdel mellette (Él! Istenem köszönöm!), óvatosan a karjaiba veszi. Feléjük szaladok, és azonnal Jean-Claude elé térdelek.

- Anita... - suttogom összeszorult torokkal.
- Él... csak nagyon gyenge... - nyögi a Város ura. Átveszem tőle az eszméletlen, törékeny testet.

- Elviszem a kórházba.

Mellénk lép Dr. Lilian, a likantrópok orvosa.

- Erre most nincs idő, kövessetek!

Asher felnyalábolja Richardot, és velem együtt utána siet.

 
***
 

Sokáig nem tér magához. A hatalmas, fekete selyemágyneművel borított ágyban törékeny kis pillangónak tűnik. Órák teltek már el. Közben megjelent Micah is, és elmesélte mi történt. Nem nyertünk, de nem is vesztettünk. Az idegen csapat elmenekült, de nem messzire. Csak remélhetjük, hogy elég veszteség érte őket is ahhoz, hogy egy-két napig ne csapjanak le újra.

 

Lassan beszivárognak a többiek is, mindenki aggódva figyeli Anitát. Richard és Jean-Claude állapota sem túl jó.

- Ha egyikük meghal, a többi is, és ha a Város ura meghal, akkor a vámpíroknak több mint a fele követi - súgja Micah. Élénkzöld szemeiben szomorúság és fájdalom... Jaj.

 

Aggodalom szorítja össze a torkom...

 

Kimegyek a folyosóra levegőzni. Homlokomat a hűvös falhoz szorítva próbálok megnyugodni... Borzalmas ez az egész.

- Jól vagy, mon cygne? - hallom a selymes hangot, és felkapom a fejem. Istenkém, még beszélni sem tudtam vele idáig! Aggódva mérem végig. Véres és szakadozott a ruhája, de nem látok sebeket. Megkönnyebbülve pillantok fel rá.

- Igen... köszönöm, amit értem tettél...

- Nonsense... - legyint, és közelebb lép hozzám.

- És te...? - kérdezem, aggódva fürkészve szép arcát. Mosolyog... olyan szép a mosolya.

- Aggódtál értem?

Nincs értelme tagadni.

- Igen.

Halvány mosollyal arcán felém libben, és én meglepetten elkerekedő szemekkel hátrálok a falig. Egyik kezével fejem mellett támaszkodik meg, másik keze arcomat simítja végig szelíden, majd puha hajtincseimbe merülnek ujjai. Tarkóm legérzékenyebb bőrfelületén köröznek finoman ujjai, és felsóhajtva borzongok bele...

Elmerülök szemeinek zafírkék örvényében... nem kapok levegőt... Csak a felém közeledő álomszép arcot látom, és a vágyat tekintetében... Szívem olyan hangosan dobog, hogy füleimben is hallom...

 

- Don! - vágódik ki az ajtó, és Byron siet ki a folyosóra. Levegőért kapkodva fordulok felé, Asher olyan hirtelen szökkent hátra tőlem, hogy már tisztességes távolságban áll, karba tett kezekkel.

- Te...tessék?

- Anita magához tért, és téged hív... - válaszolja elbizonytalanodva. Kipirult arcom és Asher kifejezéstelen ábrázata között cikázva tekintetével. Megköszörülöm a torkomat, és nyugalmat erőszakolok hevesen dobogó szívemre.

- Megyek.
 

Visszamegyünk, és mindenki lábujjhegyen kislisszol a szobából, csak Asher, Micah, Byron és én maradunk Anitával.

Aggódva lépek a sápadtan fekvő, törékeny testhez. Leülök mellé, kezecskéjét megszorítva.
- Szia... - mosolygok rá szelíden. - Úgy festesz, mint egy múmia...

- Úgy is érzem magam - húzza el a száját fanyarul. - A többiek már elmeséltek mindent. Don... szükségem van rád. Richard haldoklik... és senki más nem képes elég erőt adni.

Bólintok.

- Rendelkezz velem Anita.

- Itt és most kell.

- Bírni fogod? - mérem végig. Nincs olyan állapotban...

- Muszáj lesz...

Felállok, és a többiek felé fordulok. Mintha csak kitalálná gondolataimat, megszólal.

- Micah és Asher maradjanak, a többiek menjenek most ki.

Zavartan sütöm le szemeimet.

- Asherre feltétlenül szükséged van? - kérdezem halkan.

- Ha akadozik az ardeur, ő képes segíteni az előhívásában, szóval igen. Baj?

Megrázom a fejem. Felesleges lenne most akadékoskodni, emberéletek forognak kockán. Különben is, legutóbb nagyobb közönség előtt csináltuk, és szükség is volt rá, mert majdnem szétcincált, ahogy felülkerekedtek benne a likantrópok. Fel akart zabálni.

 

Micah és Asher megállnak az ágy mellett, tisztes távolságban, hogy az ardeur ne érje el őket.

 

Nagyot nyelek, és összegyűjtöm a lelkierőmet. Cselekednem kell, nincs időnk.
Elszántan vetem le a fekete bársonykabátot, kigombolom szatén ingemet. A ruha anyagának érzéki suhogásába beleborzongok.

 

Most szeretkezni fogok Anitával.

 

Izgatottan verdes a szívem, úgy cibálom le magamról a ruháimat is. Magamon érzem a többiek tekintetét, de igyekszem kizárni a tudatomból. Anita fölé mászom, és lehúzom meztelen testéről a takarót.

- Szegénykém... tele vagy sebekkel...

- Kibírom - nyögi halkan, ahogy végigsimítom csupasz combját lágyan.

- Ezúttal ne csinálj a hátamból darált húst légy szíves... - csókolom meg szelíden. Legutóbb a körmeivel úgy esett nekem, hogy napokig látszott a hátamon a sok karmolás.

Mohón kap a szám után, és a csókunk elmélyül. Elővigyázatosságból lefogom csuklóit feje felett egyik kezemmel. Likantróp erőm ellen nincs sok esélye, hiába vergődik.

Érzem az ardeur erejét fellángolni, és ezzel egyidőben beleharap a vállamba. Felszisszenek. Múltkor is ezt csinálta. Így elég nehéz a szexre koncentrálni, pláne hogy tudatomból képtelen vagyok kizárni Asher jelenlétét és tekintetének súlyát. Visszahúzódik az ardeur, érzem Anita fellángoló éhségét. Ah fenébe...

Felhördülve kap a szám után, hogy belém haraphasson, de felemelem a fejem.

- Anita! - dörrenek rá. - Koncentrálj!

- Nem megy... - zihálja, mohón megnyalva véres ajkait. - Olyan finom a véred...  

- Nézz a szemembe... - mondom komolyan. Némi erőmbe kerül, de sikerül elcsábítanom szemeim szürkéskék viharával, amelyre csak én vagyok képes a hattyúk közül. Szabad kezemmel végigsimítom oldalát és combját, felsóhajt, az ardeur pedig aranyló, meleg mézként csordul végig testünkön. Megcsókolom a nyakát, egyik szabadon lévő mellét, és ő már szét is tárja lábait.
- Ahh gyerünk... dugj meg... - zihálja kipirulva. Vággyal teli tekintete és hangja, pláne az ardeur, kihoz belőlem egy halk nyögést. Máris beléhatolok. Forrón és nedvesen ölelik körbe hüvelyének izmai hímvesszőmet, behunyom az érzéstől szemeimet.

Ahh... istenem de csodálatos...!

 

Átszellemült arccal feszül ívbe testem a kéjtől. Lelkem hattyúja képzeletbeli szárnyakat bont...

 

Megcsókolom, és lágyan ringatózva, gyengéden szeretkezem vele. Karcsú lábai derekamra fonódnak, vergődik alattam.

- Mozogj! Gyorsabban... erősebben... kefélj meg! - kiabálja öntudatlanul, és én felgyorsítom a tempót. Felsikoltva feszül ívbe a teste, és én felnyögve követem...

 

Az orgazmus lecsap rám, és ebben a pillanatban érzem ahogy hattyúim ereje mind összesűrűsödik bennem, egyetlen hatalmas fénygömbbé, és ágyúgolyóként csapódik be Anita testébe.

Felsikolt alattam. Nyeli, szívja be az erőt amit adok, mint egy mohó szivacs.

 

Ezúttal nem változtam át... hál isten.

 

Teljesen elgyengülve hanyatlom rá a testére, képtelen vagyok megmoccanni...

 

- Köszönöm... Don... - suttogja a fülembe, átölelve a nyakamat. Kábán biccentek, és elhomályosul minden.

 

Valahol a sötét ködön keresztül érzem, hogy gyengéd karok felemelnek, bebugyolálnak valami puha anyagba... léptek ringatózása...

 

Felemelem ólomnehézségű szemhéjaimat, amikor valami puhára fektetnek. Ez egy ágy...

 

Látóterembe kerül az ágy függönye. Ez nem az én szobám.

 

Megnyalom kiszáradt ajkaimat, egy kéz kúszik a tarkóm alá, felemeli a fejemet és egy poharat illeszt a számhoz. Mohón kortyolom a friss vizet, szinte végigsimogatja a torkomat, finom íze pedig áldás érzékeimnek.

- Hogy érzed magad? - hajol be látóterembe Asher szép arca.
- Nagyon legyengültem... amint látod, de rendben leszek.

- Akkor jó - mosolyog le rám, mintha kisütött volna a nap. Önkéntelenül is viszonzom, és ahogy lefekszik mellém, behunyt szemekkel engedem hogy cirógassa hajamat, és fejem mellett könyökölve nézegessen.

- Pihenj...
Alig észrevehetően biccentek, és az álom édes sötétségébe elmerülve sóhajtok halkan.

 

- Bárcsak láthattalak volna átváltozni... - hallom még hangját. Felpillantok rá. Arcán szomorkás mosollyal cirógatja hajtincseimet.

 

- ...de így is gyönyörű voltál...

 

Elpirulni sincs erőm... már csak az álom ködén szűrődnek át mézédes szavai.

 

- ...mon petite cygne...

 


 

3.
 
 
 

Talán órákkal, vagy napokkal később ébredek...

 

Halk nyögéssel tápászkodom fel az ágyban, úgy pillantok körül. Jól sejtettem, ez nem az én szobám. Elég csak az ágyra pillantanom, már körül sem kell néznem alaposabban ahhoz, hogy tudjam, Asher szállásán vagyok. Egyedül.

 

Nyögvenyelősen, de sikerül kikászálódnom az ágyból, majd az ágyfüggönybe tekeredve kishíján megfojtani magam. Átverekedve magam a kezdeti akadályokon találomra kinézek magamnak egy ajtót. Benyitok. Nem nyert, ez egy dolgozószoba. Másik ajtó. Ehh, itt csak ruhásszekrények vannak.

A harmadik ajtó a befutó, végre megvan a fürdőszoba. Mivel meztelen vagyok, semmi dolgom, mint gyenge ujjaimmal csavarintani a zuhanyrózsákon, és végre lemoshatom magamról a vért, és Anita illatát. Az ardeur emlékétől megborzongok és megszédülök, de összekaparom magam. Hidegvizet zúdítok magamra, és felszisszenek ahogy végigmarja érzékeny bőrömet. Remegő kezemből kiesik a tusfürdő flakonja... Óvatosan lehajolva veszem fel, és kezdek végre fürdeni.

Percekkel később, halálosan elfáradva, kimerülten húzok magamra egy köntöst, amelyet az egyik fogason találtam. Kissé nagy nekem, épp a földet söpri az alja, teljesen fekete, és rajta sűrű aranyhímzés. Nem számít.

Kitámolygok a fürdőből, és ledermedek.

A szoba közepén egy fiú áll. Azonnal felismerem, a változatosság kedvéért most ruhában van, de ő az. Asher kajája.

 

Egy likantróp. Egyedül. Velem. Egy. Szobában.

 
Basszus!

Leteszi a gyümölcstálat az asztalra, és mosolyogva néz végig rajtam.

- A mesterem azt üzeni, pihenj és egyél. Nemsokára csatlakozik hozzád, addig én vigyázok rád.

Nos, ha Asher megbízik benne ennyire, akkor nem gond. Biccentek, és az ágy felé veszem kissé girbe-gurba irányvonalamat. Sötétedik a világ... ah fenébe...

 

Segítő kezek karolnak át, és tartanak függőleges helyzetben.

- Köszönöm... - suttogom. - Megtennéd, hogy elkísérsz a saját szobámba?

- Sajnálom, nem hagyhatod el a lakosztályt, csak mesteremmel együtt.

 

Visszakísér az ágyba, és mire párnát érne a fejem, már nem látok és nem hallok semmit.

***
 

Finom cirógatásra ébredek. Feltekintek, s gyönyörű arcot, kedves mosolyt és zafírkék szemeket kapok ajándékul.

- Szia álomszuszék... - búgja lágyan.
- Jó reggelt - mosolygok vissza rá, és behunyom egy pillanatra szemeimet amikor ujjaival hajamba túr gyengéden. Ha egy kívülálló látna most minket, ki tudja mire gondolna...

El is pirulok a gondolatra, és elfordítom fejemet.

- Nem vagy éhes, mon cygne?

- Egy kicsit...

- Idehozom neked és megetetlek, jó?

- Jaj erre semmi szükség! - Felpattannak a szemeim, és hirtelen felülök. Ezzel a lendülettel a párnán hagyom a vérnyomásom is.

Szárnyaszegett hattyúként hanyatlom vissza, és lüktető fejemre szorítom kezemet.

- Uhh... Anita nem sok energiát hagyott nekem... - nyögöm halkan.

- Hát nem. Mondhatni majdnem halálra szeretett... Úgyhogy, most ne nagyon ugrálj mignon.

- Rendben, de... szeretnék visszamenni a szobámba. Nem szeretném elfoglalni a szobád, és zavarni sem akarlak... semmiben.

Elpirulok a gondolatra, hogy miben is zavarom őt. A látvány, ahogy a szeretője vagy milye az ágyban kielégülten, gyönyörtől elmosódott arccal, meztelenül hevert... Hát beleégett a retinámba. Pedig nem lehetett rá ideje, hogy azt csinálják akkor, ezek szerint a harapásától...?

- Min töröd a szép fejedet, mon cygne? - ül vissza mellém egy tányér gyümölccsel.

- S...semmin.

Villára szúr egy gyümölcsdarabot és a szám elé tartja. Zavartan veszem ki a kezéből az evőeszközt.

- Köszönöm, megy egyedül is...

Eszegetni kezdek, és ő hasra fekszik, felkönyökölve, fejét tenyerére támasztva figyel közben.

- A többiek hogy vannak? - csevegek közben, és igyekszem nem tudomásul venni, mennyire szép, ahogy aranyszínű hajtincsei a krémszínű selyemágyneműre folynak szemet gyönyörködtetően.

Hallgatom beszámolóját, és csupa jó hírt hallok. Nah ezt már szeretem. Anita és Jean-Claude már teljesen jól vannak, Richard még lábadozik, de megmarad. Szuper.

- Na és az idegen vámpírok?

- Még nem jelentkeztek, valószínűleg ők is a sérültjeiket látják el, és erőt gyűjtenek az újabb támadásra.

Sóhajtva teszem le a villámat a tányérra.

- Ezek szerint még nincs vége...

- Sajnos nincs, úgyhogy igyekezz hamar felépülni, mert még szükség lehet rád.

Testem akaratom ellenére fellángol, ahogy felidézem az ardeur emlékét. Igen, sajnos ez ezzel jár. Pihegve hunyom be szemeimet. Ah de kellemetlen... hnn...

Még szerencse, hogy egy köntös és egy takaró is van rajtam, így nem látszik...

- Ez az ardeur hatása - közli velem a nyilvánvaló tényt a mézédes hang. - Ne aggódj, idővel majd enyhül.

Megrázom a fejem.
- Pár órára van szükségem, és megtisztul tőle a testem. Már csak energiára van szükségem - borzolok zavart mosollyal a hajamba.

- Oh... ez komoly?

- Ühüm. Az ardeur számomra ugyanolyan negatív energia, mint a többi. Legalábbis a testem úgy kezeli.

Hanyattfekszik, és felmosolyog rám. Arany legyezőként terül szét haja, finom illatát érzem...

 

Egyre komolyabb problémát jelent az alsófertályi ardeur mellékhatás... ajaj.

 

Kicsusszanok a takaró alól, és imbolyogva, de elindulok a fürdőszoba felé.
- Mindjárt jövök...

Paccs.

Utolsó pillanatban karol át és szorít magához, hogy ne harapjak a szőnyegbe.

- Hová készülsz, mon cygne?

- Ah fürdőszobába... szükségem van egy... zuhanyra - hajtom le a fejem zavartan. Szerencsére háttal vagyok neki, így nem látja azt...

- Ahh! - Megfogta! Megfogta az én...!!! - Mit csinálsz? Neh... ez annyira...kínos...!

Zavartan tolom el a kezét, szerencsére csak a köntösömön keresztül ért hozzám, de már ettől is majdnem... Jaj de kellemetlen...

- Most már értem mi a baj. Ne aggódj, segítek neked... - súgja, arcát nyakamba temeti. Megremegve próbálok elhúzódni tőle, csak éppen sikertelenül.

Gyenge vagyok, mint egy fióka.

Szemfogaival finoman végigkarcolja bőrömet, és megdermedek. Meg fog harapni!

Meg fog harapni! Jézusom!

- Mon cygne... - Lehelete nyakamat bizsergeti, és végtelennek tűnő másodpercek múlva felemeli a fejét. - Ne félj tőlem kérlek... Csak kikísérlek a fürdőszobába.

- Re...rendben...

 

Kitámolygok a segítségével a fürdőbe, és magamra hagy. Hidegzuhany... igen...

A hideg cseppek kínja segít kiűzni fejemből az erotikus képeket, nem csak az Anitával történt aktusról, de Asherről is. Nem értem... nem értem saját magam. Tutira becsavarodok itt, ha sokáig kell még itt maradnom. Már három, vagy több napja nem voltam a szabad ég alatt. Biztosan ez a bajom... igen.

 

Felfrissülve, fellelkesülve lépek ki a fürdőből, tiszta köntösben és vadiúj elhatározással.

- Milyen napszak van most? - kérdezem a fotelben üldögélő vámpírt.

- Hajnalodik. A többiek már elvonultak aludni - feleli türelmesen. Reggel? Oh de kár... egyedül nem mehetek ki, ő pedig most nem jöhet velem... Akkor sajnos várnom kell, pedig már sóvárgok a szabad ég után... hiányzik a szellő hűs érintése bőrömnek, és a végtelen tér...

 

- Értem - ülök le kényelmesen a kanapéra, lábaimat magam alá húzva. A kandallóban pattogó tűz felé fordulva figyelem a lángok bíbor táncát.

 
 

Amióta rájöttem, hogy mi hiányzik, egyre jobban sóvárgom utána...

 

- Szeretnél kimenni - szólal meg halkan. Összerezzenek, amikor észreveszem, hogy előttem térdel, és úgy figyeli arcomat. Kérdő tekintetem láttán újra megszólal. - Olyan a tekinteted, mint a kalitkába zárt madáré... vágysz az ajtón túli világra. A szabadságra. Igazam van, mon cygne?

Biccentek.

- Holnap, ha jobban leszel kikísérlek, jó? - Hosszú ujjaival megfogva egyik kezemet, tenyerembe simítja arcának ép felét. - És ha van kedved, át is változhatnál...

Elmosolyodom az átlátszó próbálkozáson.

- Ennyire szeretnél látni hattyú alakban?

Felpillant rám, gyönyörű szemeiben tükröződnek a kandalló lángjai és még valami.

- Mindennél jobban... - súgja, és fejét az ölembe hajtva hunyja be szemeit. - Biztosan gyönyörű vagy akkor...

Elpirulva hajtom le a fejem.

- Ne mondj ilyeneket kérlek - motyogom az orrom alatt. - Szörnyen zavarba hozol vele.

- Tudom, de nem baj, mert szeretem amikor elpirulsz.

- Gonosz vagy...

- Igen.
 

Csendben ülünk így. Én az aranyhajtincsein visszatükröződő lángok fényeinek játékát figyelem, ő pedig behunyt szemekkel pihenteti fejét ölemben.

 

Olyan meghitt ez a perc...

 

Az elmúlt napokban szoros barátság alakult ki közöttünk, amelyről azt hittem eddig, hogy vámpír és köztem soha nem alakulhat ki. Örülök... Boldog vagyok azt hiszem.

 

- Miért mosolyogsz mon cygne?

- Sok szörnyűség történt az elmúlt napokban ugye?

- Oui.

- Mégis történtek jó dolgok.
- Mint például? - emeli fel a fejét, térdemre támasztva állát, úgy néz fel rám mosolyogva. Szemeiben csillognak a kandalló lángjai.

- Találtam egy csodálatos barátot, aki többször is megmentett az életemet. Ha nem is lennék lekötelezetted, akkor is teljes szívemből ragaszkodnék hozzád... - mosolygok le rá kedvesen.

Visszahajtja fejét combomra, és felsóhajt.

- Mon ami... - mondja, ami azt jelenti franciául, hogy „barátom”.  

- Oui - válaszolom lágyan. - Mon ami.

 

Megfogja a kezem, és finoman megszorítja. Tekintetem a kandallóban táncoló lángok felé fordítom, és átjár a béke...

 
 
 
 
                              
                                                                  4.
 
 
 

Békés álom, melegség és a biztonságérzet.

 

Ismét az ő ágyában ébredek. Felülök, és tétován megvakargatom fejemet. Határozottan emlékszem, hogy a kanapén ültem... Bizonyára elnyomott az álom, és az ágyába fektetett.

Körülpillantok. Nincs itt. Mennyi lehet az idő?

 

Kikászálódom az ágyból, és örömmel tapasztalom, mennyivel jobban megy, mint legutóbb.

Már nem szédülök, sőt. Éhes is vagyok.

 

Az ágy mellett egy széken találok nekem kikészített ruhákat, és felöltözöm.

 

Nyílik az ajtó. Nagyot dobban a szívem, megperdülök és csalódottan veszem tudomásul, hogy ez csak Byron.

- Jean-Claude szeretne veled beszélni.

 
***
 

Belépek az ajtón, és csodálkozva pillantok körül. Nah itt még nem jártam. Ez egy nagyon szépen berendezett dolgozószoba.
Jean-Claude az íróasztal mögött ül. Mosolyogva hajtom meg fejem.

- Üdvözöllek Város Ura.

- Megtisztelsz Donovan. Kérjek, foglalj helyet nálam. Megkínálhatlak valamivel?

- Köszönöm nem. - Leülök vele szemben egy székre, és figyelmesen szegezem rá tekintetem. Komoly az arca, de most is gyönyörű.

Átesünk a kötelező frázisokon, a „hogy érzed magad”-on és hasonlókon, a hálás köszöneten, majd végül a lényegre tér.

- Szeretnék rákérdezni, miféle kapcsolat van Asher és közted.

Belém reked a levegő, és a gondolataim vadul kezdenek kavarogni. Miért érdekli? Mit akar ezzel?

- Barátok vagyunk.

- Bon... Szóval semmi komolyabb, ugye?

Talán féltékeny? Úgy tudom Asher és ő szeretők... bár ez csak pletyka, és én a pletykáknak nem szeretek hitelt adni.

- Miért kérdezed ezt tőlem? - szegezem neki nyíltan a kérdést. Szeretek nyílt kártyalapokkal játszani.

- Történt valami, és nem szeretném ha emiatt neked is bajod esne...

- Mi történt? - húzom össze gyanakodva szemöldököm. Most már végképp nem értem ezt az egészet.

- A betolakodó vámpírok vezetője, Viktoria foglyul ejtette Ashert, két másik vámpírommal együtt.  

 
...
 

Levegőt sem bírok venni... csak tátogok. Összeszorul a torkom...

 

- De hát... ez hogyan lehetséges? Hiszen Asher a helyettesed, és nagyon erős... és... és...

Idegesen harapok ajkamba. Jaj istenem...

 

- Anitáék már keresik. A likantrópok és a vámpírjaim is, mihelyt beesteledik útra kelnek, hogy megtalálják őket.

- Akkor én sem vesztegetem itt az időmet! Bocsáss meg.
Felpattanok a székről, és az ajtóhoz sietek.

- Donovan... - Hangja megállít, és a kilincsre fagy a kezem. Visszapillantok rá, már áll. Arca komor, tekintete sötét viharként örvénylik. - Ne szeress bele Asherbe.

 
Biccentek.
 

- Nem is állt szándékomban. Ő a barátom. Megmentette az életemet többször is. Most rajtam a sor, hogy segítsek.

 

Vele szemben pedig úgyis esélytelen lennék.

 
 

Kirobogok az irodából, az épületből.

 

Ez mind szép és jó, de mi a fenét tehetnék én?

 
***
 

Jobb ötlet híján bepattanok a kocsimba, és Anita házához hajtok. Mákomra meg is találom őt, épp csak hazaugrottak átöltözni és felfegyverkezni.

- Don? Te mit keresel itt? - Fogad engem csodálkozva, és a nappaliba vezet.

- Segíteni szeretnék.

- És hogyan, ha szabad kérdeznem? - hajol az arcomba Richard. Látszólag megint dühös valamiért, de ez most a legkevésbé sem érdekel.

- Azt még magam sem tudom, de majd igyekszem kreatív lenni.
Anita összepattintja fegyverszíjának csatját, felveszi zakóját, és rám pillant.
- Tudsz bánni a fegyverrel?

- Gyorsan tanulok.

 

Pár perccel később, már egy kocsi hátsó ülésén zötyögök, zsebemben egy kis 38-assal, amit Anitától kaptam.

 

Az úton röviden felvázolja nekem a tervet. Mit ne mondjak, egyszerű terv. Berúgni az ajtót, bemenni és szétlőni mindenkit.

 
Csodálkozom.
 

Ezzel a mentalitással és taktikai érzékkel még mindig életben van?!

 

Bárhogy is, mindent beleadok.

 

Tartozom ennyivel Ashernek.

 
 
***
 
 

Besötétedik, mire megtaláljuk St. Louis egyik külvárosi településén azt a címet, amelyet Anitának diktált le mobiltelefonon valaki.

Egy hatalmas, régi, kihalt épület. Törött, bedeszkázott ablakok, mindent benőtt a gaz, rengeteg szemét szétdobálva. Ijesztő.

Kiszállunk a kocsiból, torkomban dobogó szívvel figyelem, ahogy Anita előresiet. Mögé sorakozunk a többiekkel, ő pedig tökösen megdöngeti az ócska kaput ökleivel.

Semmi.

- Nem akarok beleszólni, de jobb lenne, ha előbb körülnéznénk, nem? - firtatja Micah halkan. Anita bólint, Nathaniel elindul az egyik irányba.

- Én a másik oldalát nézem meg - mondom halkan.

- Jó, de vigyázz magadra Don.

- Úgy lesz.
 

A hátsó kertig lopakodom a sötétben. Nem félek nem félek nem félek - mantrázom némán magamban, és izzadó kezemmel szorongatom az Anitától kapott 38-ast.

Nathaniel lép mellém.

- Semmi - mondja halkan.

- Szintúgy. Egy bejáratot sem találtam azon kívül. Az ablakok pedig bedeszkázva, de szükség esetén lefeszegethetjük az egyikről. Már ha érdemes...

- Igen... a jelek szerint, nincs itt senki. Menjünk vissza a többiekhez.

 

Elöl, csendben várnak minket. Nathaniel beszámol nekik. Úgy fest, nem ez lesz az a hely, amit keresünk.

- Nem érzem vámpír jelenlétét én sem - suttogja Anita. - De attól még vígan tivornyázhatnak odabent. A bedeszkázott ablakok is érdekesek. Mindet alaposan lefedték, önmagában már ez is gyanús. Bemegyünk.

Micah egy ütéssel betöri az egyik ablak deszkáit, és nesztelenül bemászunk. Megjegyzem: az előbb olyan hangazavart okozott a kapudöngetéssel, hogy a holtak is felébrednének, tehát számítanak ránk. Ezt a véleményemet Anitával is megosztom, és ő bólint.

- Maximum szarrá lőjük mindet.

Jahhhj istenkém. Tökös csaj, de nem igazán taktikus. Nem baj, bízom benne, elvégre ő sokkal tapasztaltabb ezen a téren, és biztosan tudja mit csinál. Vagy nem. Utóbbi esetben azt hiszem elérkezett az ima ideje.

 

Odabent por és kosz, régi törött bútorok és szeméthalmok, amelyek már olyan régóta állhatnak itt, hogy már a bomlás idején is túl vannak, így csak dohos, penészes szag fogad minket.

Beljebb hatolunk, és a folyosóra osonunk. Ott már meglepő tisztaság van, és szőnyeg borítja a padlót. Helyben vagyunk.

- Ha sejtésem nem csal - súgja Anita nekünk - az alagsorban lesznek. Keressetek egy pincelejárót vagy hasonlót. Minden bizonnyal jó elrejtve lesz.

 

Szétszóródunk, de azért nem veszítjük szem elől egymást.

 

- Megvan! - hallom, és felkapom a fejem. Nathaniel találta meg. Egy régi könyvszekrény mögött találjuk meg a falba vágott nyílást. Kényelmesen befér rajta egy ember, pont akkora.
- Gyerünk - súgja Anita. - Don, te maradj itt.

Megrázom a fejem.

- Szó sem lehet róla, én is le akarok menni veletek. Nem hátráltatlak titeket, ígérem.

- Don...

- Kérlek, Anita.

Sóhajtva biccent, majd elindul befelé.

Hosszan haladunk lefelé a vaksötétben. Az én likantrópiám nem párosul jó látási képességekkel, így óvatosan lépkedek lefelé. Hallom ahogy a többiek határozottabban trappolnak. Odalent már fáklyák égnek.

- Nem tetszik valami... - súgja Nathaniel. - Ha ez valóban a bázisuk, hol vannak az őrök?

- Lehet, hogy csapda...

 

- Üdvözöllek benneteket Viktoria Úrnőm szálláshelyén!

Rémülten perdülünk a hang irányába.

- Egy alakváltó! - suttogja dermedten Micah.

- Én is érzem az erejét - kontrázok rá. - Azt hiszem tigris vagy oroszlán...

A férfi előrébb lép, levéve kalapját elegánsan meghajol. Ugyanolyan XIV. Lajos korabeli cirádás ruhát visel, mint a vámpírok a legutóbbi összecsapásnál. Fején fehér, göndörített paróka, arca fakó a sok rákent púdertől, szája pirossal hangsúlyozva. Ha nem érezném a likantrópia bizsergető erejét, akár vámpírnak is nézhetném.

- Kövessetek, kérlek!

Anita bólint, így szót fogadva neki, megyünk utána. Van benne logika, hiszen ha nem támadnak ránk, akkor akár ki is dumálhatjuk a szorult helyzetből magunkat, sőt. Hű de optimista vagyok mostanában...!


 

5.

Egy ajtó előtt torpanunk meg. Szinte letaglóznak a helyiségből kiáramló energiák. Valami nagyon erős dolog van odabent... nem is egy... több. A többiek is érzik, látom rajtuk, tanácstalanul nézünk mind Anitára, aki teketóriázás nélkül követi a likantrópot befelé. Nincs mit tenni, besorolok Nathaniel mögé, és szedem lábaimat.  
 
Tágas terem, magas boltívek. A falak fehérek, fáklyák és gyertyák fényei festik sárgásra. Alattunk sápadtrózsaszín márvány, körülöttünk pedig díszes oszlopok és görög szobrok. A bent lévő vámpírok és az udvartartást alkotó likantrópok mereven állnak, mintha szintén a berendezés részét képeznék, épp csak nem fehérek. Középen pedig... az a Mária Antoinettre emlékeztető nő. Viktoria.
Rideg, acélkék szemeivel végigméri szánandó kis mentőcsapatunkat, majd amikor Anitára fordítja tekintetét, hirtelen jéghideggé válik a teremben a levegő. Még a légvétel is fájdalmas, és a téli, kesernyés ízt érzem nyelvemen. Megborzongok. Likantrópként jobban szeretem a meleget, és most csak egy vékony ing meg szövetnadrág van rajtam.
 
- Már megint te? - szólal meg Viktoria. Ajkai alig mozdulnak, nyilván ha még el is mosolyodna, a vastag fehér púderréteg megrepedezne arcán.
Anita fejet hajt, épp csak egy kicsit.
- Nem óhajtom sokáig rabolni az idődet, bizonyára vannak egyéb elfoglaltságaid is - válaszolja lazán. - De a vámpír törvények szerint nem...
Hangos nevetéssel szakítja félbe Anitát az a félelmetes nőszemély, és udvartartása is követi. Hihetetlen. Résnyire nyílt szájal nevet, ajkai égővörösre mázoltak, mosolytalanok. Na ez aztán nem semmi mutatvány!
- Hallottátok ezt? - károgja jókedvűen egy mellette álló vámpírnő, hasonló viseletben, és hátrapillant a többiekre. A hajába tűzött drágaköves fésűk megcsillannak a fáklyák fényében.
Viktoria egy határozott mozdulattal lendíti meg csuklóját, és pávatoll legyezője halk surranással nyílik ki. Lassú, kényelmes mozdulatokkal lebegteti meg maga előtt, és ráérősen közelebb lép. Nem látjuk az arcát, már csak a szemeit. Azokat a félelmetes, kristálykék íriszeket...
- Egy vadász... - susogja, de mind jól halljuk. - ...egy vadász papol nekem a vámpírtörvényről? Milyen mulatságos.
Megtorpan Anita előtt, mi pedig ugrásra készen feszülünk meg. Idegesen nyelek egyet, a félelem a torkomba kúszik... ráadásul a levegő is egyre hűvösebb. Ebből a nőből árad! Olyan pokolian erős, amellyel mi együtt nem vehetjük fel a versenyt. Remélem ezzel Anita is tisztában van...
- Ha ezt előre tudom - szólal meg ő lágyan, gyanús hangsúllyal -, akkor betanítok egy papagájt hogy ő mondja el neked.
 
Belém reked a levegő, és hirtelen néma csend borul ránk. Nem hiszem el! Nem hiszem el! Képes volt beszólni neki!
Zsebemben pihenő kezeim ökölbe szorulnak, majd lassan ráfonom ujjaimat a fegyver hideg fémjére. Pillanatokon belül kitör a vihar.
A pávatoll legyező mögül halk sziszegést hallunk, de nem történik semmi, csak hosszan merednek egymás szemébe. A mozdulatlanság idilljét csak a meg-meglebbenő tollak törik meg. Viktoria még emészti a pofátlanságot. Szerencsénk, hogy nem hirtelenharagú...
- Akár itt és most megölhetnélek, szolga.
- De nem teszed - biccent Anita. - Akkor nem kapnád meg amit akarsz. Igazam van?
Kifejezéstelen tekintet a válasz.
- Miből gondolod, hogy akarok tőled valamit?
- Nem csak neked vannak titkos információforrásaid Viktoria úrnő. Történetesen tisztában vagyok vele, hogy egyik vámpírod, haldoklik. Tudom, hogy értem jöttél idáig. Én kellek neked, és nem a város, nem Jean-Calude és legfőképpen Asher nem.
Csend borul ismét rájuk. Hosszas hallgatás. Szinte megbűvölve figyelem a pávatollak finom rezzenéseit... gyönyörű ez a legyező. Elálmosodom tőle...
Észbe kapva rázom meg a fejem. Ez valami mágia! Érzem a bőrömön a bizsergetését. A mellettem álló Micahra pillantok, aki álmosan pislog. Megbököm a könyökömmel figyelmeztetően, majd ismét a párbeszéd felé fordítom figyelmemet.
 
Anita hangja hirtelen csattan fel, a többiek pedig jól érezhetően rezzennek össze.
- Csak ezt nem értem, miért kellett rögtön megtámadni minket.
Viktoria karcsú, finom kezeivel összecsukja legyezőjét, jégszín szemei örvénylenek, de nem tudom értelmezni.
- Úgy tűnik mégsem vagy annyira tisztában a törvényeinkkel mint gondolod magadról, nekromanta - ejti ki undorral a utolsó szót. Megfordul, és kecsesen elindul a terem közepe felé. Léptei halkan koppannak a márványon, hangja pedig selymesen simogatóvá válik. Olyanná, amelyet életem végéig szívesen hallgatnék. Jól tudom, hogy mágia... de nem tudok védekezni ellene.
- A mi fogalmaink között a „szívesség” szó nem létezik. Ha akarunk valamit, azért fizetnünk kell. Ha tartozol egy másik város urának, az sebezhetővé tesz. Ha sebezhető vagy, a vámpír, ösztönénél fogva lecsap. Jean-Claude az uralma alá hajtott volna bennünket előbb vagy utóbb. Ezt nem engedhetem meg... Ezért idejöttem, hogy legyőzzem őt és elvegyelek tőle téged. Elhiheted, hogy képes vagyok rá... hiszen érzed az erőmet. Igazam van...?
 
Hirtelen perdül meg, ruhája felhőként libben teste körül, szemei szikráznak, arcán ijesztő mosoly jelenik meg, a fehér púderréteg pedig megrepedezik szája körül.
- De most eljöttél magadtól hozzám... Gyere ide kedvesem. - Kinyújtja a kezét, a levegőben idáig terjengő téli fagy hirtelen semmivé válik, kellemes melegnek átadva a helyét. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám... érzem ahogy a nyári napfény lágyan melegíti bőrömet. Ez is valamiféle mágia hatása lehet... Bódító és csodálatos érzés, legszívesebben én is odasietnék Viktoriához, hogy a karjaiba vessem magam, és...
- Állj! - hördülök fel halkan, és azonnal kitisztul a fejem. Anita is megtorpan, pedig már félúton volt. Döbbenten pillant rám vissza. Látom arcán, hogy most tért magához a varázs alól. Harag csillan szemeiben, ajkát vicsor torzítja, úgy fordul vissza Viktoria felé. Hideg, temetőre emlékeztető illatű szél csap ki testéből, idegen mágiája a csontomig hatol. Ez hát a nekromanta erő... Félelem szorítja össze a gyomromat, de még Viktoria is megtántorodik tőle. Hű...
 
Anita igazi ereje...
 
Dühös hangja ha lehet, még ijesztőbb.
 
- Akkor vegyük úgy, hogy most tőlem kérsz szívességet, cserébe én is kérek tőled valamit. Ezzel kvittek leszünk, és ti szépen elmentek a búsba. Nos?
Az úrnő széles mosolyától elővillannak extra nagy fogai. Hű... a hideg kiráz tőle.
- Szeretem, ha nálam az irányítás, nekromanta. Engedelmeddel átfogalmazom a mondatodat. Meggyógyítod nekem Marcelt, cserébe engedem, hogy te és a szánalmas kis csapatod elmenjetek a búsba. Megfelel?
- És a foglyokat is viszem.
Csilingelően felkacag Viktoria, és bólint egyet. Hatalmas, fehér tejszínhab-szerű parókája meg sem rezzen. Mintha a fejére lenne gyógyítva. Int egyet egy légies, finom mozdulattal, máris feltárul egy kétszárnyú nagy ajtó a terem másik végében. Egy újabb óriási terembe nyílik. Szoknyájának abroncsát finoman megemelve libben arra, Anita a nyomában, mi pedig az övében.
Csodálattal tekintek körbe. Mindenhol drága és értékes szobrok, festmények, keleti szőnyegek és barokk berendezés ízléstelen egyvelege. Mégis mutatós.
A falhoz bilincsekkel és láncokkal rögzítve áll Asher és mellette egy férfi meg egy nő. Láttam már őket, tudom hogy vámpírok, csak az egyikük nevét tudom. Byron.
Előttük a földön két meztelen vámpírnő ül, de nem őket nézem, mert képtelen vagyok elszakítani szemeimet Asherről. Él... Köszönöm uram! Aggódva mérem végig. Ruhája szakadozott és véres, de nem látok rajta komoly sebeket. Szája, ahogy a többieké is, be van kötözve valami rongydarabbal. Gyönyörű, kék szemeivel végigpillant rajtunk, végül rajtam megállapodik tekintete. Néhány végtelen másodpercig nem számít semmi és senki...
Csak hallgatom ahogy Anita beszélget Viktoriával, de nem jutnak el tudatomig a szavak.
 
Az egyik földön ülő vámpírnő feltérdel, és lassan felém kúszik, akár egy macska. Megrettenve hátrébb lépek, Micah mellé. Figyelem ahogy a szép arcon elterül a ragadozó mosoly, hegyes nyelve pedig megnyalja lángvörös ajkait. Meztelensége inkább taszító, mint tetszetős.
Viktoria hangja állítja meg.
- Noemi! - lekushadva fekszik hasra, és úgy pillant fel rám fekete hajának függönye mögül. Félelmetes. Hosszú, vörös karmaival végigkaristolja a márványt, hangjától felállna a szőr a hátamon, ha lenne. De így is korcsolyázik a hideg borsódzás rendesen rajtam.
- Gyere ide kismadárka... - sziszegi halkan, élvetegen megnyalva ajkait. Zavartan hátrálok még egy lépést, és az elém lépő Nathanielre pillantok. Óvón tornyosul előttem, eltakarva engem a vámpír elől. Megnyugodva fordítom figyelmemet Anita felé. Viktoria az egyik likantróp felé fordul és biccent. Az a fickó üdvözölt bennünket az alagsorban azt hiszem, bár nehéz megállapítani, mert eléggé hasonlóan öltözködnek. Egy lefüggönyözött ágyhoz lép, amely csak most tűnik fel nekem, eddig észre sem vettem. Egy selyemszalagot meghúz, és felemelkedik a baldachin. Egy szinte teljesen zöld vámpír fekszik a puha párnákon. A feje alatt nyugvó krémszínű selyempárnán gusztustalan színű foltok jelzik, hogy az orrunkba kígyózó szag mással is jár. Hogy ne mondjam... tocsog a pasi a váladékokban. Fúj. Émelyegve sütöm le tekintetem, mielőtt kihánynám a zabpelyhemet, amit nemrég ettem. Mellettem Micah halkan felszisszen, és Nathanielen is érzem hogy elakad a lélegzete. Na igen, nekik kifinomultabb a szaglásuk, bizonyára elviselhetetlen számukra. Én csak szimpla emberi orrommal enyhén agonizálok, ők a légcseréért küzdenek.
Anita az ágyhoz lép, szép arca meg sem rezdül.
- Nem tudta összekaparni magát az egyik szétesős mutatványából? - kérdezi érzéketlen hangon. Akkor ezek szerint ez is egy rothadós vámpír. Ő és Asher meséltek nekem erről a klubban, tisztán emlékszem.
- Nem, fokozatosan romlott az állapota. Az elmúlt két évtizedben így nézett ki az én kis drágám - sóhajtja Viktoria, és leül a férfi mellé. Látszólag nem zavarja őt ez a bűz, és (Ó egek!) még a kezét is megfogja. - Néhány hónapja szereztem rólad tudomást. Állítólag a te nekromanta képességeiddel gyógyíthatóak a sérült és beteg vámpírok. Gyógyítsd meg őt.
- Ez nem ilyen egyszerű. Eddig egy vámpírral tettem meg, és ő a szolgámmá vált örökre. Marcellel is ez fog történni.
- Gyógyítsd meg! - kiált fel éles hangon Viktoria, és összerezzenünk a hangjától. - Különben megölök mindenkit! Mindenkit!
Az utolsó szótag végére már mind a földön fekszünk, ahogy hatalmas ereje letaglóz bennünket. Teljesen elgyengülve fekszem, még a kezeimet sem tudom mozdítani.
- A fenébe... - zihálom, és hatalmas erőlködések árán vagyok csak képes ismét feléjük fordítani a fejemet. Mellettem Nathaniel halkan felnyüszít. Rápillantok, és látom hogy mereven figyel egy irányba, ahonnan négykézláb felénk kezd közeledni az egyik pucér vámpírnő... Noemi.

 


6.

- Gyógyítsd meg! - kiált fel éles hangon Viktoria, és összerezzenünk a hangjától. - Különben megölök mindenkit! Mindenkit!
Az utolsó szótag végére már mind a földön fekszünk, ahogy hatalmas ereje letaglóz bennünket. Teljesen elgyengülve fekszem, még a kezeimet sem tudom mozdítani.
- A fenébe... - zihálom, és hatalmas erőlködések árán vagyok csak képes ismét feléjük fordítani a fejemet. Mellettem Nathaniel halkan felnyüszít. Rápillantok, és látom hogy mereven figyel egy irányba, ahonnan négykézláb felénk kezd közeledni az egyik pucér vámpírnő... Noemi. Minden mozdulata lassú és simulékony, akár egy macskáé, arcán hasonló kifejezés is ül. Először felém indul, de megérzi Nathanielt és elvonja a figyelmét.
- Anita - nyöszörgi halkan, őszinte rettegéssel, ami már szinte túlzott reakciónak is tűnik. Mégis, minden erőmet összekaparva kúszok közelebb, és jobb híján ólomsúlyú karomat rádobom Nathaniel mellkasára, ha máshogy nem is tudom megvédeni. Remek, sikerült magamra terelnem a figyelmét. A pisztoly amit kaptam, abban a zsebemben van, amelyik oldalamon fekszem, és alám szorult karommal képtelen vagyok előrántani. A félelem, és a mágia a padlóhoz szegez bennünket. Rettegés tölt el, és a fölém hajló vámpír kéjesen szippantja be felettem a levegőt, majd kínzóan lassan megnyalva a száját. Nincs kecmec, tennem kell valamit. Bármit. Már csak egy terv kéne.
- Elég! - dörren egy női hang, és jeges fuvallat söpör végig a termen. Többen hangosan felnyögnek, én felsóhajtok. Ez Anita ereje... Már érzem is hogy könnyebben veszem a levegőt. Előrántom a pisztolyomat, és a vicsorgó vámpírnő képébe nyomom, amolyan Anitásan. Igyekszem nagyon csúnyán nézni, amolyan machósan, és kitalálni, hogyan kell kibiztosítani ezt a vacakot. Mázlimra a vámpír sem tudja hogyan működik, így meghátrál. Nagyszerű! Vakon tapogatom ki a remegő Nathanielt, és karját megragadva segítek felállni neki, mellesleg én is rátámaszkodom. Mint két szerencsétlen, de legalább sikerül ez a mutatvány, amíg a többiek még mindig a földön fetrengenek. Nem merem tekintetem elfordítani a vámpírról, de végre kibiztosítom a stukkert. Csak ne remegne enyhén a kezem... a fenébe is.
- Nathaniel... mi van Anitával? - suttogom. Ő azonnal ellenőrzi a helyzetet, így én szemmel tarthatom a vámpírt. Látom ám, hogy a másikat már Micah tartja sakkban. Huhh...
- Jól van, valamiről beszélgetnek Viktoriával, de nem hallom. Rám sziszeg Noemi, és végigszántja körmeivel a márványpadlót. Ezt a műsort láttam már, másodjára már nem olyan félelmetes, de a biztonság kedvéért már két kézzel fogom rá a pisztolyt. Nathaniel elindul a falon kikötözött társaink felé, kikerülve a két sakkban tartott nőt. Egyikük hirtelen bezöldül, és... jézusom. Lerohad arcáról és testéről a bőre.
- Nathaniel! - kiáltom és már lövök is. A golyóm egy nagy cafatot tép ki a nő vállából, ami rám tereli ismét a figyelmét, így Nathaniel oda tud ugrani a többiekhez, és a bilincsekkel kezd babrálni. Elindul felém Noemi, szájából halálhörgés-szerű hang tör fel, de nem értem amit mond. Mint egy zombi horrorfilm élőforgatása. A hideg és a jegesség örvénylik végig testemen, a félelemtől hideg verejték csordul végig hátamon. Mégis mi a fenét képzeltem?! Nem vagyok hős! Még csak bátor sem... egy senki vagyok, és így is fogok meghalni... ennek a szörnyetegnek a fogai között, és talán az undortól feltörő hányadékomba fulladok bele hamarabb. A szagtól már öklendeznék, de nem hagyom magam ilyen könnyen. Durr-durr... újabb és újabb golyó, amíg üresen nem csattan a tár.
Zöldes váladéktól csöpögő kéz fonódik a csuklómra, és az érintés iszonyatától felnyögve, megszédülök. Hányingerem van... jézusom... Önkéntelenül is szám elé kapok a másik kezemmel, de azt is elmarja, és leránt a földre. Pánik ömlik végig a testemen, amikor rámnehezedik. Olyan erős... olyan borzasztóan erős. Arca egyre közelebb kerül hozzám, fogai csattognak a rothadó, zöldesen folyó arca közepén. Egyik szemgolyója kipukkad, és csorogni kezd lefelé, pont rám. Kész, eddig bírtam. Felordítok a félelemtől, és behunyt szemekkel kezdek ellene hadakozni minden erőmmel. Likantrópiám is fellángol, ahogy mindig ha félek... Izzik a bőröm, és tudom hogy elkezdett fehéren izzani. Jaj nekem... itt fogok meghalni... borzalom...
Hirtelen elernyed rajtam a vámpírtest és rámnehezedik. Undorodva kiáltok fel, kézzel lábbal lerugdosva magamról. Érzem a ruhámon átázó nedves foltokat, és ahol átszivárog, ott legszívesebben a bőrt is lemarnám magamról... hánynom kell, nem bírom...

Istenem segíts!

Újra kezeket érzek, amelyek lefogják erősen az én hadakozó ökleimet, és valaki rám nehezedik. Felsikoltok... Befogják a számat, de ez nem az a ragadós, nedves és büdös tenyér, hanem hűvös és száraz.
- Nyisd ki a szemed... - kiáltja egy mély hang az arcomba, mégis csak távolról hallom. A hisztéria teljesen kikapcsolt. A tenyérbe zihálva rántom fel szemhéjaimat, és a közvetlen közelről rám néző Ashert ismerem fel. Mozdulatlanná merevedek, szívem majd kiugrik a mellkasomból, és hányingeremtől levegőt is alig kapok. Végre elengedi a számat, és felemelkedik hogy talpra rántson engem is. Körülpillantok. Ó bár ne tettem volna! A látvány nem csak letaglóz, ahogy a közhely mondja, hanem egyenesen sokkol. Megtántorodva hagyom hogy felkaromnál fogva egy ajtó felé vezessenek, de még látom ahogy Anita egy nagy szablyával leválasztja Viktoria fejét, ahogy a földön fekvő darabokra cincált vámpírokat is... és a rengeteg vérfarkast. Richard hordájából... épp esznek. Miből maradtam ki?

A másik teremben már a többiek állnak vagy ülnek. Nathaniel zihálva térdel a padlón, arca enyhén zöldes árnyalatú. Asher végre elenged ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, és felém fordul.
- Jól vagy, mon ami? - kérdezi, de szám elé kapva hagyom őt faképnél, és a terem sarkához tántorogva hányom ki magamból az undor a félelem és az iszonyat görcsét. A keserű szájíz és a savanyú szag... csak rátesz egy lapáttal. Pocsékabb nem is lehetett volna ez a nap. Térdre rogyva szorítom kezemet kavargó gyomromra, és próbálok lélegezni. Szégyellem magam, amiért ennyire megviselt... Egy használhatatlan senki vagyok, és csak útban voltam anélkül hogy egyszer is tudtam volna segíteni bárkinek is.
- Nyugodj meg - búgja lágyan egy gyönyörű hang, megnyugtatóan és ellazítóan. Sápadt keze látóterembe kúszik, egy pohár vízzel és batiszt csipkekendővel. Hálásan veszem el tőle, hogy rendbe szedjem magam.
- Annyira sajnálom - suttogom, letörölve arcomról a könnyeket és a verejtéket. Legszívesebben elsüllyednék most. Feltápászkodva imbolygok a többiekhez. Nathaniel és Micah összebújva térdelnek a padlón, őket Anita öleli immár gyengéden. Mellesleg ő csurom vér. Felemeli fejét a jöttömre, és komolyan néz rám.
- Köszönöm Don. - Halk szavaitól szinte leesik az állam.
- Mit...? Mit köszönsz? Kis híján megölettem mindannyiunkat... - dadogom sápadtan.
Megrázza a fejét, de nem mond többet, csak megpuszilja Nathaniel feje búbját. Asher öleli át gyengéden a vállamat, majd egy rokokó stílusú fotelbe ültet, hogy elém térdeljen és idegesen remegeő-babráló kezeimet megfogva mélyen a szemembe nézzen azokkal a lehetetlenül kék szemekkel. A szívem is összeszorul, ha arra gondolok, hogy kis híján ő is meghalt odabent.
- Amíg a vámpírnővel, majd a sokkal hadakoztál és végül ellenem - kezdi nyugodtan -, addig Nathanielnek volt ideje kiszabadítania minket, majd kinyitni az ajtót. Így menekültünk meg mind, és így tudtak betörni az utánatok küldött vérfarkasok a terembe, hogy lerohanják Viktoriáékat.
Nagyot dobban a szívem, és csodálkozva pislogok le rá, ahogy előttem térdel, angyali szépségével. Nem merem megkérdezni, hogy valóban így történt-e, szavahihetőségét nem kérdőjelezhetem meg. Így csak egyik ámulatból a másikba esve emelem fel újra fejemet, és nézek végig a többieken. Hihetetlen... mekkora szerencsénk volt.
- Te szedted le rólam... azt a borzalmat...? - suttogom kezeibe kapaszkodva. Fogaim összekoccannak, annyira remegek már az átéltek miatt.
- Oui.
Nyílik az ajtó, és beözönlik egy rakás likantróp. Már nem csak farkasok, hanem vérpatkányok és sakálok is. Utóbbiak mind körénk tömörülnek, erejük szinte marja a bőrömet de nem félek, hiszen itt van velem Asher a mesterük. Hallgatom beszámolójukat, és boldogan lazulok el, megnyugodva. Vége... végre vége. Elmúlt a veszély.
- Uram - lép közelebb az egyik sakál, és meghajol az előttem térdelő Asher felé.
- Igen?
- Lement a nap. Indulhatunk. - Asher csak bólint válaszul, és remegő kezemet a szájához húzva puszilja meg, majd feláll és felhúz magához.
- Bon.

*


Nem sokkal később már a Kárhozottak Cirkuszának bejáratán léptünk be. Az éjszakai hűvös levegő után szinte rám nehezedik a földalatti katakombák nehéz, dohos szaga. Kábán hagyom hogy valaki - nem, nemvalaki... hanem Asher - fogja a kezemet és húzzon maga után. Betuszkolnak egy ajtón, majd egy másikon. Homályos minden, de felfogom végre, hogy egy fürdőszoba közepén állok, minden krém és aranyszínben pompázik, és valaki éppen tépegeti le rólam a ruhámat, miközben én fogvacogva, remegve állok mint egy ingatag szobor. Észbe kapva kapok a szétnyílt ingem után, de ahogy megérzem a ráragadt nyúlós, nedves dolgot, undorodó nyöszörgéssel ejtem le erőtlenül kezemet.
- Semmi baj Don, csak levesszük ezeket rólad, és végre lemoshatod magadról az egészet - duruzsolja megnyugtatóan egy csodálatos, bódító hang. Szinte megbutulva biccentek, és behunyt szemekkel hagyom magam. Engedelmesen kilépek a letolt nadrágomból és alsómból, majd hagyom hogy a kádba segítsen. A zuhanyrózsából rám zúduló langyos víztől megborzongva hunyom be szemeimet. Nem merek lepillantani, mert nem akarom látni mi csorog a lefolyóba... a gondolattól is hányinger és szédülés kap el. Kezeim a síkos csempén támaszkodnak, úgy hagyom, hogy hátamhoz simuljon egy meztelen test, és szappantól illatozó kezek simogassák, mossák le rólam az iszonyatot. Halk, kedves megnyugtató szavak simogatják füleimet, érzékeimet, tompítják el gondolataimat. Érzem, hogy ez valamiféle mágia, de nem hadakozom ellene, mert áldásos a hatása. Nem látom magam előtt újra azt a borzalmat. Puha anyaggal törölgetnek, majd kiesik egy kis idő, és már csak a puha ágyat érzem magam alatt, és egy hozzám simuló testet. Tudom hogy ő az, és tudom hogy ruhátlan, de most semmi sem érdekel, csak az ölelésének biztonsága. Pedig nem kéne bíznom benne... egy vámpírban.

___________________________________________________________________________________

7.

 

 

Egyedül ébredek. Különös illatok ölelnek körbe, az ágy hullámzik mozdulataimra, a szatén lágyan cirógatja bőröm. Kimászom az ágyból, ruháimat nem találom sehol. Mennyi lehet az idő? Még arról sincs fogalmam, hogy mennyit alhattam. Nappal van egyáltalán, vagy éjjel?

A míves márványkandallón egy régi, antik asztali órára bukkanok, a mutatói szerint fél kettő. De délután, vajon?

Az ágy végén talált fekete selyem köntöst magam köré csavarom. Most mi legyen? A szobámban vannak a ruháim. Kinyitom az ajtót, óvatosan körbepillantok, majd kilépek. Szokatlan csend van. Senki sem állít meg amíg a szobámig érek, igazából senkivel sem találkozom. Talán nappal lenne? Igen, ezek szerint.

A szobámban megtalálom a táskámat. Felcibálok magamra egy szürke pólót, alsót és egy kék farmert. Más nem nagyon volt már nálam. A fürdőben megsikálom fogaimat, beleborzolok pihe hajamba, majd tanácstalanul pillantok körbe a szobában ismét. Most mi legyen? El kéne búcsúznom a többiektől. Főleg Asher az, akitől mindenképpen el szeretnék köszönni.

Ismerős kopogás töri meg a csendet, majd nyílik is az ajtó.

 

Az ajtóban álló, dühösnek tűnő magas, álomszép vámpír látványától szívem hevesen kezd lüktetni mellkasomban. Sötétkék bársonyzekében és nadrágban van, szőke hajkoronája lágy csigákban hullik széles vállaira. Azúrkék szemei egyenesen a szemeimbe fúródnak, ajkai összeszorulnak. Micsoda érzelem-kavalkád... Azt hiszem megint elbaltáztam valamit. Belép, az ajtót becsukja maga mögött.

- Szia – köszöntöm tétován. Furán érzem magam, nem tudom mi baja lehet. Talán az, hogy elhagytam a lakosztályát? Nem tudom, lehet. – Én csak... – kezdem habogva.

- Azt hittem elmentél. – Hangja úgy simogat végig tetőtől talpig, mintha meleg lágy kezek százai becéznék bőrömet. Megborzongok, és ettől eszembe jut, hogy már megint nincs sehol a pajzsom, ezért egy szimpla kis önkéntelen mágikus trükk képes így letaglózni. Egy hosszú pillanatra lehunyom szemeimet, és mire újra felnézek, már előttem áll. Kisugárzásától nehezemre esik a légvétel. Érzem a benne forrongó dühöt.

- Pedig tudhatnád, hogy sosem mennék el úgy, hogy ne köszöntem volna el tőled – válaszolom halkan. Megenyhülnek a feszült arcvonásai, vállai is lejjebb ereszkednek.

- Valóban, te nem bánnál velem így – suttogja. Hűvös, karcsú ujjai megérintik arcomat. – De egy pillanatra elhittem, hogy mégis.

- Hogy érzed magad? – kérdezem inkább, mert nem szeretném ezt a témát tovább vezetni. Ki tudja mi történne akkor. Láthatóan jól van, bizonyára evett is már. Miért esik rosszul a gondolat, hogy mást tartott a karjaiban, és belőle táplálkozott? Féltékeny lennék...? Azt hiszem igen.

- Most már sokkal jobban. - Tekintete elszakad arcomról, és az ágyon pihenő táskámra irányul. – Ezek szerint máris menni készülsz?

- Nincs értelme tovább maradnom, Anitának már nincs szüksége rám. - Megköszörülöm a torkom, és zavartan leszegett fejjel babrálok pólómmal. Ideje elköszönnöm tőle, de nehezemre esik. – Asher, én...

Karba fonja kezeit, tekintetének súlya szinte agyonprésel. Nem értem miért érzem ezt. Nem akarom itt hagyni egyedül... de miféle buta gondolat ez, hiszen nincs egyedül! Ő nem magányos, itt vannak a barátai, Jean-Claude és Anita, és...

- Szóval örülök, hogy végül minden rendbejött, és te is jól vagy – hangom tétován cseng. – Vigyázz magadra kérlek, és...

 

- Ne menj el!

 

Megakadnak szavaim a torkomban, felpillantok rá. Ez a pillantás, ez... olyan különös. Mint egy elhagyott gyermek. Nem tudom... olyan furcsa, még sosem láttam őt így, sőt... még sosem láttam vámpír arcán ennyi érzelmet. Hirtelen felnevet, keserűen. – Ilyen vagyok én – mondja maró gúnnyal a hangjában. – Bezárnálak egy kalitkába, és soha többé nem eresztenélek el, mint egy madarat.

Összeszorul a torkom. Miért mondja ezt?

Arcomba hajol, közelről figyeli szemeimet.

- Most szörnyetegnek tartasz, igaz?

- Soha nem gondolnám ezt rólad.

- Mert nem ismersz igazán. Szerencsére... – Elfordul tőlem, az ajtóhoz sétál, szavait alig értem. – ...mert sosem tudnám elviselni, ha te úgy néznél rám. – Megáll, felém fordul, arcán ismét a szépséges és semmitmondó maszk. Szívfájdítóan gyönyörű, kékséges szemeivel engem néz. – Akkor búcsúzzunk el egymástól, mon cygne.

Értetlenül rázom meg fejemet, és ahogy kitisztulnak gondolataim, elmosolyodom. Olyan... Gyerekes?

- Úgy teszel, mintha örökre elmennék. Pedig egyszerűen csak hazamegyek, de Asher... létezik telefon is a világon, meg is látogathatsz bármikor.

Elfordítja arcát, karjai megint összefonva maga előtt. Várjunk csak! Ő most duzzog? Ez most komoly?! Megrándul a szám széle, de nem nevetek, mert ezzel biztosan a lelkébe gázolnék. Inkább folytatom tovább.

- Találkozhatunk még, amikor csak szeretnéd. – Semmi reakció, még csak rám sem néz. Egy többszáz éves vámpír, gyermeki tulajdonságokkal. Ki gondolta volna? – Nézz rám, kérlek.

Kezdem úgy érezni magam, mintha egy gyermekkel vitatkoznék. Odalépek hozzá, megérintem a karját.

- Nem akarom, hogy elmenj – suttogja. – Annyira hiányozni fogsz...

Karján pihenő kezemre néz, majd rám. Nem tudok olvasni tekintetében.

- Asher...

- Szeretnék a csillagod lenni... Je veux étre ta étoile. - Csodálkozva nézem elszomorodó szemeit. – Magamhoz láncolhatnálak, elég lenne egy harapás is, de tudom jól, hogy nem tarthatom rabságban a szabadnak született madarakat. Arra pedig nem kényszeríthetlek, hogy szeress, igaz?

Megértem végre, és a gondolat már önmagában is olyan mély, forró zavarral tölt el, hogy úgy érzem, még a lábujjaim is elvörösödnek. Én... én mindjárt elégek. Kezei közé veszi piros arcomat, ujjai szinte hidegek a forró bőrömön.

- Don, mon cygne... soha sem néztem rád barátként. Az első pillanatban, amikor megláttalak, annyira vágytam rád, amennyire csak egy kiéhezett vérfarkas lenne képes.

Tétován pislogok fel rá. Ezek szerint félreértettem őt? Egy pillanatra azt hittem, szerelmet vallott... De hiszen...

- Még mindig nem érted, igaz?

- Összezavartál – dadogom, még mindig kezeinek fogságában.

- Akkor egyértelmű leszek, Don. – Elengedi az arcomat, csuklómra fonódnak ujjai, magához húz olyan emberfeletti erővel, amelynek ha akarnék, akkor sem tudnék ellenállni. – Vágyom rád. A testedre, a mosolyodra és a véredre. Ne érts félre, nem táplálékként tekintek rád.

- Asher...

- Légy a szeretőm, Don! Add nekem a szíved! Esküszöm, hogy soha nem árulom el a szerelmedet, igazi kincsként őrzöm majd, amíg csak élünk!

Zihálva nézek fel rá, s ahogy teste vágyakozva simul hozzám, beleremegek. Arcát nyakamba fúrja, egy pillanatra megdermedve kapok levegő után, de nem harap belém, csak szájával cirógatja érzékeny bőröm. Testemen végigszánkázik a vágy, gerincemen borzongás csiklandoz lefelé, egészen az ágyékomig. Nem tudom mit érzek, félelem és vágy, kusza gondolatok szövevényétől zsong a fejem.

Asher a derekamat öleli, úgy szorít magához, hogy figyel rám, nem akarja kipréselni belőlem az életet. Képtelen vagyok már gondolkozni, csak szavai visszhangoznak a fejemben. A szerelmemre vágyik... arra, hogy szeressem? Én... nem tudom helyes-e... Ő mégis csak egy vámpír, és...

Behunyom szemeimet, felrémlik bennem valami. Miért tettem kockára érte az életemet? Amikor Jean-Claude elmondta, hogy elrabolták, annyira aggódtam érte, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba is utánamentem. Mi ez, ha nem szerelem? Ezek szerint én szeretem őt...?

 

„Donovan... Ne szeress bele Asherbe.”

 

Jean-Claude figyelmeztető szavai jutnak eszembe. Miért mondta vajon? Igen... ők szeretik egymást.

- És Jean-Claude? – suttogom halkan. Megdermed, felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. – Szeretitek egymást nem? És Anita? Ha... ha... beléd szeretek... – dadogom lesütött szemekkel. – Ha tényleg neked adom a szívem, halálra ítélem magam, Asher.

- Őket nem szerelemmel szeretem, mon cygne. Barátok, semmi több.

Elhúzódom tőle, és elfordulok. Megrázom a fejem. Ez képtelenség, mégis hogyan juthattunk el idáig? Hiszen alig néhány napja ismerjük egymást!

- Akarod, hogy elmesélem neked, milyen felelősséggel jár egy hattyú szívét birtokolni, Asher?

- Ne folytasd, tudom. Hűségesnek kell lennem hozzád, senki másé nem lehetek, amíg csak élünk, és ez olyan csodálatos! Az igazi szerelem mély köteléke... – suttogja, mohóságot érzek szavaiból áradni. Nem bírok ránézni, fogalmam sincs miért. Karjaimat összefonom mellkasom előtt, ujjaim bőrömbe vájnak.

- Nem leszel rá képes – szakítom félbe lelkes szavait. – Évszázadokon át éltél úgy, hogy bárkit, bármikor megkaphattál. Asher... én félek!

Mögém lép, maga felé fordít. Komoly a tekintete, nem bírom elviselni az érzéseket, amelyeket látok szemeiben.

- Mitől félsz, mon cygne?

- Hogy beléd szeretek, és te majd elárulsz...

- Nem! – Megszorulnak ujjai karomon. – Soha! Vigyázok rád, te leszel a legdrágább kincsem, senki más nem fog nekem számítani!

Lehajtom fejem.

- És Anita? Ha jön az ardeur? Ha a vámpír kolóniának, a barátaidnak szüksége lesz az erődre, mit teszel majd? A szerelmem önző, nem tűri hogy máshoz érj, és...

 

- Don.

 

Ez az egy szó, ahogy kimondja a nevemet... olyan varázslatos erővel bír. Felnézek rá.

 

- Ha mindig a jövőtől félünk, elfelejtünk élni. Érzem szavaidból, tekintetben látom, hogy te is érzed, milyen mély érzések rezdülnek bennünk. Ne állj ellen nekik, kérlek! Csak viszonozd a szerelmem, és bízz bennem!

Könnyek gyűlnek a szemeimbe, megremegnek ajkaim. Bízzam benne? A szívem oly hevesen zakatol mellkasomban, hogy levegőt venni sem könnyű, mintha szárnyai lennének és verdesne velük.

- Ehhez idő kell, Asher – suttogom.

- A világ összes ideje a miénk, Don. – Szépséges mosoly, igazi öröm sugárzik arcáról. - Megcsókolhatlak?  

- Ne... ne itt. Istenem miket beszélek... Azt sem tudom mivel jár az, hogy te és én...

Zavarodottan szorítom kezemet a homlokomra, hosszú másodperceken át próbálom feldolgozni az egészet. Asher ragaszkodását, érzéseit és a vágyát, hogy viszonozzam. Viszonzom is, erősen vonzódom hozzá, mély érzéseket táplálok magamban iránta, de ez lenne a szerelem? És a testi vonzalom? A közelségétől elakad a lélegzetem, bizsereg az egész testem, ha csak a szemembe néz, felforrósodik az arcom... Ezek egyértelmű jelek, nem?

Miért érzem azt, hogy hibás döntést fogok hozni?

- Mon cygne – súgja Asher lágy hangon. Leengedem kezemet, hogy felnézhessek rá. – Halálra rémítettelek igaz? Nem is értem, miért hittem azt, hogy reménykedhetem a viszonzásban...

Szomorúság csillan szemeiben, hátraveti aranyszőke fürtjeit a válla felett ahogy elfordul tőlem. Mielőtt ellépne, már a kezét fogom, hogy visszatartsam.

- Mi lenne, ha nem beszélnénk most erről? Mi lenne, ha te és én... sétálnánk egyet? Éjszaka van, ugye?

- Nem mész haza?

Félrehajtott fejjel néz le rám, szép arcától megfájdul mellkasom. Túl gyönyörű...

- Ennyire szeretnéd, ha maradnék?

- Mindennél jobban, mignon...

 

 

 


 Folytatása következik!